"A hit pedig kegyelmi állapot"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Elment a soros NAGYÖREG
Jakab Villő Hanga
„Valami ellenáll bennünk a felejtésnek” - Beszélgetés Benő Attila költővel, nyelvésszel
Király László
Lépcsők
Benő Attila
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Sigmond István
Molekulák 25. Egy léleknyi távolság
ALBERT ZSUZSA
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
BODOR TÍMEA
édesség kellemes színház
KARÁCSONYI TÍMEA
Versei
Sebestyén Mihály
Erzsébet királyné utolsó csillagkeresztes udvarhölgye
Szőcs István
A csodálatos elődök
Xantus Boróka
„Nincs szó arra, ami én vagyok”
Bartha Katalin Ágnes
A súgó mint krónikás
KOVÁCS BEA
Őszinte főhajtás
Karácsonyi Zsolt
Színház és diktatúra
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Fausti gondolatok
Hírek
 
Hertza Mikola
Rövidprózái
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Rövid találkozás egy idegennel

A ballonkabátos átható tekintettel rám nézett:
– Ön az, aki olyan okos, hogy mindenre tud megszívlelendő jó tanácsot adni, aki meg tudja élni tisztán a boldogságot, példaképe baráti társaságának, ami a felhőtlen családi életet, a példás, szeretetteljes viselkedést illeti, és aki minden gyerekkori vágyát teljesítette?
– Nem – válaszoltam őszintén.
És egy kicsit elszégyelltem magamat.


Ideiglenes repülési tilalom

Ideiglenes repülési tilalom lépett életbe a 74B-02 típusú őrangyalok esetében. Különösebb aggodalomra nincs ok, ez a standard eljárás komoly incidensek után. A Szervezőség egyenes fennhatósága alá tartozó Technikai Osztálynak ellenőriznie kell, hogy gyártási hiba vagy csak egyszerű mulasztás okozta a katasztrófát. A jelentés lezárásáig nincs repülés.
Az előre megírt életterv szerint Birtalan Bíró Lehel huszonhat éves cukrászsegédnek  pénteken tizenegy óra huszonegy perc nyolc másodperckor, amint kilép a hátsó ajtón, kezében egy tálca frissen készült, illatozó habos rolóval, meg kellett volna pillantania Altató Ilonkát, életének párját, születendő gyermekeinek anyját, aki még a cukrászmester gyászjelentőjében is meg lesz majd említve, egyrészt mint „boldog házassága 34. évében”, másrészt mint „bánatos felesége”.
Ehelyett, amikor Altató Ilonka pénteken tizenegy óra huszonegy perc nyolc másodperckor elhaladt a cukrászda hátsó ajtaja előtt, a pénzügy felé igyekezve egy félig hibásan kitöltött F102-es nyomtatvánnyal, Birtalan Bíró Lehel valóban ott állt az ajtóban, de karjában nem volt egy tálca habos roló, sőt, semmi sem volt a karjában. Ehelyett a bal kezén levő kisujja mélyen beledugva a jobb orrlyukába, a jobb kezének mutató és középső ujja közt pedig ott füstölgött egy félig már elszívott cigaretta. Altató Ilonkáról meg tudott dolog, hogy utálja a bagószagot, utálja a cigarettázó, szenvedélybeteg embereket. Az orrpiszkálást sem bátorítja, kifejezetten gusztustalannak találja, habár – most őszintén! – néha még ő is használja higiéniai célból. De a cigarettázásra elmondása szerint allergiás, habár orvosilag természetesen nem ez a helyes kifejezés.
Azon a pénteken viszont nem mondott semmit, elkapta tekintetét és ment tovább a pénzügyre.
A hetvennégybénullakettesek mind visszarepültek a Hálóba, csendesen mulatták az időt, kártyáztak, olvasgattak, volt, aki kihasználta ezt a pihenő időt egy kis friss levegős sétára. Nem idegeskedtek, viszonylag gyakori az ilyen repülési tilalom, rég szolgálatba állított típusról van szó, elég kevés a valószínűsége, hogy durva szériahibát fedezzenek fel az esetükben.
A kudarcot vallott 74B-02 típusú őrangyal egy hatalmas, fehérre mázolt falú, hangárszerű helyiségben feküdt a fémasztalon. Szeme csukva, szárnyai begyűrve teste alá. A kisegítő személyzet csendesen tett-vett körülötte, várakoztak a Technikai Osztály illetékeseire.
Az egyikük éppen a fekvő páciens felső gombjához nyúlt, hogy megkönnyítse a légzését, amikor az őrangyal szeme hirtelen kipattant, és huncut mosoly villant a száján:
– Nem is találtak volna! – suttogta. És sokat sejtetően kacsintott egyet, mielőtt behunyta volna szemét.
Az, akinek mondta, jobbnak látta nem jelenteni ezt a jelenetet. Neki is vannak haverjai a hetvennégybéseknél. Meg ami igaz, igaz, ez az Altató Ilonka elég nyávogó, egoista buta kis liba, többek közt.
A Terv Osztályon majd megint ki kell dolgozni, mit írjon majd Birtalan Bíró Lehel gyászjelentőjében. Biztosan vesznek egy már kész, sikeresen lezárt dossziét, és kifénymásolnak belőle valamit, tudjuk mi, hogy mennek az ilyesmik.


Szakszervezet

Az újonnan megválasztott elnök azt mondta a keselyűnek:
– Ethon, lépjél be te is.
A keselyű nem nagyon akart.
– Mit nyerek én az ügyből? – kérdezte.
– Mit akarsz nyerni? – kérdezte az elnök. Olyan arcot vágott, mint aki mindent el tud intézni.
A keselyű kiöntötte a lelkét, mivel az új elnök vágta ezt a mindent-el-tudna-intézni arcot. Másképp a keselyű sem hülye. Nem ma szállt le a falvédőről. Vagy a sziklaszirtről. De jólesett, hogy panaszkodhat valakinek. Ha már ő kérdezte, hallgassa.
A szakszervezeti elnök elment a nagyfőnökhöz. A nagyfőnök nem szerette, ha a szakszervezeti elnök kér valamit. De ez a kérés nem volt olyan különleges, végül is nem nagy ügy. És így legalább megszabadul egy időre az új elnöktől, aki még ilyen aktív, telve van tenni akarással.
Meg a szakszervezeti elnök – aki született szakszervezeti elnök – finoman meg is zsarolta. Diszkréten, hogy csak ketten értsék és ne legyen cirkusz belőle:
– Végül is a keselyű gondját is az okozta, hogy az Ön fia közbelépett. Azóta nincs neki munkája. Pedig tenni kellett volna valamit, akkor rögtön. De hát az Ön fia, tetszik tudni, hogy van ez...
Tényleg, hogy van az az izomagyú Héraklész? – jutott eszébe a nagyfőnöknek rég nem látott fia.
Ezért bólintott rá a nagyfőnök az új szakszervezeti elnök kérésére.
– De az új embert te választod ki! – hárította el magáról a felelősséget.
A szakszervezeti elnök ügyes, talpraesett ember. Született szakszervezeti elnök: tudja, hogyan kell a kecskét jóllakatni megmaradó káposztából. Hamar kiválasztotta ő az új embert a keselyűnek.
Azóta a keselyű belépett és boldog. Nem a belépéstől, hanem mert újból van munkája.
És az új embernek – aki persze régi, csak új feladatot is kapott –  Sziszüphosznak is szinte mindegy. Csak annyiban változott a munkaköre, hogy amint felér a hegyre, még mielőtt kiszabadulna kezéből a többtonnás szikladarab, ott várja a keselyű és szépen kitépi a máját. Mire rohanva leér a hegy aljába, nekigyürkőzni megint a felfelé görgetendő szikladarabnak, vissza is nő a mája.
Beiratkozni a harminchetes irodában lehet, a másodikon. Keressék Zitát, nála vannak a nyomtatványok.
Lépj be te is, megéri.


Csendes polcon

Én nem szeretem, ha ordítoznak velem.
Sőt, ha már megemeli valaki a hangját, én teljesen lebénulok. Hang nem jön ki többé belőlem. Csak vagyok, némán. Elmesélhetném, hogy ez mitől van, de nem lényeg.
Mintha bakancsos katonák menetelnének át rajtam – díszlépésben, fegyelmezetten – amikor rám reccsen valaki. És már nem is értem, hogy mit mond. Többet érne, ha finoman, gyöngéden mondaná, de neki bizonyára így jó. Ordítva. Nyálat fröcskölve rám.
És elnémulok, mindig, kivétel nélkül.
Igaz, most már nem ordítoznak velem. Mert egyszer valaki, aki ordított és én szokás szerint elnémultam, intézkedett. Először csak döbbenten nézett, hogy nem értem, amit mond? Süketnémává tesz engem a kiabálás. Elkezdett rázni, megpróbált újból ordítani, valami ilyesmit, hogy „ébresztő”, vagy „egy-kettő-három”, de én semmit sem hallottam belőle. Csüngtem szótlanul. Hátralökött valakinek a háta mögötti sorból.
Azóta itt ülök a polcon, egy felbontatlan doboz kilencvenperces kelet-német audiokazetta és egy Rába teherautó alig használt karburátorának társaságában – ez a raktár felesleges tárgyak részlege –, valaki pedig megbélyegzett egy átlátszó szigetelőszalaggal rám ragasztott ákombákom felirattal: „Elromlott megafon”.


Szabad vágyak szárnyain

Rég történt, mégis, mintha csak tegnap lett volna.
Nagyon furcsán nézhettem Feróra, mert a beállt csendet szükségesnek látta egy ismétléssel megszakítani:
–  Igen, amikor elrepültem az iskolaudvar felett. Akkor láttam.
Én meg mint javíthatatlan hitetlen, hangot is adtam kételyeimnek. Igaz, ha volna igazság a világon, akkor engem úgy hívnának, hogy Tamás Tamás, apja neve Tamás, anyja lánykori neve Tamás. Tamások vérfertőző Tamása.
Meg is sértődött egy kicsit. Láttam. Kesernyésen húzta el a szája szélét. Kezével idegesen bontotta a rövidnadrágja szárából kiszabadult cérnaszálat.
– Na jó, akkor holnap gyere velem. Majd együtt repülünk.
Másnap ott álltunk az irodaház lapos tetején, a betonszegély tetején, alattunk nyolcemeletnyi szmog gomolygott. Bevallom, szédültem és iszonyatosan be voltam tojva. De valamennyire bátorított Feró rezzenéstelen, nyugodt arca.
– Te indulsz elsőnek? – kérdeztem remegő hangon.
– Mehetünk egyszerre is. – válaszolta, felnézve az égre. – Csak arra vigyázz, hogy ne repülj túl közel a naptól felhevült üvegfalakhoz.
– Hogy ne olvadjanak meg szárnyaim? – hebegtem.
Döbbenten nézett rám.
– Azért, mert a melegtől megzörejesedik a dobozolt szirén ének. – Láttam, hogy szörnyű gyanú ébred arcán. – Egyáltalán, te hoztad a kellékeket?
– Miféle kellékeket?
Hangos röffenéssel szakadt ki belőle a röhögés. Egy ideig szóhoz sem jutott, a toronyépület tetején imbolyogva csapkodta a térdeit.
– Te azt hitted... azt hitted, hogy kalimpálni fogunk? Csapkodunk a kezeinkkel? Mi?! Azt hitted?
Durcásan összeszorítottam a számat.
– Ne röhögj...
– Nem hoztad a gyufás skatulyába kifogott szirén éneket? A két hónapig szárított tintahal bal hátsó uszonyát? Orrod alá nem kentél fehér színű parfümöt? – megemelte kiengedett ingem szélét. – Fogadni merek, hogy a mellkasodra sem kötöztél olyan sálat, amelyet a valaha volt legjobb táncpartnered viselt őszi ónos esőben!
Hát nem.
Hamar átvette a vidámság helyét a csalódás. Legyintve leugrott a magas betonszegélyről. A tetőre.
– Gyere. Ezúttal elmarad a repülés. Máskor készülj fel rendesen.
Elkeseredetten bandukoltam a nyomában, a tetőről levezető vasajtó felé. Cipőtalpamon átsütött a kátrány és a szégyen melege. Tulajdonképpen az időpont sem volt ideális, mielőtt kijöttünk volna, éppen az irodavezetővel szaladtunk össze, aki mondta, hogy ebédszünet után szeretné az asztalán látni a második negyedév végleges adatait. Amint eszembe jutott, akaratlanul is megigazítottam nyakkendőm csokrát, begombolva hófehér ingem legfelső gombját.
Már a vasajtó kilincsén volt a keze, amikor megtorpant.
– Tudod mit? Menjél te a lépcsőkön, majd lent találkozunk.
A becsukódó ajtó résén visszapillantva még láttam, amint fellép a betonszegélyre.


Még fél perc az élet

Most jelentenék be – ha még volna rá idő –, hogy fél perc múlva a Föld nevű bolygón, amely sajnos, amellett, hogy az egyetlen általunk ismert „élő” égitest, egyben a mi lakóhelyünk is – megszűnik minden létezni.
Nemcsak rajta, ő maga is.
A Nap ugyanis – milyen kár, hogy most nincs időnk tudományosan elmagyarázni, elég komplex kémiai folyamat – fel fog robbanni, három másodperc múlva őrült villanásába nyelve létünk inkubátorát is.
Kár azokért az állandóan halogatott tervekért – majd holnap, majd hétfőtől –, kár volt előre törleszteni a harmincéves hitelt, kár volt azon a semmiségen halálosan összeveszni, és kár a meg nem született gyerekeinkért (gyászolni késő).
Persze, könnyű így utólag okosnak lenni.
Fél perc nem sok, de értelmesen is el lehet tölteni, még lett volna idő egy utolsó fohászra – Veress Kató néni a rózsafüzért morzsolta (mint mindig) –, például.
De te ezt is olvasással töltötted, balf.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében