Theodor Cristian Popescu ültette színpadra a Nagyváradi Szigligeti Színházban Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című drámáját. Az előadás és a színház jelenlegi helyzete közötti átfedés egyértelmű. Hogyan befolyásolja a politika a művészetet? Milyen módszerekkel avatkozik bele? Hogyan próbálja a maga hasznára fordítani? E kérdések köré szerveződik az előadás.

A Nagyváradi Szigligeti Színház a 2011-es évadtól, mint önálló intézmény működik. Nem sikerült volna az önállósulás a városi illetve megyei tanács segítsége nélkül, de hogy ez miként fogja befolyásolnia színház életét, az még mindenki számára kérdéses. Theodor Cristian Popescu rendező Howard Barker szövegén keresztül mondd véleményt az alkotó ember helyzetéről és hatalommal való viszonyáról. Galactia (Ráczkevei Anna m.v.), velencei festőnő megrendelést kap a Dózsétól (Kardos M. Róbert), hogy megfesse a lepantói csatát, ama dicsőséges győzelmet, amelyet az egész nép ünnepelt. Ám a művész lázad, számára a háború nem a dicsőségről szól, hanem a halálról, tömeggyilkolásról, a puszta mészárlásról.

Rivera (Tóth Tünde), kritikusnő operarészletet énekelve vezet be az előadás hangulatába. Mereven, megfeszítetten, tiszta hangon énekel, a hangszeres részeknél azonban álvigyorral az arcán nézi a gyülekező közönséget. A színpad hátsó részét fal választja el a proszcéniumtól, amelyen képkeret formájú ablakokon keresztül kémlelhetjük mi történik a háttérben. Carpeta (Pál Hunor) modellt áll a híres festőnőnek, szinte teljesen meztelen, csupán egy derekán áttekert sál takarja nemi szervét, Galactia vázlatokat készít a kiszolgáltatott férfi fenekéről. Ahogy a fal felemelkedik, kiderül: nem csupán egy modell, a nő szeretője is. Kapcsolatuk játékos, de kegyetlen, hiszen Carpeta családos ember. Folyamatosan sértegetik egymást, csókjaik erőszakos erotikától túlfűtöttek. Carpeta az az ember, akihez Galactia a leginkább kötődik az  előadás során érzelmileg és testileg egyaránt. A következő kijelentése alátámasztja ezt: „Nem tudtam semmit, amíg Carpetával nem találkoztam.” Ő az a férfi, aki legjobban ismeri a nőt, szavai jellemzik a legjobban Galactiát: kíméletlen, érzései rabja, nagyravágyó, megvető. A Dózse egy pillanatban rátapint a köztük lévő mély kapcsolatra, szerelemre, ebben találja az okát annak, hogy Galactia nem képes megfesteni a megrendelésre készülő festményt, amely már nem csupán festmény, hanem közügy. Hajlandó megfesteni, csak nem az ő elvárásai szerint, nem hódol be a hatalomnak, a művészi szabadságnak nem szab korlátokat, nem válik bábuvá, saját igazságát, elképzelését viszi vászonra. A festmény a festőnő véleménye a csatáról, nem Velence dicsőítéséről szól, mint, ahogy azt a megrendelő elvárja. Az előadás folyamán a művész inspirációkat keres, hogy művét minél pontosabban ábrázolhassa, így találkozik először Prodoval (ifj. Kovács Levente), aki bár túlélte a lepantói harcot, de testén számos nyomát hordozza a vérengzésnek: koponyájába nyílvessző fúródott, arcát hegek csúfítják, nyílt hasfalán keresztül látszanak belei, karját elvesztette. Csodaként, kísérleti alanyként tekint rá mindenki, tanulmányozzák, vizsgálják, amiért pénzt fizetnek neki. Galactia nem a sérülésekre kíváncsi, hanem arra a nyomorra, arra a létre, amelybe a győzelem kényszerítette a férfit, nem vizsgálni szeretné, hanem beszélgetni akar vele. Prodo kegyetlennek nevezi a nőt, elmenekül tőle. A Dózse megrendelése alapján Suffici (Dimény Levente) tengernagy kiemelt szerepet kell betöltsön a képen, hiszen ő az ütközet vezetője. Galactia elképzelése szerint a kapitány egy kegyetlen gyilkos, ám azzal szembesül, hogy ez nem így van: Suffici arca könyörületes. Ez az arc nem illik bele a készülő festménybe, a művészi elképzelésbe nem illeszkedik. A koncepcióhoz makacsul ragaszkodó nő, ezért saját elképzelése szerint festi meg a férfit. Az eredményt látva a tengernagy, karakterének megfelelően (homoszexuális férfi) hisztizni kezd, arca mogorva marad az előadás végéig.

Amikor Galactia a festményről beszél, elkapja a hév, kezeivel gesztikulál, arcizmai megfeszülnek, magával ragadja valami, dühösség látszik szemeiben, kíméletlen, hiszen ő a „vér sikolyát”, az eleven húst kívánja lefesteni. Olyan erőteljesek ezek a jelenetek, hogy szinte megelevenedik a szemeink előtt a készülő festmény, de akár maga a harc is. Az egyes jelenetek között, a főhős elméjének szüleményeként, víziójaként a színpadon csatajelenetek zajlanak, a tér elsötétedik a háttérben késekkel hadonászó katonák jelennek meg, a csatakiáltások, fémes hanghatások, a füst és puskaporszag leképezi a nyomasztó harci hangulatot, félelemérzetet kelt. A színpadot víz borítja, a lepantói tengeri csatára és Velencére is utalva. A vizes tér kínálta lehetőségeket csak módjával használják ki a színészek: Carpeta lemossa magáról a festéket, a katonák belevetődnek, a veszekedést követően a sértődött fél lespricceli a másikat, a Dózse haragjában leülve két kezével csapkod, lecsapva maga körül mindenkit.

Galactia beköltözik egy kaszárnyába, hogy alkothasson, együtt él a katonákkal. Lányai (egyben inasai) segítik. Supporta (Ababi Csilla) nehezebben kezeli anyjával való hideg kapcsolatát, sosem kerültek elég közel egymáshoz, a színpadon mindig jelentős távolság van a két nő között. Fáj neki, hogy Galactia nem ismeri el, mint festőt és még az sem okoz neki fájdalmat, hogy anyja nem szeretne többé együtt dolgozni vele. A főszereplő közömbösen viselkedik gyermekeivel, Dementia (Gajai Ágnes) mintha nem is létezne a számára. Fölöslegesnek érzem mindkét lány megjelenítését, mert míg Supporta és Galactia viszonyában megcsillan az anya-lánya kapcsolat, addig Dementia jelenléte indokolatlan.

Az elkészült festménnyel a megrendelők egyáltalán nincsenek megelégedve. Ostensibile püspök és a Dózse kérdőre vonják Galactiát, megmagyarázzák az alkotást, rendszerellenesnek, lázadónak titulálják a nőt. Az úgynevezett kihallgatáson a festőnő nem védekezik, csupán annyit mondd, a festmény az övé a magyarázat pedig azé, aki mondja. Börtönbe vetik. Az író és rendező szavai a kritikusokról keményen érintik a fülem, már-már kényelmetlen helyzetbe hoznak: „Hány kritikus részese a keletkező műnek?” „Csak halandzsáznak az eredményről!”.

Mert nincsenek megelégedve a festménnyel, úgy döntenek: Carpetát kérik fel, hogy újrafesse a képet. Hogy miként avatkozik bele a hatalom a művészetbe az a Dózse és Carpeta közös jelenetében mutatkozik meg a legjobban: eleinte csak szavakkal instruálja a festőfiút a megrendelő, majd tettekkel, belefest az alkotásba.

Galactia egyedül marad a börtön sötétjében, Signora Rivera szabadítja ki, ír róla egy mentő kritikát. Ez a kegyelmes cselekedet a művész elvei ellen való, ellenségesen fordul a nő felé, kerítőnek nevezi. A festményt végül kiállítják, a hatalom megbékél vele, megpróbálja a maga hasznára fordítani. A Dózse ünnepi beszédet mondd, amely egyértelműen egy politikai beszéd ironizálása, integet a közönségnek, majdnem kimondja: „Szavazzanak rám!” A festmény hatásos, egy férfi letérdelve sír előtte. Galactia erre a jelenetre érkezik a színre. Az előadás végén a színészek kórust formálva éneklik a dicsőítő éneket: „Gloria!”

A rendező merészsége, az előadás erejét is meghatározza. Nem rejti véka alá véleményét, nyíltan beszél művészetről, politikáról, hatalomról, befolyásról és ezek kölcsönhatásáról.

Nagyváradi Szigligeti Színház. Howard Barker: Jelenetek egy kivégzésből. Szereplők: Ráckevei Anna m.v., Pál Hunor, Kardos M. Róbert, Dimény Levente, Dobos Imre, ifj. Kovács Levente, Tóth Tünde,  Ababi Csilla, Gajai Ágnes, Csepei Róbert, Szotyori József, Hunyadi István, Csatlós Lóránt, Kiss Csaba, Varga Balázs. Rendező: Theodor Cristian Popescu m. v.; színpadi mozgás: Florin Fieroiu; zene: Vlaicu Golcea; díszlet, jelmez: Kiss Borbála; ügyelő: Joó Emilia; súgó: Körner Anna.