1. „neve, ha van, csak áruvédjegy”...
Messziről világít a plakátról: Szinyei Merse Pál, közelebbről az is kisilabizálható, hogy „Társaság”. A felajzott látogató belép a kolozsvári Művészeti Múzeum földszinti termeibe, és: kongggh… Nemcsak azért, mert mind az öt terem üres (a félóra alatt, amíg ott vagyok, egy lélek se jön), de a kiállított művek is üresek, főleg azután, hogy a festő neve által keltett áhítat várakozásával érkeztem: „... az atmoszferikus ábrázolás, tökéletes plein air kompozíció” – ahogyan a Majálisról írja a Művészeti lkxikon, „melynek fő eleme a sugárzó fény, a ragyogó színek. Az árnyék együtt él a napsütötte részekkel, ember és táj egyaránt részese a levegő egységbe foglaló hatásának. A szabadnak tűnő elrendezés mögött azonban a tudatos szerkesztés zárt rendje húzódik meg. A benne kifejezésre jutó könnyed derű és életöröm...” stb.
A fenti jellemzés minden szavának éppen az ellenkezője lenne helyénvaló e kiállításra: vastag ólom sugárzásvédővel ellátott fénytelenség, színtelenség, embertől ürült természet, fakóság és életkedvtelenség... Pedig nagy művészek nevei is olvashatók az apró cédulákon: Kő Pál, Csíkszentmihályi Róbert, Gyulai Líviusz... (Vajon amikor egy-egy ilyen kiállítás rendezőinek odalöknek egy-egy bagatellt, „ez jó lesz azoknak”, tudatában vannak: miféle és mekkora csalódások veszélyének teszik ki „azokat”?)
Bár bizonyára mások is úgy vannak ezzel, mint én: ottani kiállítást hoznak ide, már régen nem úgy nézek rájuk, hogy: „a magyarok”; hogy az ő színvonaluk, léleksugárzásuk, fényjeleik, hanem hogy „egyesek közülük” éppen erre értek rá, vagy éppen ezeket nem sajnálták a műtermi strapamunkáikból, netán vagánykodásaikból vagy heccelődéseikből.
És hogy: Szinyei Merse Pál Társaság... Valóban létezett ilyen a két háború között is, híres, nagy festők voltak a tagjai, akiknek színeikhez és fényeikhez a ragyogást nem mások nevéről kellett kölcsönözni... Azt a Szinyei Társaságot 1949-ben szüntették meg, amikor megannyi más társaságot, egyletet, céhet, szövetséget, legjobb esetben amiatt, hogy polgáriak voltak, legrosszabban, hogy háborús uszítók...
Persze a kezdetleges olvasó a hibás, ha úgy képzelné, hogy valakinek a nevét viselő társaságoknak az volna a feladata, hogy többet is tudassanak a világgal a név viselőjéről és nemcsak azt, hogy a Társaságnak ki a titkára és a vendége.
Itt még ugye sok a tennivaló és a lehetőség. Rengeteg társaságunk és díjunk van író, tudós és színészfélékről elnevezve. De nagy festőinkről például? (És persze, grafikusainkról is, a kötődőbb kedvűek kedvéért?)
Egy fontos közművelődési személyiségünk azt tűzte ki feladatul a romániai magyar tudományosság elé, hogy „szolgáltasson adalékokat!” A képzőművészet síkján azt még sokan tudják, hogy Szathmáry Papp Károly például Kolozsváron született, vagy hogy Székely Bertalan is, de már műkritikus-fejedelem a javából, aki azt is tudja, hogy Buday György is idevaló.
Könyvkiadásunk lelkesen közöl bármilyen adalékot, ami Szathmáry Papp bukaresti, kínai vagy szibériai jelenléteivel kapcsolatos, de képtelen vagyok akár kölcsön is megszerezni tőle az Erdély képekben (1842–43) sorozatát, mint ahogy tudományosságunk bármikor leszállítja Székely Bertalan kolozsvári szülőházának elveszett, majd átmenetileg megtaláltnak vélt telekkönyvi kivonatáról a szükséges adalékokat, de történelmi festészetéről szóló népszerűsítési albummal tudósaink, Banner Zoltán és Murádin Jenő, még mindig adósaink.
Jó régen egy még mindig élő könyvkiadói szerkesztő-fejedelemnek szóba hoztam, hogy mennyi balladaváltozat-kötet jelenik meg, de azt a gyönyörű Székely népballadák kötetet, amit Buday György fametszetei illusztrálnak, miért nem hozzák ki újból, vagy a nyíri és rétközi mesék hasonlóan szép illusztrációit? A princeps megmagyarázta nekem, hogy „Buday György művészetének sokkal szélesebb nemzetközi anvergurája van, semmint hogy ilyen szűk vonatkozásban tárgyaljuk művészetét”.
Na jó, mondtam, akkor ott van Mauriac Krisztus-regényéhez készült sorozata, amely valaha (1936) nemzetközi nagydíjat is kapott, azzal most mi van? Hogy most éppen? Hát nem elég neked a sok Leonardo da Vinci-kód meg hasonlók; most még ezt is? – és irtó nagy anvergurát tátott rám.
2. Pillangó kisasszonytól Vajlégy asszonyságig
Mindég vannak még okosabbak; akik hibáink szüntelen kijavításáért ügyködnek. De kezdjem az elején.
Még húsvét előtt történt, egy este sétáltam a régi pesti belvárosban, mikor egy kapu alól – amelyen éppen a Károlyi-kertbe lehet bejutni – valami kísérteties zongoraszót hallottam. Oly tömör és erélyes volt, hogy csak később tudtam meg, hogy Schubert. A kapubolt alól egy könyvesbolt nyílik, belépek, zsúfolva van vevőkkel, s középen egy zongorán Cso-cso-szán és Pinkerton éppen négykezest játszik! Elég lassan tértem magamhoz, majd megtudtam, hogy egy japán írónő – Umemura Yuko – könyvét mutatják be: A Japán-tengertől a Duna-partig címűt, (alcíme: Imaoka Dzsuicsíró életpályája a magyar–japán kapcsolatok tükrében).
Nagyon érdekes könyv – érdeklődő szakembernek vagy újságírónak szívesen kölcsönadom – arról, hogy egy japán tudós, annak ellenére, hogy Japán a Magyarországot legyőző és a trianoni békeszerződést aláíró hatalmak közé tartozott, mint szenteli mégis életét a magyar–japán barátságnak. Imaoka mintegy hat magyar tárgyú, illetve vonatkozású könyvet írt, és ő alkotta meg az első Magyar–japán kéziszótárt is (Tokió, 1973), amit megelőzött egy 1943-ban írt zsebszótára. (Adott ki finn–japán kéziszótárt is.)
Külön érdekes, hogy 1956-ban jelent meg A szabadság erősebb, mint a halál c. tanulmánya augusztusban, amelyben 1848 történetét rajzolja meg egy regényes Petőfi-életrajz keretében... de két év múlva megjelenik könyve az 56-os forradalomról is. „A magyarok meleg vendégszeretete, barátsága és őszinte bizalma motiválta Imaokát, hogy Japánban megismertesse Magyarországot”... Ismétlem, a kötetet rövid időre kölcsönadom – „szakírónak”.
Ám térjek vissza Pillangó kisasszonyra. Azt olvastam a múltkoriban, hogy „a magyarok” rosszul fordították a „Madame Butterflyt” Pillangó kisasszonynak, mivel a „madame”, az – asszony. Nos, vitatkozhatnánk vele, hogy amikor Pinkerton megismerte, még kisasszony volt, és (noha az angolból fordítás ezt jelentené) nincs okunk az opera címét Vajlégy asszonyságra kijavítani. Annál kevésbé, hogy ha már muszáj, Pillangó asszonykát is mondhatnánk..., hozzátéve, hogy a csócs, csócsi gyermeknyelven csókot, a csocsó padig sportbarát nyelven futball-labdát jelent.
Szóval semmiképpen sem kell senkinek a kedvét sem elvenni Puccini zenéjétől, annál kevésbé, mert „magyar fülek” közt is sok akadt, amely éppen a Turandot és a Pillangó kisasszony zenéje nyomán szerette meg a „pentatonos fordulatokat.” És azóta is hány ifjú magyar zeneszerző „idézi” Puccinit, amikor népszerű akar lenni. (És el sem merem mondani, hogy egy közép- és legmagasabb szinten sokat emlegetett és vitatott dallamunk – operett és ezoterikus is – visszavezethető az ő dallamaira; de – nemzetközi slágerek is!)
Hogy mikorra vezethető vissza viszont az ősi rokonszenv? Shiratori Kurakichi japán tudós írt erről egy versikét:
Amióta ők elváltak,
mennyi év telt el!
A testvéreknek ősi múltját
Te mondd el,
óh Hold, a tavaszi égen.
Emellé még parafrazálnám az ismert műfordítássort:
Azóta a keleti szél
hány száz világot elsöpört...
S még annyit: érdekes, hogy Umemura és Imaoka jól ismerték Felvinczi Takács Zoltánt, a keleti művészetek nagy tudósát, egykori kolozsvári művészettörténet professzort (akit elmartak innen)... és érdekes, hogy mi már mennyire elfelejtettük! Pedig érte is kár.
