"A hit pedig kegyelmi állapot"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Elment a soros NAGYÖREG
Jakab Villő Hanga
„Valami ellenáll bennünk a felejtésnek” - Beszélgetés Benő Attila költővel, nyelvésszel
Király László
Lépcsők
Benő Attila
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Sigmond István
Molekulák 25. Egy léleknyi távolság
ALBERT ZSUZSA
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
BODOR TÍMEA
édesség kellemes színház
KARÁCSONYI TÍMEA
Versei
Sebestyén Mihály
Erzsébet királyné utolsó csillagkeresztes udvarhölgye
Szőcs István
A csodálatos elődök
Xantus Boróka
„Nincs szó arra, ami én vagyok”
Bartha Katalin Ágnes
A súgó mint krónikás
KOVÁCS BEA
Őszinte főhajtás
Karácsonyi Zsolt
Színház és diktatúra
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Fausti gondolatok
Hírek
 
Sigmond István
Molekulák 25. Egy léleknyi távolság
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Ott lebegett a lélek ég és föld között, a várakozóknak kijelölt térben, ahonnan látni lehetett a föld legfelső csücskét és az ég egyik színarany szögletét, s ekképpen fordult Istenhez: Uram, én erősen csalatkoztam tebenned! Évszázadok óta arra várakozom, hogy testet kapjak ismét, s te ki tudja, mivel töltöd az időt, talán gondtalanul fütyürészel odafönt, hogy milyen dallamot fütyürészel, elképzelni sem tudom, lehet, kedvedre van a teremtés, s a jókedvet azért találtad ki, hogy te magad légy a kezdete, maga a derű, nem tudom, jaj, a tudatlanság  rákfene, ködfátyol, bolyongás a tudat  vaksötét útvesztőinek labirintusában. Abban biztos vagyok, Uram, hogy nem foglalkozol velem. Hogy tiszta lelkek kaphatnak újra testet, ez csak pletykaszinten lehet igaz, hiszen átestünk a bűnbocsánaton mindannyian, feloldozást kaptunk bűneinkre, legalábbis ebben a tudatban váltunk meg a földi léttől, s ez a tér, melynek néhány grammnyi részét én lettem hivatott betölteni, hermetikusan elzár a Mindenségtől, hasznavehetetlenebb vagyok, mint egy földi elefánt arculatán egy elképzelt mosoly. Uram, legalább engedj magadhoz, engedd, hogy a Mennyei Ígéretek Földjének parányi lakója legyek egy ideig, akármit elvállalok, legyek egy darabka semmi a Mindenben, elfelejtett kötőszó a Miatyánk szövegében, legyek feleslegessé vált kellék egy mennyei színjátékban, elvállalom egy aprócska pont szerepét a stb.-ben, bármi leszek, csak ott legyek, Veled legyek, Veletek legyek, Uram. Vagy lehet, hogy vannak bűnök, melyekért nem jár feloldozás? Merthogy be kell vallanom: nincs olyan földi törvény, amit ne szegtem volna meg, tetteim  sokfélék, változatosak, örömérzet hatott át minden elkövetett bűnömért, a bűnök adtak értelmet az életemnek, a földi istenek egyike akartam lenni, és én magam lettem a Földek Istene, mindenki ajnározott, a bűnösök és a megalkuvó bűntelenek egyaránt, de a megalkuvásban bűnösek bűnösebbek voltak az igazi bőnösöknél is, és már nem maradt senki sem, aki tisztának vallhatta volna magát, mert mindenki a bűn mocsarában fetrengett, s ezt nem mocsárnak érezték, hanem csak egyszerűen jelennek, s ez a jelen a földi valóságban meggyökeresedett szentség jelene volt, malaszt, nem ígéret, nem üres szó, hanem Isten kegyelme, az általam osztogatott kegyelem. Kegyelem? Lehet ezt kegyelemnek nevezni? Joggal kérdezhetnéd, de ezt sem kérdezed. Embert ettem, habzsoltam, marcangoltam, és megtagadtalak Téged, sírokat gyaláztam és mámoros örömmel irtottam ki népeket, vallásokat gyaláztam és megkínoztam az elesetteket, sosem mardosott a bűntudat sem árulásért, sem csalásért, ármánykodásért vagy fajtalankodásért, elégettettem a legszebb asszonyokat, és behunyt szemmel hallgattam élvezetes sikolyukat, ahogy lángcsóvák zabálták élő húsukat, dobáltam kútba csecsemőket és a visítva őrjöngő népség szeme láttára keresztre feszítettem egy embert. És akkor most itt maradok végleg? Itt, a mihasznák végtelenjében, ahol test már nem vagyok, lélek meg alig?! Vissza akarok térni, Uram, vissza akarok térni, hogy jóvátegyem emberhez méltatlan bűneimet. Zárdaszűzként szeretnék szolgálatot teljesíteni a Te dicsőségedre. És mindörökre. Minden időkre. Több emberöltőn át a végletekig, a legeslegutolsó földi napig. Ámen.
