"A hit pedig kegyelmi állapot"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Elment a soros NAGYÖREG
Jakab Villő Hanga
„Valami ellenáll bennünk a felejtésnek” - Beszélgetés Benő Attila költővel, nyelvésszel
Király László
Lépcsők
Benő Attila
Versei
Hertza Mikola
Rövidprózái
Sigmond István
Molekulák 25. Egy léleknyi távolság
ALBERT ZSUZSA
Versei
Bréda Ferenc
Angyal a Monostoron
BODOR TÍMEA
édesség kellemes színház
KARÁCSONYI TÍMEA
Versei
Sebestyén Mihály
Erzsébet királyné utolsó csillagkeresztes udvarhölgye
Szőcs István
A csodálatos elődök
Xantus Boróka
„Nincs szó arra, ami én vagyok”
Bartha Katalin Ágnes
A súgó mint krónikás
KOVÁCS BEA
Őszinte főhajtás
Karácsonyi Zsolt
Színház és diktatúra
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Fausti gondolatok
Hírek
 
Xantus Boróka
„Nincs szó arra, ami én vagyok”
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 7. (597.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Őrület és normalitás, képzelet és valóság, lehetséges és lehetetlen határai egyértelműen meghúzhatók? Az ember az, aminek érzi magát, vagy csak az lehet, aminek a kívülállók látják? Ki lehet bújni a természet és a társadalom szabályai alól és csak a magunk törvényeire hallgatni? Rakovszky Zsuzsa harmadik regénye hasonló kérdéseket feszegetve szólaltatja meg egy 19. századi transzszexuális író, VS − vagyis Vay Sarolta/Sándor − szokványosnak aligha nevezhető belső világát.
A különböző énműfajokat felsorakoztató, szubjektív hangvételű mű cselekménye valós történetre, az 1856 és 1918 között élt Vay Sarolta/Sándor élettörténetére épít. Vay Sarolta Gyónon született, édesapja fiúként nevelte, a gyerek felnőttként is igyekezett férfi identitását megőrizni: zsakettben járt, ivott, vadászott, sűrűn látogatta a kávéházakat és kocsmákat, sőt a bordélyházakban is ismerős alak volt − a korszak városi urainak viselkedés- és életmódját próbálta fenntartani. Ezenkívül több lapban is novellákat, tárcákat és verseket publikált, előbb a Vay Sándor nevet, majd különböző álneveket használva. Szerelmi élete elég zűrzavaros volt: már tizenévesen megszöktette egyik társát a lánynevelő intézetből, majd több-kevesebb sikerrel színésznőknek udvarolt. E. Emmával egy álpap segítéségével sikerült egybekelnie, és őt elhagyva egy második házasságot is megkísérelt: feleségül vett egy klagenfurti tanítónőt, Marie-t, apósa viszont rájött a megtévesztésre, a csalás és egy visszafizetetlen nagyobb összeg miatt börtönbe juttatta Vayt. Miután az orvosok szellemileg beszámíthatatlannak nyilvánították, szabadlábra került és kávéimportügynökként dolgozott. 1918-ban halt meg tüdőgyulladásban Zürichben.
VS dokumentált és regényből kikerekedő története nagyrészt megegyezik, alakja bizarr, de nem egyedülálló, Rakovszky Zsuzsa regényében a társadalmi szempontból határ- és peremhelyzetben lévő figurát valójában nem a történet, hanem az elbeszélés módja, nyelvének kimunkálása teszi igazán izgalmassá.
A hangsúlyos énelbeszélés – a napló, levél, önéletírás váltakozása – teret enged VS szenvedélyes, néha túlzottan is csapongó érzelmeinek, s identitásának összetettségét is jobban megvilágítja. Vay énjének lényegét ugyanis a társadalom által rendellenesnek tekintett vonzalomban látja, egész életét kisebb fellángolásai és igaz szerelmei mentén beszéli el: „csak valamely erős szenvedély képes összefogni ama töredékes benyomásokat, amelyek életünk során érnek bennünket”. Írásaiban egy vérbeli romantikus nyilatkozik meg: „lényének másik felét”, az „elveszített Édent”, a szerelem révén való kiteljesedését keresi. Ha éppen nem vágyakozhat senki után, unatkozik, letört, de az erősebb érzelemnek már a lehetősége is lázba hozza: amikor újságíró barátja, Zarándy utal arra, hogy bemutathatná egy újabb színésznőnek, VS-t egyből elönti a „feszült, ideges, türelmetlen és vibráló szenvedély”. A szerelemhez való feltétlen hűség alaptörvénye, felfogásában így állhat vissza a természet rendje, amely életében akkor bomlott fel, amikor gyerekként elveszítette szimbolikus ikertestvérét. A szerelem segíthet abban is, hogy a képzelet és a valóság, a lehetséges és a lehetetlen közötti átjárás lehetővé váljon, hogy abszurdnak tűnő dolgok is megvalósulhassanak. A belső rend azonban folyamatosan ütközik a külsővel, a társadalom törvényeivel, melyek szerint az ő érzelmei nem normálisak és kiirtandók. Legerőteljesebben a nagyanyja és a szakvéleményezést végző orvos képviselik a belső világot veszélyeztető szabályokat. Nagyanyja erőszakkal lányruhát ad rá és nevelőintézetbe adja, míg az orvos téveszmének nevezi vonzalmát, önéletírását valótlanságnak tekinti, és a társadalom igazságával próbálja szembesíteni. A pszichiáter rövid feljegyzései képezik az egyetlen külső nézőpontot, amelyről ráláthatunk VS-re: a biológiai folyamatok felől közelítő elbeszélés élesen elüt Vay narratívájától, és csak a száraz tényekre koncentrál. Az orvos egyértelműen nőnek tartja VS-t, míg saját önéletírásában csak halvány utalásokat találunk arra, hogy nemcsak úgy viszonyultak hozzá, mint férfihez (H. Mari megjegyzése, Zarándy zsarolási szándéka). Így homályban marad az is, mit szóltak hozzá kedvesei, mikor rádöbbentek, hogy nem az, akinek kiadja magát. Az elhallgatott részletek, a vallomás töredékessége, és ráadásul dr. Birnbacher beismerése arról, hogy a páciens önéletírása meggyőzően van felépítve, VS malmára hajtják a vizet, saját belső világát erősítik meg.
Találó megoldás, hogy VS sokszor végletesen szenvedélyes elbeszélésének hézagait álmainak leírásai pótolják: a külső törvényekkel való folyamatos konfrontációját, szerelmi vívódásait, félelmeit és azokat a dolgokat, amelyekről nem tud vagy nem akar explicit módon beszélni, álmai fedik fel. Ki nem mondott dolgokról árulkodik például az, amikor vízbe fulladt lánynak álmodja magát: folyóparton fekszik, idegenek veszik körül, kiléte felől érdeklődnek, az őt vizsgáló orvos pedig a kíváncsiskodók kérdésére azt feleli: Ez itt, kérem... senki. Nyilvánvalóvá válik az, amiről az önéletírásban nem akar tudomást venni, és amit később szintén egy lázálma mondat ki vele, hogy korának társadalmában valójában nincsen helye, állapota megnevezhetetlen: „Hát tehetek én róla, hogy a ti világotokban nincs szó arra, ami én vagyok?” Ugyanígy a külvilágba való beilleszkedés nehézségeiről szól az az álom, amelyben sötét álarcot viselő, érthetetlen nyelvet beszélő emberek jönnek érte, és egy olyan szégyenteljes tette miatt akarják megbüntetni, amelyre bárhogyan is erőlködik, képtelen visszaemlékezni.
Azonban VS figurája úgy van megalkotva, hogy énközpontú, szubjektív világában a mások iránti érzékenység szinte teljesen háttérbe szorul. A hagyományos férfiszerephez igazodva nyugodt lelkiismerettel zsarolja naivabb szerelmeit, az alkalmi kedvesekről pedig aprólékos, szinte tárgyszerű leírásokat közöl. A női és férfi szerepekhez kötődő sztereotípiákat, rögzített határokat nem kérdőjelezi meg, igyekszik ízig-vérig férfi lenni, és paradox módon e keretek között megtalálni a kiteljesedést. Együttérzése akkor nyilatkozik meg, amikor hasonló helyzetben lévő, a társadalom által szintén megvetett emberekkel találkozik: az őrültek házában tett látogatás során nemcsak helyzetükbe tudja beleképzelni magát, hanem azt is érzékeli, hogy a normalitás és a rendellenesség határai nem olyan stabilak, az éppen aktuális közfelfogás dönti el, ki válik kitaszítottá: „Elnevettem magam: ez a válasz bízvást elhangozhatott volna bármelyik épelméjű ismerősöm szájából”.
Az írás és az irodalom szintén Vay énjének kiteljesedését szolgálja. Olvasmányai – kizárólag romantikus szerzőket olvas: Jókait, Heinet, Byront, Walter Scottot – mintát jelentenek számára, hőseitől lesi el, hogyan viselkedik egy szerelmes férfi, és nagy büszkeség tölti el, ha az olvasottakból megvalósíthat valamit, például, ha ő is egy szöktetési história hőse lehet, akárcsak Don Juan. Egyes szám első személyben írt, nem túl remek versei lelki állapotát, érzéseit festik alá, naplóját és vallomását egészítik ki. VS-nek egészen addig van mondanivalója, amíg rá nem talál „lelkének másik felére”, aki meglepő módon nem legnagyobb szerelme, Marie, hanem öccse, akiről ezidáig említést sem tett. Ezen a ponton véget ér a zaklatott hangvételű elbeszélés − hiszen teljesítette feladatát − s az utolsó naplóbejegyzést tizenkét évvel később már egy elégedett, kispolgári nyugalomban éldegélő kávéimportügynök írja, aki utoljára ragad tollat, hogy „kihűlt szívéről” szóló búcsúversét lejegyezze.
Rakovszky Zsuzsa regényében VS története nem egy deviáns ember kórtörténete, hanem egy saját törvényei szerint élő, a maga belső világát mindenek fölé helyező egyén vallomása. Szenvedélytől fűtőtt, csapongó nyelvezete, az elmondhatatlant elmondani próbáló álmai, látomásai, képzeletének élénk megnyilvánulásai teszik hitelessé saját világát, és teremtik meg a regény líraiságát. Ezért csökkenti Rakovszky minimálisra a külső nézőpontok bevonását, mert a külső szemek egyértelműsítenék VS monogramját, amelyet a szerző nem kíván feloldani. Olvasóként úgy tudjuk élvezni VS világát, ha elfogadjuk néhol túlzásba vitt szubjektivitását, homályos részleteit, s nem kérdőjelezzük meg szabályainak jogosságát. Mert VS belső világa normálisan működik.

Rakovszky Zsuzsa: VS. Mag-vető Kiadó, Budapest, 2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében