Minden leírt és megszólaltatott hang magán viseli szerzője személyes hangját, ha a mű őszinte ihletből fakadt. Valljuk be: a mesterműveket kivéve elég rosszul állunk a művek őszinteségével, a személyes hangvétel közvetlen megjelentetésével. De a nagyszerű alkotások mögött meghúzódó ÉN felismerése is csak kevés embernek adatik meg a hallgatóság, sőt a valódi zeneismerők, rajongók körében is. Ezért szeretünk szavakat olvasni arról, hogy mit is akart kifejezni a szerző. Muzikológusok magyarázzák a műveket, zeneszerzőket interjúvolnak meg és még a közönségtől eredő élménybeszámolókat is beveszik abba a hatalmas eszköztárba, amivel a zenék mélyébe akarnak behatolni. Ez az óriási, sok könyvtárt megtöltő anyag jelentős ugyan, de valahogyan mindig érezzük benne a zenén kívül állók bizonytalanságát arról, hogy vajon mit is mond a zene. A végső segítséget azok a levelek jelentik, amelyeket a zeneszerzők családtagjaiknak, barátaiknak írtak, és amelyekben tartózkodás nélkül személyes hangjukon szólaltak meg bizalmas közlendőjükben életről, természetről, saját vagy mások műveiről. Ez a szavakba foglalt személyes megnyilatkozás rendkívül érdekes, élvezetes és lényegre világító közlés, amely csak ritkán, szinte titokban nyilvánul meg még a legszemélyesebb hangvételű írásokban is. Ide sorolhatók Stravinsky, Csajkovszkijt rajongással említő szavai, vagy Bartók Liszt zenéjét méltató megnyilatkozásai.
Bartók 1911-ben rövid írást jelentetett meg Liszt zenéje és a mai közönség, majd 1936-ban akadémiai székfoglalójában visszatért témájához Liszt problémák címmel. Ez a második írás, bár minden korábban megfogalmazott gondolatát Liszttel kapcsolatban magában foglalja, de már magán viseli az érett mester tudományos pedánsságát, mértéktartását. A korábbi írása viszont a harmincesztendős fiatalember majdhogynem heves kirohanása az akkori Liszt-értelmezés fonákságai, félreértései ellen.
Már a rövid (négy oldalas!) írás elején is megnyilvánul a közvetlen, személyes bartóki hang: „Érthetetlen, hogy míg például nálunk Wagner ellen, Brahms ellen mukkanni sem igen mernek, pedig volna ott egy is, más is, ami kifogásolható, addig a Liszt-muzsika szabad tere a gáncsnak. A zenereferenstől kezdve a zeneakadémiai növendékig, mindenki talál ott sok minden kifogásolni valót.” Be kár, hogy egy-két ilyen kifogásolnivalót nem említ meg Bartók. Érdekes lenne és tanulságos is az utókor számára. Írása vége felé említi: „Brahms például Liszt Dantejét (a Dante-szonátáról van szó, T. E.) valóságos őrjöngő dühvel szemétdombra való »Unmusik«-nak nevezi (Brahms és Joachim levelezése)”. Ezt követően említi meg Bartók egyik személyes megfigyelését: „Még tanuló koromban először került kezembe a Liszt-szonáta (ezúttal a h-moll szonátára utal Bartók, T. E.). Megpróbálkoztam vele, de megbarátkozásra akkor nem került sor. Az expozíció első felét ridegnek találtam, üresnek éreztem, a fugato iróniáját észre sem vettem. Persze az akkor volt, amikor Beethoven utolsó szonátáit sem értettem meg. Nemsokára azután hallottam a szonátát Dohnányitól, befejezett tökéletességű előadásban. Dacára ennek, a megértéstől távol maradtam. Néhány év múlva újból elővettem a művet – zongoratechnikája és nehézségeinek legyőzése érdekelt. És tanulás közben lassan-lassan megszerettem, ha nem is föltétlenül. Később beszélgettem egyszer Dohnányival erről a szonátáról, és akkor legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy ő is ugyanúgy járt vele.” Ez a bartóki beszámoló is újabb bizonyítéka annak, hogy a nagy művek előbb-utóbb eljönnek értünk, az csak látszat, hogy mi megyünk elébük. Ez a nagyszabású életművekre is ugyanúgy vonatkozik. A LISZT-ÉLETMŰ most jött el értünk, 21. századi emberekért. Most érthetjük meg azt a Liszt-i zseniálist, gesztust, amivel mindent felkarolt, amit csak hallott – Bartók szavaival – „a legközönségesebbtől a legritkábbig menő szenzáció”-ig. Liszt tipikusan 20., sőt 21. századi ember. 200-dik születésnapján kortásunkként ünnepelhetjük.