S lám, a könyörgés meghallgatásra talált. Az a két grammnyi lélek ismét testet kapott, a zárdaszűz-ötletet az Úr bizonyára nem találta célravezetőnek, mert az évszázadokon át várakozó lélek végre testet kapva, ott állt hóhérként egy pallossal a kezében, a kivégzésekre előkészített fatönk mellett. Fejében nem őriz gondolatokat, lelkében nincsenek sem árnyak, sem fények, magánzárka, amelyben semmi sincsen, nem fogékony a színekre, a hangokra, még nem vette észre, hogy zöld a fű és nem azonos értékű a macskanyávogás s a déli harangszó,  nem tud sírni, nem tud nevetni, sosem látott napnyugtát, napfelkeltét, a simogatást, a csókot nem ismeri, egyszer rátette egy kutya fejére a kezét, de az megharapta. Azóta csak így van, egymaga. Sosem szomorú, sosem vidám, nem csüggedt és nincsenek tervei, van, mert lennie kell, mint tű fokán a lyuk, vagy a gyomorvérzéses ember fekete széklete. Ösztönei gyűszűnyi méltóságot sem tartalmaznak, az imákat elfeledte, nem tagadta meg, csak elfeledte, mintha sosem léteztek volna. Lerészegedve, bukdácsolva, a felhabzsolt ételektől böfögve lődörög az ágy felé, amelyet kijelölt számára a sors, hogy másnap újra ott álljon az emelvényen, a vérfoltos fatönk mellett, hogy az aznapra kijelölt fejek gyékénykosárba guruljanak a nyakakra zúduló pallosa nyomán.
Egy nap, útban az ágy felé, a lődörgésben meg-meg kellett állnia, alig látta a kanyargó utakat, szédelegve, rogyadozva s hányingerrel is küszködve egy épület falához támaszkodott egy ideig, aztán a nyitott ajtón beődöngött a félsötétbe, hatalmas termet látott, díszben pompázó képeket a falakon, és padokat, ahogy egymás mögött sorakoztak az ajtótól a végtelen felé, majd az égig érő mennyezetet figyelte, amikor megszólalt a pap:
– Mi járatban, fiam?
– Megint én vagyok Isten – mondta a hóhér. – A Föld Istene.
– Még nem vagy az – mondta a pap –, de nagyon közel vagy hozzá.
Egy léleknyi távolság az egész, egymilliárd év alatt ki kell találnod, hogy miből lett az egysejtű, fiam. – Ezzel karon fogta a lődörgő hóhért, lement vele a kriptába vezető lépcsőfokokon, leültette az egymáson elhelyezett koporsók mellé a földre, néhány pillanatig azon gondolkodott, hogy vessen-e keresztet vagy sem, aztán úgy döntött, hogy most nem szabad keresztet vetnie, kiment, feltette a vaspántokat a masszív tölgyfa ajtóra, és bezárta a lakatokat sorban. Aztán ott állt a templom bejárata előtt, nézte a járókelőket, egyesek jobbról balra haladtak, mások balról jobbra, mindenki sietett valahova. A pap várta, hogy történjen valami, de nem történt semmi. Ez a nap is egyike volt a hétköznapok-nak, a földön is, a mennyben is.

2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében