"a poklosok szája gyógyulást vonaglik"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 14. (460.) SZÁM - JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A pereputty
Köszöntjük a hetven esztendős Sigmond Istvánt - A többi néma csúcs
Mózes Huba
Dsida Jenő Könyörgés csodáért című költeményének kéziratos változata
Karácsonyi Zsolt
Angyalok kertje
A hurgadai testamentum
Orcsik Roland
Kentaur irodalom - Az Új Symposion anyanyelvi idegenségéről -
Varga Borbála
Elgyengült térdeplések
Áradás
asszony
Szertartások
Ház előtt
Narancs
Kacskaringó
Rátonyi Csaba
Gábor
Bonczidai Éva
Kezdő történőknek
Zsigmond Melinda
Világnak feszülve
Merényi Krisztián
Rágcsálók
Teremtő
Demeter Zsuzsa
Versegyén az álmok vásznán
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (folytatás előző lapszámunkból)
Szőcs István
Két kis jegyzet
Terényi Ede
Bartók - 2006 - 4. A fabáb "árnyékember" és a királylány
Augusztusi évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (folytatás előző lapszámunkból)
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 14. (460.) SZÁM - JÚLIUS 25.

V. (Miért vergődik a világ?)

Üdítő nyár volt. A remény bátran dobogott mellkasomban. A felázott kert langyos földszaga tovább ajzotta kedvemet, boldog szédülettel szívtam volna magamba a sarjadó füvek nedvét. A virághagymák a máskor borús vízárokban most lágyan sodródtak velem.
Mondhatnám, hogy: holdkóros léptekkel haladt át a színen a tavasz. Petra is felszabadult volt.
„Nem akarok emlékezni most semmire, ami rég történt – súgta fülembe, s fogta a kezem. – Még a gyermekkoromra se, nagyapám zsörtölődéseire a kivégzett gyümölcsfák miatt. Vagy arra, hogy ütött-kopott autótragacsok között vitt utunk a monostorvégi szeméttároló dombon keresztül a kirándulóhelyünkre... Mikor vadul ömlött a szennyes árvíz, felkuporodtam egy székre; a támlája kijárt, s ahogy jobbra, balra rángattam, a szék feldőlt velem. Én hangosan bőgtem. «Hol vagy?« – kiáltott be a szobába anyukám. Mikor rám nyitotta az ajtót és felkattintotta a villanyt, elkapta a trottyomat: «Na, gyere mosdani!«, mondta; de előbb lekent nekem egy istenes pofot. Lehajtott fejjel, de dacosan álltam a mosdókagyló előtt. Hevesen magához ölelt, és ő is sírni kezdett. Azután már szabadon potyogtak forró könnyeim.”
Merészen ívelő szemöldöke, sötét csillogású, dús haja és büszke járása a régi idők szép asszonyait idézte, arcbőre most is sápadt volt. Alakja szerintem egy görög szoborutánzatnak is beillett; de én boldogan tapintottam ki a kéklő erezet lüktetését csuklóján.
„Nemrég még azt reméltem, hogy feltűnés nélkül (poggyász kizárva!) eltűnök valahová – kezdtem nagylelkűen gesztikulálva –, ahol esetleg munkát is találok... De amióta velem vagy, úgy érzem magam, mint aki hosszú öntudatlanságból ébredt. – Átszellemülten karoltam bele Petrába, – Apám, ha élne... Pedig ha láttad volna, milyen aggodalmas arccal nézett a jövendő menyére, mikor bátyám nősült...”
„Én úgy tudtam, hogy az anyák szoktak féltékenyek lenni.”
 „Az önzés lényege az elhomályosodó látás. De ha apám élne még, lehet, azt kérdezné most tőlem: Miért nem nősülsz meg már?... Még mielőtt ágyban fekvő beteg lett volna – nagyon aggódott, hogy egyedül fog hagyni –, célzást is tett rá...”
„S volt-e már kiszemelt menyasszony” – kotyogott közbe Petra.
„Egy rokonszenves, üres fruska a szomszédból...”
„Mit értsek azon, hogy üres?”
„Üres fejű... Legalábbis huszonvalahány éves magamhoz képest.”
„Értem, uram. A férfivá válás rögeszméjével állunk szemben.”  
Felszabadult volt, jó kedélyű. Rájátszottam hát egy kicsit a kedvéért.
„Vakmerő, mindenre elszánt srác voltam – mondtam öngúnnyal. – Az ember erőlködik a nadrág alatt, nagyra növeszti minden tartalékát, hogy hátha bejön az „igazi” neki. Nem törődtem a véletlenekkel...”
„Szóval, bátor, belevaló fiú voltál!...”
„Rájöttem, hogy a szerelem nem bátorság kérdése.”
„Az is véletlenen múlik... Ma már tudod.”
„Máskülönben a titokzatos, haragos lányokat kedveltem...”
Észrevettem, hogy az ajkát kissé durcásan tartja. Hirtelen ölbe kaptam, előbb áhítattal tartottam a magasban (eszembe jutott, amit a nagyapjára hivatkozva mondott, hogy áhítattal töltötték el a szép patinás tárgyak, miután megszerezte, gyönyörűséggel vette kézbe őket. „Érzékiséget látott minden szépben, ezt is tőle örököltem vajon?” – tette hozzá kacéran); magam elé képzeltem a nagyapát kordbársony zakóban, arcán angyali fénnyel, amint galambokat etet s ő is csipeget a morzsákból – és elkezdtem vadul forogni Petrával. Kapálózott, de nem törődtem vele, heves szenvedéllyel öleltem magamhoz.
„Tegyél le” – mondta halkan, de határozott hangon. Nyugodt délután volt, a Főtér kihalt; a templom nyitott ajtajából orgonamuzsika és énekfoszlány kísért el. „Rég férfivá váltam volna, ha bár egyetlen gyertya lett volna, amelyik nem ég tövig.” Hányszor gondoltam erre itt, ezen a helyen gyermekszívvel, majd kamaszként; talán választ keresve gátlásaimra, amióta anyám először vitt magával a templomi misére.
Petrában most nem volt megjátszás, semmi álszemérem. Vagy ijedtség; kért, hogy mérsékeljem magam.
„Ne olyan hevesen – szólt rám –, még kificamítod az ujjaimat! Beszélgetünk.”
Amikor letettem a járdára, ölelő karom még tartotta volna, de ő kiszabadította vállát, karját, és eltaszított magától.
Hová lett a vele született kifinomultság, amely különben izmos testalkata ellenére egész megjelenését hihetetlenül törékenynek mutatta?... Álltam, és vártam, hogy csillapuljon bennem az indulat.
„Kérlek... Nem szeretnélek megbántani.”
„Azt hittem, én bántottalak meg valamivel. A szavaim késztettek hátrálásra...”
„Hátrálásra? Ezt nem értem... Az éjjel lehet, hogy túl sok teát ittam... és ideges vagyok.”
„Úgy látszik, rosszul választottam meg a napot. Pedig bíztam a jó időben...” – Kérdőn tekintett rám, folytattam hát. – Árva, törékeny nőre vágytam mindig, most már biztos vagyok benne, akinek védelemre van szüksége.”
És karom megint átfogva tartotta a vállát.
„Ez leánykérés akar lenni?” – kérdezte különösebb meglepődés nélkül. Engem viszont meglepett, hogy hangjából hiányzott a lelkesedés.
„Mi lenne, ha csak úgy, egyből megnősülnék? – tettem fel a kérdést.”
„Kinek? Magadnak... vagy nekem?”
„Na, ne bomolj!... Ezt anyám mondaná most neked, ha tehetné. Az ő óhaja volt, utolsó leheletével is ezt fújta felém. Akkor azt éreztem, hogy beleőrülnék a lehetséges változatokba. Amióta azonban megismertelek – számomra ez, hidd el, fantasztikus felfedezés! – a leglehetetlenebb képzelgéseim mentőötletébe is belekapaszkodnék.”
„És ehhez próbálsz meg erőfölényt alkalmazni.” (Két, feltűnően mély lélegzetvétel; elhárítja újabb öleléskísérletemet.)
„Csak annyit akartam...” Elhallgatok, látva, hogy nehezen szuszog megint; az is szokatlan, ahogy a fejét lehajtja.
„Nézz a szemembe” – mondom.
„Pillanatnyi rosszullét... Lehet, hogy terhes vagyok.”
„Az legalább segítené a helyes döntést” – jegyzem meg boldogan.
„Amíg nincs diagnózis, nem lehet döntésre gondolni.”
„Ez nekem túl tanárnénisen hangzik... Nem ártana konzultálni a nebulóval is.”
„A nebuló ne aggódjék. Annyi minden akadályon túljutottam eddig, bár egyedül voltam.”
„Mégis: hogy akarnál túljutni rajtam? Pláne, hogy már nem vagyok egyedül...”
„Ne siessük el, jó?... Abban az életkorban vagy, amikor a legtöbb férfi ostobaságokat kezd csinálni. Ezt nem úgy értettem, mintha elhittem volna valaha is, hogy ti lennétek a gyengébb nem...”

Nem, nem így történt. Még hogy a remény!... Akár egy középiskolai dolgozatban.
„Kapaszkodsz az idillbe, noha tudod, hogy rövid életű; sekély” – ezt is Petra mondta nekem.
„De hát az emberi test magában mintha nem is létezne!...”
„És könnyebb megrohadni kettesben – ejtette a vállamra fejét keserű vigyorral. – Nincs igazam?...”
Elámultam. Később még hozzátette: „Annak tudatában is, hogy a környező világ tébolyult és szétesett, az ember újabb csodában reménykedik mégis.”
„Igen, azt reméli, hogy elkerülheti a katasztrófát – replikáztam. – Épp te nem hiszel ebben?”

Fogtam a karját a villamoson, és fülemen a fülhallgatóval szórakozottan dúdoltam magamban a kedvelt dallamot. Nem csak a fülemben hallottam; kis remegést éreztem. Aztán rázkódást... A hirtelen fékezéstől mindenki előrebukott. Egy mentőautó keresztezte utunkat. Váratlanul tűnt fel a kanyarban, a tülkölésre a villamosvezető későn figyelt fel.
Sokszor ilyen (sokk)hatást vált ki belőlünk a gének nem várt üzenete is, futott át az agyamon. Máskor meg, csak mint távolodó malomzúgás: átjárja egész lényünket.
Petra fel volt dúlva, másként reagálta le a szerencsés megrázkódtatást.
„Ráadásul még ez is! – Úgy hangzott, mint egy kifakadás. – Mi ez, ha nem őrültség az egész?!”

Ülök a Szamos-parton, magam mellé teszem a gilisztákkal telt üvegkantát; a halászbot a kezemben, a kiválasztott csalétek már ügyetlenül tekeredik az ujjaimra, amikor eszembe jut, hogy nincsen halászengedélyem. Lejárt. Egy hitvány kinézésű, korcs kutya bújt elő a bozótból, orrát a pantallóm szárához dörzsöli. Az állatok nyelvét ismerem, a policájokét viszont nem – szellemeskedem magamban... és cipőm orrával készségesen pöckölöm eléje a fűben vonagló gilisztát. A korcs fintorogva kapja félre fejét, de tömpe orra tovább szimatol.
Van-e tartalékom vajon, hogy én akarom őt megmenteni?

A levegő áporodott volt. A tudatra, hogy a múlt este még gyönyörű melle nekem feszült, megremegtem. Elképzeltem, hogy hazamegy, és ott talál az ágyában egy (másik!) idegent, főz neki egy erős feketekávét, nyelvükkel egymás szájába pöckölik a narancsfürtöket, vagy az álló falitükör előtt bolondoznak; majd melléfekszik, és éppúgy kezdi cirógatni, csókolni, ahogy engem szokott.

– Boldognak lenni szerfölött veszélyes állapot. A boldogok nem látnak, könnyen megszédülnek, hajlamosak az önáltatásra. A rosszat nem veszik észre, ám a világ minden gyönyörűségét a magukénak érzik... Az igazságtalanságok megszűnnek létezni számukra. Szédítő magasságokból bőkezűen lövöldözik a jóság nyilait... – Petra kacagva pillantott rám. – Ezt a Dilettánsok utazásából idéztem egy grúz írótól, hogy magunkra ismerjünk belőle...
– Úgy gondolod, hogy dilettánsok vagyunk? A szerelemben is?... – Petra bizonytalanul bólintott.
– Lassan elveszítjük ellenálló-képességünket, bőrünk áttetszővé válik; az érzelmeket – te legalábbis – patetikus felkiáltásokkal fejezed ki... Folytassam?
(Ez már egy harmadik emlékkép-mozaik ugyanabban az idősíkban.)
Akkor volt hát jó, gondoltam, amikor hidegvérű kalandornak képzelt. Én pedig igyekeztem neki bebizonyítani, hogy veszélytelen vagyok. És engedelmes. Pedig megtanulhattam volna, hogy az erő, a fölény – a lelkük mélyén ez vonzza a nőket.
Állhatatlannak (sőt kiállhatatlannak) találtam most Petrát. Kiszámíthatatlan fehérnép – hogy is tudtam ennyire félreismerni! Néha örült, hogy átbeszélheti velem az éjszakát, szeret fecsegni. Ma viszont megjátszotta a zárkózottat, mértéktartót. Megkért, hogy ne kísérjem tovább.
„A nagyapám szobraival vagyok elfoglalva...”
„Valamilyen hagyatéki ügy?”
„Igen, holnap is tart.”
Aztán, mintha megsajnált volna mégis: „Holnap, ha lélegzethez jutok... reggel (na, nem épp hajnalban) leugrok a hátsó kertbe, hogy egy kicsit megmozgassam elernyedt tagjaimat. Ha van időd?...” És megajándékozott egy röpke mosollyal.
Egy ironikus lelki alkatú valaki tán vele nevetett volna – bár mély a seb.
Őszinte kifakadásai nem juttatták őt semmilyen előnyhöz. „Egy ilyen hitvány leányzóra bíznád magad?! – Szája legörbült, ahogy mondta. – Aki tele van komplexusokkal; és szégyentelen múltjáért sem jár piros pont neki az utcájában... Anyuska hozzám képest féktelen természet volt, igaz; több tucat férfit verbuvált maga köré. (Lehet, hogy apust is ez űzte el Belgiumba!) Korán érő gyermek voltam; s tejtől, méztől, cirkuszoktól, üvöltözésektől elbutulva nőttem nagyra idő előtt. Nem jutott eszembe kérészéletű sületlenségeken bánkódni; a zűrös «örökség« vitt bele később is annyi meggondolatlanságba; s «családi pótlék« fejében Anyuska ráadásul arra biztatott, hogy ne legyek takarékos; inkább mohó.”
A lemenő nap vörös korongja felé fordította fájó arcát. «Vissza lehet fordulni még?... Nem is ismerjük az utat...« Valami ilyesmit fejezett ki (számomra legalábbis ezt sugallta) megtört, szomorú tekintete.
„Túl ünnepélyesen kezdted; én viszont rühellem az áhítatot – szabadkozott, mielőtt elköszönt volna tőlem. – Ha férjhez akarnék menni, téged választanálak, és nem egy nagybelű, elkényeztetett pocakos polgárt.”

„Unatkoztál, hogy nászéjszakát akarsz játszani vele?! – srófoltam fel sértődékeny énemet. – Azt képzelted, hogy a nagy mellét egyedül neked tartogatja ezután? Csapdába estél; csak nem akarod beismerni naivságodat. Az ő részéről erotikus kaland volt csak, mint a többi.”
Rettegve gondoltam arra, hogy mi lesz nélküle...
Úgy látszik, ki is mondtam, amit gondolok. Megiramodtam a pár lépéssel előttem siető Petra után. (Csak nehogy könyörgésre fogjam a dolgot!) Mintha megütközött volna azon, amit hallott – ennyi kíméletlenségre mégsem számított. Idegei felmondták a szolgálatot, hisztériás nevetésbe tört ki, és mint egy áttört gáton (engem ez gőgös nyugalommal töltött el) áradt szét lelkében a halál gondolata.
 
Kiáltás ébreszt fel, fogvacogva – elnyomott az álom a fűben. Kölykök hancúroznak. Semmi sem történt, legfeljebb bennem. Az álombeli nő eltűnt... A valóságos Petra minden porcikáját az ösztön uralta szenvedélyes szeretkezésünk közben. Tűnődő fajta vagyok, és hiszékeny; kettőnk közül mégis én voltam a józanabb.  

Furcsa érzéssel váltam el tőle... Miért vergődik a világ? Ilyenkor, ebben a kései órában látszólag semmi erőfitogtatás; az eperfa lombja alszik, a beletörődésre való hajlam is nagyobb bizonyára, még ha a kuvik nyitott szemével lát is. Mindent.
„Hogy tudtál szerelmes lenni pont ebbe a nőbe?!”
Ekkor történt... Mint amikor az ember az ágyban felülve, halántékára teszi kezét, hogy a lehetséges történések sorából hátha sikerül kiszellőztetnie az álmot – ismét előtérbe került, amit tudatom elraktározott ugyan, de érzelmi állapotom háttérbe szorított.
„AZ ÉJJEL SOK TEÁT ITTAM” – hangzott el Petra szájából (ismét).
Ez lett volna a kulcsmondat?... (Mihez?!) Egy összehajtogatott papír volt a kezében (most már emlékszem – féltem, hogy összegyűri.)
Majd odaadom – mondta Petra... S azt is, hogy: Írtam hozzád egy levelet (?).
 *
Most már bevallhatom: amikor elkezdtem ezt a történetet, birtokomban volt már Petrának nemcsak a levele, hanem a naplója is. Ez a magyarázata annak, hogy megismerkedésünk krónikája az ő első személyben írt vallomásrészletével kezdődik. A többi az én zűrös életem epizódjaiból, újabb, válságos napjaim és fülig szerelmes hónapjaim hullámzó hangulataiból állt össze.
A kertre nyíló ajtó nyikorgásából már nem nyögést, ordítást hallok ki, amikor a szél játszik vele; most mintha csak azt nyöszörögné: Miért mentél el?... Az értelmetlen, képtelen „megoldással” szembesülve, amelynek felelősségét nem lehet egyetlen bűnbakra hárítani, két egymást vaktában keresztező életút kudarcára keresek egy más, lehetséges kiutat, melyet Petra kicsinyes ábrándozásnak nevezett egyszer.
Annak nevezné-e, ha tehetné, ma is?... Magam elé képzelem, amint fáradt, szórakozott tekintettel rója a sorokat, melyek – egy lemondásba hajszoló kortünet(?) – vagy már a lényünkké szervesült kór – keserűségével kétségbe vonják az élet megszokásait.
S a két nappal ezelőtti Petra, aki tiszta abrosszal terített (akkor még nem tudtam, hogy utoljára); a kredencből kihozta a metszett poharakat; a palack bor, a hárslevelű már megnyitva, az üvegecskében ott piroslott olajos fényben a kedvenc lazacom, frissen sült szűzérmék öntött salátával és szalmakrumplival... Érzem a sáfrány, a kakukkfű és a többi fűszer illatát. Mohón falok; ő (a pillanatból mintha kilépve) már a morzsát csipegeti az abrosz széléről. S a nyelve, ahogy fénylő ajkához ér egy korty bor után; és az ablakpárkányon a cserépben nyíló kaktuszvirág kárminpirosa... Káprázik a szem, majd minden homályba borul.
Szeretők sivalkodása, mint srapnel hasítja át a levegőt, s fúródik a csendbe... Többször is felugrok az üres asztal mellől a székről; az értelmetlen cselekvéskényszer még zaklatottabbá tesz, valósággal megaláz.
Felfőtt a teavíz. A konyhai villanykörte halvány fényéből kikanyarodó gőz megcélozza a mennyezetet. A választ halogató Petra kusza, rapszodikus „változatait” lapozgatom.


VI. (Petra naplója)

(Álomban)
Meztelenül repültem egy macskaköves térség felett. Az óbudai tájékra emlékeztetett (csak épp a Duna nem hömpölygött a közelében), ahová apus vitt el magával egyszer, hogy megkeressük a kiskocsmát, amelyiknek valamikor Krúdy Gyula volt a törzsvendége. Jártunk is az ő nevéről elnevezett fogadóban, somlói galuskát rendeltem s hozzá a „korabeli” gyermekslágerből ismert Bambit, apus beérte egy pohár soproni kékfrankossal. Ahogy továbbrepültem, a macskaöveken, mint holmi kitömött bábuk, terebélyes, parasztcsizmás, bőrmellényes zöldséges kofák kínálgatták portékájukat. Az egyik nagy, hamvaszöld salátafejekkel megrakott kosarat egy görkorcsolyájával sebesen száguldó siheder felborította, ahogy gúnyos tekintettel visszafordult s mintha rám kacsintott volna, „újsütetű” barátomat ismertem föl benne. Nem elég, hogy a kiborult portéka a falánk alkudozók szabad prédájává vált, de isten bizony, még abból is pletyka lesz, amit én felülről láttam; magamat is. Hátha apus nem vette észre, hogy ismerjük egymást, s főleg azt, hogy milyen stramm megjelenésű, hozzám képest mindenképp fiatal férfival szemezek.
Aztán mintha felriadtam volna; habár álmomban történt továbbra is minden: teafűvel benőtt mezőkön kanyarogtunk, talán vonatban ültünk, egymás kezét fogva, én a kócos fejemmel az ő izmos vállán, és azon derültünk, hogy kinn a milicisták és a sáros képű s zubbonyú bakák (csupa egyenruhás pofa) botokkal üldözték a vadnyulakat. Tudtam, hogy be kell szolgáltatni – már azokat is; anyám fortyogott a kemence mellett, hogy: nem elég, hogy fél vajat, hét tojást és egy galambnagyságú fagyasztott csirkét kapunk jegyre egy hónapra, még a nyulakat is elrekvirálják tőlünk; s az apád leveleit úgyszintén, ha egyáltalán meg nem ütötte még a guta, ott, ahová meglógott családi kötelezettségei elől !... Egy kecskeszakállas „vén lókötő” (ahogy anyám szokta mondani) a templom előtt (talán a Szent Péter templom volt – ezt még apus szertelen beszélyéből megjegyeztem – a legrégibb Budán), szóval egy hadifogoly kinézésű trottyos alak tüzet rakott, és szalonnát kezdett sütni; én akkor már a templom imbolygó kupolájára figyeltem, a szabadtéri szalonnasütés csípős, vékony füstje odáig szállt fel.
Ez Tata, a te nagyapád – nem látod? –, megjárta a hadifogságot; a tatár asszonyok szegfűszeges cipóját tartja a kezében! S már sejtettem, hogy miért folynak le a zsírcseppek, mint a könnyek, nagyapám gyéren nőtt szakálláról a szegfűszeges kenyérre...

(befejező rész következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében