A jól megszervezett spontaneitásban hiszek. Benő Attila pontosan azt a verset olvasta fel itt nekünk, amellyel kezdeni akartam a mondandómat: ez lenne a kályha, amitől el lehet indulni. Így hangzanak a (hívatlan vendég) című költemény utolsó sorai: „rám talál,/ fölényesen végigmér,/ és elegáns szótlansággal elkísér a házam kapujáig,/ és tovább,/ ha volna még tovább...” Hogy ki is ez a hívatlan vendég, az olvasónak kell eldöntenie, hiszen a költészet két ember dolga, és ebben nagyon is hasonlít a szerelemhez. A vers egyik felét a költő megírja, de a másik fele az olvasóban fog felébredni, így azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy ahány olvasó, annyi hívatlan vendég, mindig a személyes élmények, gondolatok, a magántörténelmek határozzák meg. Minden olvasóban – vagy azt is mondhatnám: nemzedékben – rejlenek félelmek, amelyekről nem akarnak ugyan tudomást venni, mégis ott vannak. Az én nemzedékem számára teljesen világos, hogy ki volt a hívatlan vendég, aki olykor elkísért a házunk kapujáig – vagy tovább –, de ez a bizonyos hívatlan vendég nem minden esetben jelenik meg hús-vér alakban. Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén című verse jut eszembe – a költő bűvöli az olvasót, egy varázslatba vonja be, hogy végiggondolhassa az életéből azokat a helyzeteket, amikor a hívatlan vendég megjelent. Ez a vers kétségtelenül a kötet egyik erőssége, bevon a játékba, a szemlélődésbe, léthelyzetbe, amelyben kénytelenek vagyunk belátni, hogy az életünk olykor fenyegetett helyzetbe kerül. Ez a vers ugyanakkor előre is mutat, úgy gondolom, hogy Benő Attila következő könyvében fogja maga után hívni társait. 

A szerző jó szerkesztő, a kötet pontos szerkezete is azt sugallja: építkező költővel van dolgunk. Ez a könyv egy lépcsősor egyik foka, egy részlet, amelyet ha szerencséje van, ideje és ereje engedi, akkor egy életműben tud majd kiteljesíteni. Az évek során többször megjósolták már, hogy a személyes, meleg emberi szóval előadott költészet idejét múlta. Többen azt is tudni vélték, hogy az eddigi költészet meghalt, csupán a nyelv lehetőségeit kihasználó költészet lehet érvényes, csak a mesterségbeli dolgok számítanak már. Én ebben nem hiszek. Öt-tízévenként felröppennek ilyen elméletek, aztán hamar le is csengnek, a költészet viszont megmarad, sőt olvassák is. Ha belegondolunk, hogy a régi nagyok műveit hány ember olvasta a maguk korában, a mai költőknek egyáltalán nem szabad kétségbe esni az olvasók ritkulása miatt.

Ez a könyv egészében igazolja azt, hogy a szerző bízik a szavak erejében, mint én, ezért is szimpatikus nekem. És bár fából vaskarikának tartom versekről prózában értekezni, annyit azért érdemes elmondani, hogy Benő Attila hozzáállása jó: nem mond le arról a csodáról, hogy a vele szemben ülő olvasó megérti az üzenetet, amit közvetíteni akart. Nem hiszek abban a művészetben, ami rossz üzenetet akar átadni az olvasónak. Benő Attila könyve engem igazol, és ilyen értelemben hibátlan.

Anno azt találtam ki, hogy a jó verseskötet kicsi: belefér a zakó zsebébe, és egy Kolozsvár–Marosvásárhely közötti vonatút alatt el tudjuk olvasni. Ha a visszaúton is kedvünk van kinyitni a könyvet és újra belelapozni, akkor már jó verseskötettel van dolgunk. Mint mondtam, Benő Attila mostani kötete egy építkező művész lépcsőn való felfelé lépkedésének egyik mozzanata. Aki elolvassa, érezheti, hogy nagyjából mekkora utat tett meg eddig, de azt is, hogy ennek az útnak nincs vége.

Elhangzott 2012. február 18-án Kolozsvárott, Benő Attila A kórus és a kutyák című verseskötetének bemutatóján.