"A hit pedig kegyelmi állapot"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Elment a soros NAGYÖREG
Jakab Villő Hanga
„Valami ellenáll bennünk a felejtésnek” - Beszélgetés Benő Attila költővel, nyelvésszel
Király László
Lépcsők
Benő Attila
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Sigmond István
Molekulák 25. Egy léleknyi távolság
ALBERT ZSUZSA
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
BODOR TÍMEA
édesség kellemes színház
KARÁCSONYI TÍMEA
Versei
Sebestyén Mihály
Erzsébet királyné utolsó csillagkeresztes udvarhölgye
Szőcs István
A csodálatos elődök
Xantus Boróka
„Nincs szó arra, ami én vagyok”
Bartha Katalin Ágnes
A súgó mint krónikás
KOVÁCS BEA
Őszinte főhajtás
Karácsonyi Zsolt
Színház és diktatúra
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Fausti gondolatok
Hírek
 
Sebestyén Mihály
Erzsébet királyné utolsó csillagkeresztes udvarhölgye
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Dédnagyapám egyik keresztanyja, az, aki vállalta, hogy a keresztségbe befogadja családunk első, közelről is látható ősét, midőn harminchárom évesen „az a nyughatatlan Vilmos megvilágosult” és hitet változtatott, nos, ez a derék és naiv keresztanya, aki őszintén hitte, hogy Vilmos bácsi nem csupán anyakönyvileg, papírosízűen, hanem lélekben is áttért a róm. kat. egyház és az ő kebelére – szó se róla, még hatvanévesen is pompás, kézenfekvő keble volt –, igen, a mi drága Mária nénénk csillagkeresztes dáma volt egykor. Erzsébet királyné mellett teljesített szolgálatot, amikor a felséges asszony Budán időzött vagy Gödöllőre menekült férje barbár dühkitörései elől. 
Erről nem sokan tudtak, nem volt közszájon forgó, túlságosan népszerű értesülés még a monarchia ellenségeinek körében sem, akik bár gyűlölték a császárt mint koronás főt, de magánemberként nem sok rosszat hordhattak rá, ugyanis hibái, erkölcseinek erősebben kiemelhető fekete vonásai nem voltak nyilvánosak, emellett még az ellenzék is lojális úriember álorcájában kívánt feltűnni a századvég nagy farsangján, ezért aztán a társasági események első emberéről néhány epés megjegyzésen túl alig jegyezhettek föl valamit is a külföldi újságok folyton szaglászó, németül is tudó idegenszívű levelezői. Mi több, a társasági kisded gúnyolódásokból alig verődött vissza valamicske is a katonás öreg királyra. 
Ám mi annál többet hallottunk róla, hiszen keresztanyánk – az egész család keresztanyjának – Erzsébet királyasszony haláláért kifejezetten vétkesnek tekintette, állítólag nem is rejtette véka alá véleményét, öregapánk szerint. Igen, nálunk a felséges asszony színes olajnyomatú képe kint függött a nagyszalonban a kandalló fölött, ott, ahol más családok kék-vörös foszladékú címereiket táblázzák ki, akkor is ott maradt, amikor ezért megrovás, besúgás, házkutatás, megfeddés vagy végeredményben a szelídebb utóidőkben felháborító képmutatás járt azok részéről, akik dédatyám keresztanyjának tágas, de mára már igencsak romos szalonjába betértek egy csésze finom forró csokoládéra, amely éppen úgy készült, ahogyan a felséges asszony bánatos óráiban szerette. A véka alá nem rejtett vélemény körül csak abban volt nem kevés hitetlenség, hogy ezt keresztanyánk nem jelenthette ki Ferenc József halála előtt, ui. szegény asszonyt egy lovaskocsi halálra gázolta a bihartenkei fürdő bejárata előtt, midőn kilépett, hogy kocsisának, Kaál Kelemennek – tényleg így hívták, mi nem viccelünk soha régi hűséges cselédeink emlékével – utasítást adjon, ne várja meg, hazasétál maga is A két lovászhoz címzett panzióba, ahol a háborús viszonyokra való tekintettel foglalt szállást, belátva, hogy ezekben a keserves és sorsdöntő időkben összébb kell húznia magát, hiszen keresztcsaládjáról is gondoskodnia kell, ezért nem utazott Karlsbadba Glauber-sós fürdőkúrára, szegény asszony folyton a gyomrával vacakolt, szokása szerint, beérte a jóval szerényebb tenkei fürdővel; különben dr. Photius Glück nevű általános háziorvosa is ezt tanácsolta neki – tehát éppen azon a napon szenvedett ki, amikor az öreg császár is behunyta szemét a Burgban örökre, és ezzel vége volt mindannyiunk nagyszerű üvegházának, az ablaktáblákat betörték, a rettentő hideg szélben minden virág, palánta elfagyott, jéggé dermedt, ezek alatt dédanyám (keresztvíz alá tartott dédapám harmadik felesége, Czirmer Izabella) a művészeteket értette, azt a különleges, Sacher tortához mérhető civilizációt, amely nélkül a császár-király országa csak egy közönséges harmadosztályú váróterem lett volna Közép-Kelet-Európa farkasembereinek tőszomszédságában.
Akkor mégis mikor mondta, kinek és hol fejtette ki vádjait? Kivel osztotta meg az idő rostáin keresztül nyomakodó véleményét? Erre nézve meglehetősen zavaros eredők, kétes értékű források állnak rendelkezésünkre. Részben a világháború elvesztését okolhatjuk, országunk fölszabdalását, keresztanyám sírja például Szlovenszkóba esett, Kassaújlakra, míg mi ide, Erdélybe kerültünk, ahonnan a csillagkeresztes drága hölgy is származott, ahol mindig is laktunk, ámbátor a fejünk feletti tetőt, mely semmitől sem védett meg, eléggé gyakran újította-cserélgette a háztulajdonos, a történelem a nagykeresztmama halálát követő közel három évtizedben. Sőt, akad olyan a hagyományoknak fittyet hányó leszármazott, aki az egész Ferenc József elleni vádat az öreglány elfogultságának tulajdonította, ejtette, mire nagyapánk felállt karosszékéből, mely maga volt a népek verejtékéből kovácsolt kormányszék legjobb kismesteri mása, és teljes erejéből arcon legyintette az „öreglány” triviális jelzője miatt az elvetemült kupcihért. A második pofont akkor kaptuk öregapánktól, amikor az öcsémmel együtt odaálltunk eléje és azt mondtuk, mi nem akarunk tovább tanulni, elmegyünk vándorlegénynek, kitanuljuk a bérkocsis vagy a drótostót szakmát, amely világlátogatással párosul, mire öregapánk kijelentette, hogy egy valódi és hiteles csillagkeresztes dáma leszármazottai – mi, akik semmilyen vér szerinti rokonságban nem álltunk Mariska nénivel – nem válhatunk közönséges lófogatossá vagy dróthajlítgató hódfarkú cserépdoktorrá. Öregapám imádta az emelkedett szólást, annak idején övé volt az utolsó osztály, a végső évjárat a selmecbányai bánya-, kohó és salakfejtő m. kir. politechnikumban, amelyben még retorikát is tanult, az ékesszólásnak azt a 19. századi ágát, mely Kazinczy és Vörösmarty között hídként ível a trivialitás és a forradalmak fertője felett.
Na persze ennyiért még ókonzervatív hódfarkú öregapánk – ahogyan az eset után mi, a család kevésbe merev alanyai hívtuk egymás között – sem szállt volna alá a pofozkodás poklára. Ugyanis azt is hozzátettük saját hangunktól nekibátorodva, hogy szarunk az egészre, minket nem érdekel a csillagkeresztes dámvad, sem Ferenc Jóska vasággyal együtt is több mint fél évszázados elnyomó uralkodása. Mi tényleg csillagkeresztesek vagyunk, főleg dédapánk, aki még csillagosnak született, de hála Mariska néni buzgólkodásának, keresztes lett. Ezután tényleg kivertük a biztosítékot.
Miután a testi fenyegetés valóra váltatott, befejezett tényként cukrosodott meg a család curriculumában és mindannyiszor előkerült mint említésre fölöttébb ajánlott példabeszéd az utódok lázongásait letörendő, az öregúr ágynak esett és rövidesen – a történelemben minden, végső soron rövid lejáratú, ha az örökkévalóság oldaláról közelítünk a történtekhez, és miért ne tennénk eképpen – ágynak esett és két évvel később visszaadta lelkét annak a magasabb és boldogabb szférának, hol a csillagkeresztes dámák, lelőtt királynék és keresztséget nem ismerő zsidóemberek szoktak vidáman trécselve sorukra várni, hogy bejussanak az üdvözülés kádfürdőibe.
A zűrzavar másik kútfeje közvetve ugyan, de végső soron maga Mariska nénénk volt, aki jóval a királyné kínos genfi halála után, már a Nagy Háború alatt, a hadikórházi önkéntes ápolónői szolgálat szünetében egyszer beült a Burghoz közeli Die Hofnung cukrászdába egy sütemény elfogyasztására – ne kérdezzétek, úgy sem tudom megmondani, mi volt az aggnő kedvence, mondhatnám mignon, de éppen úgy Aacher-torta vagy császárné pávája is lehetett, mely utóbbi vélhetően A reménységhez címzett édességelde különlegessége, a főcukrász ajándéka volt – és ekkor váratlanul, hívatlanul mellé telepedett egy ismeretlen. Bemutatkozott, hogy őt Lontay Áldornak hívják és a Pressburger Anzeigentől van, ennek dacára magyarul beszélt. Mielőtt azonban folytathatta volna a merész újdondász nagykeresztanyánk kifaggatását, hiszen mi más célja lehetett az idős, ám szépkeblű (átvitt és szó szerinti értelemben is igaz) hölggyel – Mária néni, a csillagkeresztes dáma, egykor a gödöllői kastély és budai várpalota királynéi estélyeinek rendezője, azt kérdezte, maga, fiam, melyik Lontayak leszármazottja, a kerékbérczi előnevű famíliájé vagy a csalagfalvi és brogyániak közül való? A meglepődött fiatalember szóhoz sem tudott jutni, de szégyenkezve, sűrű hebegés közepette, engedetlenkedő nyelvével szappanhabot verdesve bevallotta, hogy a Lontay felvett, afféle művésznév, hiszen őt Lottillo Borcomaninak hívják, olasz útkaparók, szárd borbélyok és albán kotrács-sütők leszármazottja a Sopron vármegyei Rusztról. Már csak ilyen népbarát volt szegény Bihartenkén a kocsikerekek alatt halálát lelő keresztelő szent emlékű anyánk, hogy nem fintorgott az olasz-szárd-albán felmenők hallatán, nem biggyesztette le gondosan ápolt, kevés rúzzsal dúsított ajakát, nem húzta fel ragadozóként ínyét, egyszerűen ránézett a maga nemében szemtelen plebejusivadékra és azt kérdezte, mi tetszik, mire kíváncsi, sőt, hajlandó volt azonnal az asztalukhoz hívni a rokokó ruhákba bújtatott telivér kisassszonyt, hogy egy kávét rendeljen hívatlan faggatójának, melyet a kapucínusok útmutatásai alapján főznek, párolnak, szűrnek, habosítanak a legjobb siementhali tejből és brazil kávészemekből. 
Nos, kegyelmes asszonyom, arra lennék kíváncsi, mit mesélt Önnek megboldogult angyali királynénk az ő felséges uráról? A kérdés feltevése azért volt szokatlan a maga nemében, mert csak pár nappal korábban terjedt el a híre annak, hogy a császár ágynak esett, de orvosai a helyzet magaslatán vannak. Már csak néhány hónap választ el bennünket attól, hogy megszomorodott szívvel értesüljünk arról, hogy az országnagyok, a család legközelebbi tagjai végső útjára kísérik őfelségét. 
Titeket, titeket választott el, kiabálták a fiúk, akik, mint emlékezünk rá, ilyetén merészségért kaptak már két pofont öregapánktól, holott Berkovits-Bérmált Tibor hírhedten béketűrő volt, egyszer például háromnegyed órát állt sorba, hogy bejusson a millenniumi kiállítás 26-os pavilonjába, ahol a monarchia népfajainak kézműves mesterségeit mutatták volna be, ugyanis öregapánk igencsak nagyra tartotta a feltóti ruszin kosárfonók művészetét, kézügyességét. De nem voltak e kiállításon képviselve, holott a programfüzetben ilyképpen szerepeltek. Ezért felháborodott, legott fölment a mezőgazdasági minisztérium kosárfonó és kézműves osztályára, de ott csak egy riadt kézbesítő kisasszonyt talált, akit utóbb elvett feleségül. Ez lett öregapánk utolsó felesége, akit már mi is ismertünk, mi, akik a teljes összeomlás után születtünk harminc évvel.
Csillagkeresztes őskeresztanya azonban az illem határmezsgyéi között fölháborodottan tiltakozott olyan feltételezés ellen, miszerint a felséges asszony nyilvánosan, idegenek előtt, a palotahölgyek körében bármikor panaszkodott volna a király ura durva bánásmódjára, zordkapca természetére.
Soha, ámbátor mondhatna volna rengeteg dolgot, hiszen a cselédség, mint rendesen, suttogott ezt-azt, mikor úgy hitték, hogy senki sem hallja őket, nincs alkalmatlan fültanú a termekben, a konyhán, a cselédszálláson, egymás között vihogtak, olyanokat állítottak, hogy a császár nem mos fogat lefekvés előtt, és hogy kötött lábszármelegítőitől Solferino óta soha nem válik meg, még a legbensőségesebb pillanatokban sem, de ezek, kérem, csak felelőtlen fecsegések. Nincs valóságalapja, ahogyan maguk, újságírók mondják. Ennek a felháborító szájmosás dolognak még az eredetét is ismerem, cáfolom az állítás hitelét. Az egész végeredményben egy elcsapott csász. kir. udvari szállítótól ered, akit a német szájvízgyárosok lefizettek, hogy Odol szájvizet ajánljon a felséges úrnak, ám dicsőséges emlékű uralkodónk tisztában volt vele, ui. figyelmes férj, úriember volt talpig, hogy Erzsébet királyné nagyon kedveli a mandula- és levendulakeverékkel illatosított Lysteront, s ezért szólt az udvarmesternek, Ferdinand Montenuovo hercegnek (a főrendi ház tagja, kiválóan beszél magyarul, noha olasz és német szülők gyermekeként látta meg a napvilágot), hogy sürgősen szabadítsa meg a Habsburg-Lotharingiai házat e tolakodó, jómodort nélkülöző odolos fickótól (der odolierte Kerl).
Akkor hát honnan származik az a bizonyos félig elhangzott vagy ki sem ejtett, szavakba nem foglalt, talán csak gesztusokkal elmímelt utalás a császár faragatlan lelkéről? – kérdezte türelmét gyakran félretevő utolsó öreganyánk (ámbátor nem vér szerinti, hiszen a m. kir. mezőgazdasági minisztérium nem termel vér szerinti rokonokat), mikor férje az eset taglalása közben idáig ért. Nem tudom, kérem Imelda, honnan tudhatnám, nézett fel égszínkék szemével öregatyám az utolsó öreganyánkra oly szelíd szemrehányással, hogy Imelda aznap már nem kérdezhette meg újból, holott férje – a mondott felmenő – többször is nekiveselkedett, hogy elmesélje a szalonba betérőknek, függetlenül attól, hogy az illető már századízben hallja vagy aznap csak tizedszer kell a császár erkölcseivel és modortörténetével szembesülnie.
A kérdés nem teljesen megnyugtató megoldását atyánk kísérelte meg racionális észérvek alapján megadni. Nem fogom untatni önöket a részletes felvezetéssel, ugyanis atyám fölöttébb körülményeskedő volt, folytatta az idősebb mesélő férfiú a párizsi Keleti Pályaudvar (Gare de L’Est) harmadosztályú várótermében a köréje gyűlt provenszáliaknak és szájtáti Somme megyei magánzóknak. A kisebb gyülekezet megfeszített figyelemmel követte az élénk taglejtésekkel előadott történetet, bár abból egy szót sem értett néhány német kifejezés kivételével. Ilyen nyelvet még nem hallottak s titokban fogadásokat kötöttek, ha litván-lengyel vagy orosz, mások szerint korzikai tocsni vagy az egyiptomi kopt egy ritka elfelejtett alvariánsa lehet.
Atyám azt fejtegette: az az újságíró egyszerűen egy hazug szélhámos volt. Keresztanyátok, családunk felvilágosító apostolasszonya semmit sem mondott neki abban a pillanatban, de később sem a Hofnung asztalánál. Különben is az állandó kocsizörgés, a lovak patájának csattogása a kockaköveken elnyomta halk, finom hangját, az újságíró bármilyen pimasz volt, nem mert bele- és visszakérdezni, egy született csillagkeresztes dámát nem lehet csak úgy félbeszakítani, nem 1916-ban, amikor még éltek a jó erkölcsök, ezért azt írta a Pressburger Anzeiger következő lapszámában, amit hallani vélt, amit kitalált, vérszegény mocskos fantáziájából kiverejtékezett. Különben is azt a számot másnap a háborús cenzúra elkobozta.
Az idős férfiúnak igaza volt, ugyanis a napokban betértem a pozsonyi könyvtárba és kikértem a napilapot. Egy nap hiányzott a bekötött nagy alakú hírlaptestből: az 1916. október 19-i kiadás. Ha csupán a lapszámozás szerint indulok neki a keresésnek, talán észre sem vettem volna, hiszen a szerkesztőség nem jelezte, hogy Pozsonyban egy egész napot töröltek a monarchia végvonaglásából.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében