– Természetesen a legutóbbi, A kórus és a kutyák a legkedvesebb, mert időben is közelebb áll hozzám, de azért is, mert a kötet anyaga hosszabb ideig érlelődött, és talán a versek még letisztultabbak, még inkább önmagukra vetkőzöttek. Ezt ajánlom az olvasóknak, de azért is, mert visszafele haladva jobban megértjük a dolgokat, a kezdeteket. Időben visszafele kellene olvasni a versesköteteket. Tehát ha az olvasó idejéből csak egyre futja, akkor ezt kellene kezébe vennie. Lehet, hogy ebben a kötetben, mint egy kínai dobozban, a korábbiak is benne foglaltatnak az utalások vagy a motívumok szintjén, de azt hiszem, ezt megítélni nem az én dolgom.

– Megítélésem szerint lehet, hogy a kötet versei valamivel több formajátékot, több hangulat- és perspektívaváltást tartalmaznak, de valószínűleg nem ez a legfontosabb, hanem inkább a minőségi különbség, különösen az első két kötethez viszonyítva, amint ezt ismerőseim és „szakértőim” jelezték. Ez valószínűleg annak is következménye, hogy az idő múlásával az ember egyre igényesebb lesz, nemcsak másokkal, de önmagával szemben is, és már nem igényel nagy erőfeszítést számára lemondani arról a szövegről, amely nem méltó közlésre vagy kötetben való megjelenésre. Ma már a jó vers a költők részéről bizonyos fokú lelki-szellemi érettséget is feltételez.

– Minden hasonlításnak van valami alapja az olvasó szempontjából, lévén, hogy az emberi megértés úgy működik, hogy minden új információt és élményt a korábbiakhoz kapcsolva értelmezünk, és így minden hasonlítás természetes, még ha esetleg nagyon szubjektívnek tűnne is. Egyébként Király László a hasonlóságot a vers egyetlen motívuma kapcsán említette: a rejtelmes személy kapcsán, aki szükségszerűen eljön egyszer, és aki ebben a versben a hívatlan vendég, Kányádinál pedig valaki, aki jár a fák hegyén. Gondolom, az irodalomban és a művészetben bizonyos fokú hasonlóságok elkerülhetetlenek, hiszen az alkotók is emberek, és emberként más emberekhez hasonló élményeik, tapasztalataik lehetnek a létezés értelméről és abszurditásáról, vagy akár a kettő egyidejűségéről. A lényeg, hogy a hasonló alkotások különbözzenek is, azaz ne legyen egyik a másiknak valamiféle másolata. Máskülönben a hasonlítást megtisztelőnek tekintem, és a versnek az a legnagyobb kitüntetés, ha egy másik költő is értékeli.

A kérdésed második felére válaszolva, azt mondhatom, hogy nem annyira kedvenc költőim vannak, hanem inkább kedvenc verseim. A magyar költők között nem találtam olyant, akiről elmondhatom, hogy minden versét szeretem. Babits Mihály fiatalkori verseit például nem szeretem különösebben, de a Jónás könyve, a Jónás imája vagy a Balázsolás olyan versek, amelyeket szívesen olvasok újra, mert nem tudom, mit csodáljak bennük, a formai virtuozitást, a képek találó erejét vagy a megrendítő, már-már kegyetlen őszinteséget. Vagy olvasom Illyés Gyula háromkötetes versgyűjteményét, és a nem tetsző versek mellett találok jó néhány olyan verset, amelyeknek előkelő helyük lehetne a magyar költészetben, bár nem nagyon ismertek, legalábbis nálunkfele, mert mintha Illyés Gyula nem lenne annyira divatos mostanában. De olvassuk csak el az Idők című versének első két szakaszát, amely éppen 1956-ban jelent meg kötetben: „Megtelik folyékony idővel / s kiürül újra, / telik-ürül a szív, akár a / hal kopoltyúja. // Szűrve e semmi híg időt, így / úszunk előre, / halai vagyunk – semmi mód ki- / jutni belőle.”  Mi jut eszedbe e verskezdetről? Pilinszky? Babits? Weöres Sándor? Márai Sándor?  A jó versek és szövegek, mint tudjuk, valamiféle rejtett és láthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. Egymás édes- vagy mostohatestvérei.

– A haiku némileg idegen az európai kultúrában, még akkor is, ha az utóbbi időben egyre többen írnak ebben a műfajban. Idegenszerűségét abban látom, hogy az európai költészeti hagyomány sokkal explicitebb, kifejtettebb, közvetlenebb. Ez abból látszik, hogy számos haiku a magyar olvasónak inkább kidolgozandó, „rendesen” megírandó versötletnek tűnik. A haiku formai utánzása felszínes dolog, ha nincs mögötte az a gondolati töménység, amely a zen filozófiából gyökerező japán haikukban mindig ott van. A haiku tömörsége kapcsolatban van a zen filozófia tanítási módszerével: a mesternek nem kell semmit megmagyaráznia a tanítványnak közvetlenül, csak segíteni kell, hogy előbbre jusson a saját útján és a megértések útján. A zen mester szótlanul tanít, a csillagos égre mutatva, és a jó tanítványok értenek belőle, mert bennük is már fénylenek a megőrzött és csendben megtisztult élmények. Ez a végsőkig való visszafogottság, a rejtőzködésben való sejtető megmutatkozás a hagyományos haiku világához hozzátartozik. Ehhez képest a mi kultúránkban minden túlmagyarázottnak tűnik, még az olyan jó művekben való megnyilatkozás is, amelyek egyáltalán nem didaktikusak. Nos, ezért tűnnek a haikuk néha túl tömörnek, befejezetlennek vagy vázlatszerűnek. A magyar haiku szükségszerűen más, mint a japán, mert kelet-európai világban fogant, más kulturális reflexek között. És ez a másság akár erény is lehet. Azt tartom jó haikunak, amely annyira tömény, hogy tizenhét szótagba zártan is teljes. A hiányérzetnek nyoma sincs a jó haiku utáni csöndben. Az elmúlt évek haikuterméséből ilyeneket igyekeztem beválogatni a kötetbe. Máskülönben a japán és általában a keleti költészetben azt csodálom, hogy többet mernek a csendre és az olvasóra bízni. Szavakkal bekerítik a csendet. A csend mindig életképes.

– Amikor ezt a verset írtam, a hívatlan vendég számomra a halált jelentette, amely hívatlanul és mindig rosszkor jön, és az addigi életünkben igen sok befejezetlen és félbe hagyott dolgot talál. De hát tudjuk, a verseknek nemcsak egy értelme van, és még a szerzői szándék sem abszolút igazság. Ha valaki számára ebben a versben a hívatlan vendég egy zsarnoki rendszer képviselőjét jelenti vagy Isten váratlan látogatását, aki „váratlanul átölel”, akkor ez az értelmezés is helytálló. Nem hiszek az értelmezések diktatúrájában, de annál inkább az olvasó szabadságában, aki elkerülhetetlenül a saját világából, jó és rossz tapasztalataiból olvassa a szépirodalmi alkotásokat. A zárójeles verscímek is ezt a szabadságot jelzik. Azt, hogy a szerzői címadás is esetleges, relatív: lehetne akár jobb címet is adni a versnek, és nemcsak „arról szól”, amit a cím sugall. 

– Ady jól tudta és világosan megfogalmazta ezt a kérdéskört: „Isten van valamiképpen / Minden Gondolatnak alján”. A kérdéseink akarva-akaratlanul a végső (és első!) kérdéshez sodornak: van-e Isten vagy nincs? Azért első ez a kérdés, mert ez befolyásolja az összes többi kérdésre adott válaszunkat. Aki számára van, a napnál világosabban van. És a fény mindenhova beszüremlik. Egyébként maga a transzcendencia gondolatvilága kész költészet, és a költészet valamennyire transzcendencia is: az itt és most, az evilági bizonyos mértékű meghaladása.

– Nemrég olvastam, hogy az emlékezet kutatói kezdik úgy látni, hogy felejtés nem létezik abban az értelemben, hogy valami teljesen kitörlődne belőlünk, ami információként vagy élményként egyszer bennünk volt. Amiről azt mondjuk, hogy elfelejtettük, az tulajdonképpen nem párolgott el nyomtalanul, csak esetleg nem vagyunk képesek felidézni. Ami majdnem ugyanaz, de mégsem. Valami halvány nyomok megmaradnak. Ezeknek a maradandó nyomoknak a létezését azzal bizonyították, hogy az évekkel korábban megtanult és „elfelejtett” enciklopédikus anyagot könnyebben elsajátították azok, akik korábban már ismerték az adott információhalmazt, mint akik először találkoztak az adott ismeretanyaggal. Ezek szerint minden megőrződik bennünk valamiként, amit születésünktől kezdve átéltünk, az örömeinktől a csalódásainkig. Nem költői ez a gondolat? Valóban, valami ellenáll bennünk a felejtésnek.

– Amint korábban jeleztem, több perspektívaváltás is érvényesül a kötetben. Vannak olyan haikuk is, ahol nem világos, hogy hol is áll a szerző, hol van az ego centruma, honnan nézi a jelenségeket. Egyébként az említett versben, a (tört ablakon át) címűben, éppen az utolsó sor után derül ki, hogy miről is szól vers, és kik a „nem kívántak, a könnyedén nemlétre ítéltek”. De ez csak újraolvasva tűnik fel.

– Miért nem szánsz több időt arra, ami valóban fontos, ami tényleg maradandó és értékteremtő lehet, például az írásnak? (Ez nemcsak nehéz kérdés számomra, hanem kényelmetlen is, mert a kérdés rejtett módon felszólító jellegű, és teljesen elutasítani nem lehet, a kifogások és helytálló magyarázatok pedig semmit sem segítenek.)

1968-ban született Marosvásárhelyen. 1987-ben érettségizett ugyanott. 1995-ben fejezte be egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, magyar–angol szakon. 2000-ben szerzett doktori címet a kolozsvári egyetemen. 1996-tól oktató a BBTE Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékén. 2001-től a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet ügyvezetője. Legutóbbi verseskötete: A kórus és a kutyák (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2011).