Ötödik fejezet
melyben a Szerző, minekutána már alaposan megismerhette az angyali közlésmód legkülönbözőbb fokozatait a grafikai kifejezés s az angyali monogrammok szemiotikai, nomeg szemantikai szintjén, kivételes, gyakorlati betekintést nyer az angyali szónoklattan és beszédtechnika legalapvetőbb rejtelmeibe, valamint a kifejezhetetlen mint esztétikai kategória magasművészetébe.
Minthogy agyi lények, az Angyalok minden valószínűség szerint telepatikusan kommunikálnak.
És nem is akárhogy, hanem a világűr örök csendjét biztosító, intergalaktikus összhangzattan megmásíthatatlan törvényei szerint.
Eltérően ezen föntemlített, melomán égi entitásoktól, az emberi lények, minthogy roppant ritkácskán válnak Angyalokká, vagyis agyi lényekké, csak igen-igen ritkán használják az Angyal-világ sokatígérő mentális távközlési lehetőségeit.
Amelyek végtére is egyfajta, megnyugtató és komplexül kozmikus némaságként nyilvánulhatnak meg.
Az Angyalok tehát korántsem olyan tülkölő, oly ócska, otromba és hamis hangutánzásra alapuló, s nem oly groteszk hangzavart keltő közlésmódot használnak, mint mi, botfülű emberek.
Hanem a szférák zenéjének emberi fül számára érzékelhetetlen szimfonikus zengzetét használják föl a még a saját számukra is megkerülhetetlen kommunikáció céljából.
Az alkalmasint beálló, s néha egyenesen villámcsapásként beütő, hölgyi csönd eképp vitathatatlanul kozmikus eredetű és valójában az emberfölötti lények tömeginformációs eszköze.
Sok női Angyal szinte állandó jelleggel néma.
Éjjel-nappal duzzog, vagyis – simábban fogalmazva – morcos, vágtig vágja a pofát.
Ekkor valamit akar.
Ekkor valamire vágyik.
Ekkor valami nem sikerül neki, saccolhatja a tárgyilagos, tudományos diagnosztizálást megkísérelő pszichológus.
De hát, uramisten, hát ott van, hát ott van a közelben, ott leledzik-bambul a közvetlen közelében a szegény muki avagy a szegény Mukinak-a-Fia.
Aki esetleg éppen én vagyok vagy a Muki-Fiának a Fia avagy emennek a barátja, s ez a szolgai-inasi szerepkörbe boldogan-örömest beilleszkedő, elképzelt, de akármikor konkretizálható, hús-vér Illető szempillantás alatt betölthetné, s huzamos ideig teljesíthetné is hűséggel az imádandó, makrancos Hölgyemény összes lehető és lehetetlen kívánságát.
Igen ám, de az urak távolról, de még közelről sem arról híresek nemzetközileg, hogy széles spektrumú telepatikus képességekkel áldotta volna meg őket a teremtő Fennvaló.
A férfi ilyenkor, amikor hölgyi pofavágás van, tanácstalanul bóklászik, néz ide, néz oda, s kínosan érzi magát, mert tudja, mert érzi, mert sejti, mert tökbiztos afelől, hogy senki más emberfia, csak egyedül önnönmaga lehet az egyetlen, az egyes-egyedüli Hibás hím.
A probléma csak annyi: nem tudja, hogy miért.
Mármint azt tudja, hogy ő a Hibás, csak azt nem tudja, hogy mi okból, vagyis hogy milyen tárgykörben vagy hogy mily csintalanul förmedvényes cselekedetben vétkezhetett olyannyira ocsmány és megbocsájthatatlan módon.
Ez az eredendő bűn, az Ádám bűne, az, hogy nem tudja: Éva miért vágja a pofát.
De Éva vágja, tudja-ő-miért.
Mindez pedig a verbális non-kommunikácó – magyarán: a nyelvezeti közléstelenség – éterien transzkozmikus sötétségeket földerengető homály-szféráiban zajlik.
A has-növelő Nő tehát hallgat, mint a halál, a híres Hím meg tudja, hogy ő a sáros, valamiért amiről nem tudja, hogy mi az.
Jómagam ezennel is riporteri-megfigyelői esetében sem volt nagy csevegés-robbanás az éppen aktuális Angelinával.
A csevegés pontosabban nulla volt az Angyallal.
Az Angyalok általában nem beszélnek.
Miként ezt a fizikai-fonológiai természettörvényt részletes és kimerítő módon megtapasztalhatta már a Szerző s az Olvasó alkalmi, szellemi párosa is az előző megvilágosodás során.
Az Angyalok következésképp legföljebb csak rajzolnak.
Vagyis angyali rovásírás-mintákat, amolyan földönkívüli kriksz-kraszokat hagyhatnak a falon.
Mene, tekel, ufárszin, miként mondja a Szentírás az Ó-szövetségben.
Ám meglehetősen sok maszkulin sorstárs örök hálákat zengedezne Rómulusz- és Rémuszék merész és markos Mer-kúrjának s a piramisok pátriájában élő, páviánfejű, lótuszvirágevő, Kleopátra-ihlető Thauth-(Tóth)-jának, vagyis a héliopoliszi hellének Hermészének, annak a Háromszorosan is Nagynak, a (has-)Beszélés, az Irka-Firka meg az Ákom-Bákom széles, szeles s esetleg szerelmetes Urának avagy bárki egyéb istenféleségnek, ha a menthetetlenül megveszekedett s mindhalálig váltig nyelvelő, csűrkapu-szájú női élettársnak hirtelenjében betapasztódhatnék, hogy, hogy-nem, s csak valami csoda folytán egyszer s mindenkorra az önön, női sorsa során soha be-nem-álló, csinos szájacskája.
S ilymód az állandó, tán thébai vagy inkább tibeti ima-malomszerűen kelepelő, karicsáló, fenyegetőző, követelőző avagy fecsegő fecske- és szajkómadár-mamának valahogy hátha csak szava szakadna a boldog, családi együttlét ásó-kapa-nagyharang-pengéssel-kongással kihirdetett végezetéig.
Mert különben príma lenne az asszony, jól főz, jól satöbbi, s a satöbbiben rejlik, ugye, tudjuk, a lényeg, ámde akkora nekije az istentelen beszélőkéje, elannyira föl van neki vágva az az átkozott nyelve, hogy azt már nem bírja ki ép ésszel az ember, s ennek folytán a Feketebárány megkövezését újra leképező, mindennapos misztérium-játékban főszerephez jutó férfiember naponta ki szeretne ugrani legalábban a hatodik, esetleg akár a kilencedik emeletről is, avagy béállni valamiféle kemény vonalvezetésű, embertelenül aszkétikus szektába, ahol még a színüket sem lehet látni ezeknek a nő-emberi némbereknek! …
Esetemben gondolvást, hogy a földreszállt Angyalkám annak okán autista, vagyis profi lakonikus, mert én, az önző, a magánakvaló főparaszt nem jártam eléggé kedvében acélból, hogy minden féle-fajta hő óhaját a legtökéletesebb mértékben beteljesítsem.
Vagyis azt sejtve-gyanítva magamban, hogy valék olyan és akkora részeges-disznó és mocsok-marha-majom, hogy Őangyalkaságát nem tettem eléggé boldoggá, mindeme mulasztásaimat töredelmesen megbánva, belátva és orvosolni szándékozván, föltettem magamban, hogy a több héten keresztül húzódó, feminista beszéd-sztrájk létesítő okát, kerül, amibe kerül, egy-életem-egy-halálom, én eccer biza kiderítem avégett, hogy az Angyal-nemmel megkötendő s tán épp küszöbön álló-fekvő Égi Béke létrejöhessen a legrövidesebben legrövidebb időhatárokon belül.
Na de, jöjjön a fönti eszmefuttatásokat illusztráló parabola-sztori.
Kérdem először, hogy este hat óra van, mit akar, hogy csináljunk, mert látom, hogy erősen puskaporos a levegő, s hogy rettenetesen ún mindent a ténsasszony.
Ebből az eleve reménytelen tényállásból kiindulólag próbálgatom én is kétségbesetten fölkelteni az egyelőre láthatólag jó messze elszállt jókedvét.
Kérdem ezenképp az Angyalkától, hogy nem unatkozik-e.
A válasz: velős, néma nyémá.
Se-bű, se-bá.
Kérdem a szívecskétől, hogy menjünk-e ki a városba.
A válasz : vitathatatlan, néma nyémá.
Se-bű, se-bá.
Kísérletezek a legmeggyőzőbben, s hirtelen ötlettel előterjesztem a legújabb, lehengerlően megejtő, tízpontos siker-javaslatom :
– Menjünk moziba ?
Változatlan néma nyémá.
Se-bű, se-bá, s a mimika-reakció is teljes nyémá.
Százpontos plusz-mentőötletként még eszembe villan:
– Menjünk az Operába !
A Kolozsvári Opera világmárka!
A Liliomfi!
A Gül baba.
A Viki, a Viktória ! ...
A Bob herceg !…
A Lili bárónő ! …
S ha mindez még mindig csak smafu, hát akkor...
Hát akkor, már nem marad más hátra, mint az isteni Csárdáskirálynő, a Sylvia, hát tudod ! ......
....... (7 pontos csend)
........ (8 pontos csend)
......... (9 pontos csend)
A válasz tehát erre sem vót más, mint a mantrikusan ismétlődő, égi Nyémá.
Itt már láttam, hogy megint csak bazinagy szőr van.
Legalábbis a fejben.
Őnála persze.
Ha már a Kolozsvári Állami Magyar Opera se hat, akkor már, ne-aggyisten, hogy hassak én, merhát, ugyanbiza, mit is képzelnék magáról, hogy ki is lenne ez a kis alulírott, zenebolond szegényördög itt a Szférák űr-melódiáit is fölülmúló Angyali Énekkar elkárhozott lelkeket is pehelykönnyedén megváltó, sziklaszilárd szilenciumaihoz képest...
Vallatóra fogom a dolgot, mert látom, hogy helyzet van.
És inkvizítori szigorral faggatom hát a magát megmakacsoló, kontra-kommunikatív Angyalt, mert mostmár végérvényesen ki akartam fürkészni ezt a gyanúsan homályossá vált dolgot, hogy ő, neaggyisten, ténylegesen néma lenne-e vagy sem, avagy, istenmencs, épp frissen diagnosztikálható autista, mégpedig pontosan ettől a pillanattól kezdve, ez lenne hát itt a kérdés, mármint az angyali kérdés, mi egyben kérés és könyörgő ima is vala, hogy bárcsak ne lenne néma vagy telepata.
Továbbgombolyítottam balgán a kihallgatást, noha az ékesen zenghető és éteri minőségű szuper-választ már a föntiekből következően akár már előre is megsejthettem volna.
Folytatom tehát rendületlen (pedig itt már abba is hagyhattam volna, ha több-eszem-lett-vóna, mint-vót):
– Szeretsz ?...
A válasz: változatlan, transzcendens nyémá.
Se bű.
Se bá.
Le is vontam azonnyomban azt a legmesszebbmenőbb logikai végkicsengést, amit ésszerűen kiszűrhettem a történtekből, s ami végtére is így hangzott a maga, kettős opciójú egyöntetűségében az Angyalok néha némák.
Néha meg nem nyémá...
Hatodik fejezet
melyben a Szerző s a vele egy húr-elméleten pendülő Olvasó ráébred arra a kézzelfoghatóan sanyarú tényre, hogy az üldözési mánia lényegében paradicsomi betegség, s hogy a Lángpallosú Angyal nem csupán őt, hanem az egész emberiséget is folyton üldözi paradigmatikusan.
Az angyalkutató elme szempontjából nem zárható ki mindenkori hatállyal egy, minden valószínűségek szerint is meggondolkoztató, minimum negyedfokú, pszicho-algebrai föltételezettségű egyenlet-rendszer, mely szerint Angyalaink vajmiféle kiegészítő prototípusai, amolyan túl- vagy másvilági, kivetítődött megkettőződései, egyfajta eterikus plazma-másai, egyféle fordított létezéselméleti ikrei lennének azoknak az idelenni, szerencsétlen, földi flótásoknak, kiknek e Fölső Követek a legváratlanabb pillanatokban föl-föltűnnek-ötlenek-derengnek.
Ezeket az Őáltaluk kiválasztott, s napjainkban még világos, hogy csak földi illetőségű személyeket e földönkívüli hovatartozású, fölső s persze, hogy halhatatlan, örökkévaló Lények őrző-védő testőrök gyanánt avagy csupán meghatározhatatlan hovatartozású, de mindenképpen leválaszthatatlan muszáj-kíséretként majdan oszt hűen követik mindenüvé.
A kiemeltnek ehhez nincs semmifajta demokratikus bele- és hozzászólása, semmi hozzákotnyeleskedő véleményezgetése ezen dobókocka-dominós dologhoz, ez a játék, ez a trend.
S velem is egyre sűrűbben kezdett megesni az a mások számára egyszerűen már-már a tudományos-fantasztikus irodalom és művészet világába illő s ebből az okból kifolyólag gyakorta hihetetlennek számontartott tény, hogy ha például hirtelen hátrafordultam, hát, igen, ott volt, ott lapult ám, bizony, az a fránya, kápráztató, szemfényvesztő Lény.
Ott mendegélt-kullogott-sündörgött olykor kettő, olykor meg nyilván több lépésnyi távolságra.
Ám mindenképpen a legtágabb értelemben vett legközvetlenebb környezetemben.
Igen, ott volt.
Ott téblábolt.
Ott bóklászott.
Ott ólálkodott.
A számomra repartizált földi-égi Hírnök pedig első tetszésre és látszólag vitán fölülien hölgyi besorolású vala.
Aránytalanul nagy, mandulavágású, roswell-i, s tehát számunkra még csak el sem képzelhető, multiverzális divatszalo-nokban tervezhetett, feketéig sötétbarna, élien(azaz Alien)szerű szemek.
Vagyis nálunkfele, Jó-roppban (Európa) egy megcáfolhatatlanul távol-keleti metszésűnek láttamozható, s a tesztoszteronos kollegák által is egyöntetűen echt-dögösnek megszavazható, optikai célirányosságú szervek valának bizony ezek a szemiotikai megbízatású, poliszemantikus szemek bizonyos karcsú, körkörös izmocskákkal csipkézett pofacsontokkal védelmezve önmagukat a hívatlan vendég-nézelődők ellenében.
Mely kifejező pofacsontok önnön, szinesztézikus, azaz majdhogynem kiabáló-ordító láthatóságukban a különben láthatatlan, de dúsan kikövetkeztethető, s a válogatott ruhadarabokkal természetesen elfödött-elkendőzött, istennői idomok minőségét is a maguk diszkréten sejtető hangtalanságukban alaposan, sőt tévedhetetlenül előzetesen is fölvázolták, megelőlegezték s előrevetítették az önmeghosszabító képzeletszárnyalás s a szeksz-szakemberi vizsgálódás árgus-pillantásai számára.
Walkűri hajazat, hamisítatlan germán-aranyszőke, igazi Krimhilda (avagy frissen föstettett, kacér Brunhildus), kinél majd az alulírott áldozat eljátssza-bohóckódja kénytelen-kelletlen majdan (avagy, rossz esetben, nagyon is hamarost) a mindenkorian póruljárt, vesztes Siegfriedek kínos, nehezen bevágható-bemagolható, s már startból, minden gyanú fölöttien is eleve mindig a rövidebbet húzó, hálátlanul ósdi szerepét: így nézett ki következésképpen a ráérezhetően setét és beboroznivalóan borongós jövő.
E sokértelműen meggyőző és egyértelműen megfontolandó, biofizikai mézesmadza-gok, ezen asztrobiológiai szuper-maszlagok-ászok, eme ész-esztétikai kábítószerek, vagyis emezen formatervezési erővonal-drogok remélhetően módszeresen kimerítő, pszichokémiai vegyelemzésénél-taglalásánál tartunk még csupán.
Továbbá következzen: a női, átlagi sudárnál magasabb, fölöttébb arányos áramvonalú testfölépítés a maga minden vitán felüli, tárgyilagosan is polivalens szemrevalóságában.
Sportos, hadnagyos járás.
De hát, ácsi, te, te, bőbeszédű, s lehet, hogy mélyrezgésű, ám itt most túlontúl magasra hangolt széplitterátori gitár, hisz, ha így folytatom, még túlbeszélem a magamagam bús-busa, okostojási fejét is!
S fárasztani kezdhetem hamarost e kicsiny, de hm hallgatóságot.
Vagyis ne mind ecseteljen tovább az ecsetelhetetlent.
Avagy hozzam inkább az időt, s tupírozzam még följebb a mindinkább türelmetlenkedő, meseváró Olvasó várakozási-kiváncsisági szintjét ?
De ne mind késleltessem a késlelhetetlent.
Mert, ha ez így megy tovább, akkor még ebből a barokkosra fölhabosított, epikus handa-bandából fog netán kikerekedni az egész fejezet.
S akkor a nagyérdemű, ám különben egykönnyen unatkozó, s javíthatatlanul szeszélyes Olvasó rögvest dezertálni szándékol.
Ha mind csak fárasztó, ásíttató leírás ez az egész elbeszélői hablatty-bagázsi.
S ha a várvavárt (love)sztoriból az égvilágon kívül sehol semmi sem lesz.
Legföljebb valami elcsépelt, üres vagy dadogó has-duma.
Értjük a cselt, ugye ...
(Olyan a fönti szöveg, mintha szólna valamiről, de csak épp önmagáról szól.
Ez a szöveg eleddig tehát erről a szövegről szól.
Azaz e szöveg olvasásának tárgya, oka és célja pontosan e szöveg olvasása.
Az olvasás néha az olvasásról, néha meg az írásról szól.)
Summa summárum: a fönt ismertetett-bemutatott Leány-Lény avagy Lény-Lány hát hosszú éveken keresztül unos-untalan, mindenütt a nyomomban ügetett-lebegett kitartóan.
Akármerre is róttam én az utat a kolozsvári világváros zeg-zugos labirintusaiban.
A széles fő- és a keskeny mellékutcák járdáin ugyanúgy ott volt, mint a légkondicionált boltokban vagy a nyugati mintára füsttelenített egyetemeken.
Még a megszokott, tömény dohányfüstös törzshelyeimre is fölsettenkedett nem egyszer, de csak akkor, ha nem voltam éppen arra látható.
Hol itt bukkant föl, hol meg ott.
S elannyira gyakorta, hogy csaknem ott tartottam, hogy kezdjem azt elhinni, hogy – paranoia ide, paranoia oda, de ez az Angyal engem egyszerűen … üldöz.
Lassanként már-már azt hittem, hogy nem is más Ő, mint egy megszilárdult és testet öltött látomás, pontosabban: egy, a durva kavicsú valóságba átlépett tündéri álomlény, egy élő- és mozgó-szoborrá robotizálódott fantazma.
Figaro-itt, Figaro-ott.
Figaro-itt-vót, Figaro-ott-vót.
Figura fönn forgott.
Figura lenn forgott.
Figaro mindenütt meg- és rámfordult, mint az árnyékom avagy mint a napraforgó.
A különös hajtóvadászat rendkívüliségét még az a meghökkentő tény is fokozta-tetézte, hogy ha az utcán vagy egyebütt véletlenül is eszembe jutott, hogy megjelenhetne, akkor, ahogy föltekintettem vagy ha akár, mondjuk, kinéztem a betongarzonom verőfényes vagy épp netán zuzmarás ablakán, tüstént, mint a tündérmesében, már ott is termett Ő a megdörzsölendő szemeim előtt.
Majd ezt követően szürrealisztikus lassítottságú kimerevítésben meg-megállva s csicsergő énekesmadarakat vizsgálgatván a bólogató, monostori lucfenyők krétakorból ittmaradt tobozai között (avagy egy-egy, immár nemrég kirügyezett gallyacskát letörvén kecsesen a közömbösen buja élősövények folyton gyarapodó, tavaszi bőségéből) kiúszott-kilebbent-kivonult-eltűnt az általam optikailag befogható körkép hamarosan beszűkültnek bizonyuló látteréből.
Sőt.
Egy időn túl már nem akkor és ott szembesültem Vele, amikor a meglepő hirtelenségű villámcsapás-találkozások körülményfüggő paramétereit Ő, a nyomkereső Angyal szabta meg pszicho-dekrétumilag a város bármely központibb vagy eldugottabb tájékain a legteljesebbül váratlan sokkszerűségben.
Hanem a jó néhány évi, közös ismeretlennekként elsajátított, technikai begyakorlásunkat követően lassacskán már jómagam is kezdtem eljutni ama angyalmágiai csúcsteljesítményhez, hogy éppen akkor került elé rögvest parancsosztó szemeim a szóbanforgó, földi, de valahogy mégis légi Lény, mikor nem Ő, hanem már én szándékoltam megpillantani Őkegyelmét.
De hogy még egyszer leteszteljem angyal-szelídítő képességeim, most meg fogom állítani-szakítani e hiteles vallomás szorgos följegyzését, s kimegyek az erkélyre.
Letekintek kiváncsian az őszbecsavarodó, sárguló sétányra.
S vajon ki suhan el most odaát szemközt, a túlsó járdán ?…
Hát...
Ő.
És az az érzésem, hogy ráadásul még Ibikének is hívhatják.
