Minden korban sajátosan fogalmazódik meg az elődök hagyatékához való viszonyulás: az egykori művek (újra)értelmezése lehet omázsszerű rajongás, vitába szálló lázadás vagy kételkedő, gunyoros irónia. Michel Hazanavicius többszörösen díjnyertes filmje meglepő őszinteséggel kezeli a témát és a korszakot, amelyet ábrázol, és nemcsak filmtörténeti párbeszédet létesít, hanem aktuális alkotói attitűdökkel szemben is állást foglal. A némafilmes ugyanis nem egy, a 21. század (filmes és eszmei) mintáihoz igazított adaptáció, hanem műfajilag tiszta kísérlet, amely egyrészt a szakma, másrészt a néző befogadói konvenciójával dacol. A francia rendező mintegy próbára teszi a közönséget: képesek vagyunk-e végignézni egy olyan másfél órás fekete-fehér némafilmet, amely a klasszikus hollywoodi (romantikus) vígjáték közismert sémáira épít, de anélkül, hogy kifigurázná a formát, amelyben létrejön? Mondhatni egy anti-Tarantino alkotás született. Hazanavicius teljes mértékben kiaknázza a filmes és dramaturgiai lehetőségeket, melyeket a 20-as, 30-as évek mozija felkínál, és úgy sikerül életre keltenie egy negédes sztorit az álomgyár berkeiből, hogy az nem válik a gúny, az élc tárgyává.

1927 Hollywoodjába csöppenünk. Filmtörténeti szempontból máris igen fontos ez a dátum: ekkor mutatják be A dzsesszénekest, az első teljesen hangos filmet. A technika fejlődése óriási hatással lesz Hollywoodra, és a hirtelen ódivatúnak tetsző némafilmek hamar kiszorulnak az iparból. Hősünk, George Valentin (Jean Dujardin) ünnepelt sztár, akinek legutóbbi filmje is közönségsiker. A premier napján megismeri Peppy Millert (Bérénice Bejo), aki véletlenül nekiütközik a nagyágyúnak, és a következő napon máris a bulvárlapok új üdvöskéje lesz. Később Peppy statisztaként – sorsszerűen – George forgatására kerül, és kettejük között egy pillanat töredéke alatt megszületik a vonzalom. 

1929-et írunk: összeomlik a piac, elkezdődik Amerikában a nagy gazdasági válság. Miközben a hangosfilm egyre nagyobb sikerekre tesz szert, George karrierje lefelé, Peppyé pedig felfelé ível. A férfi ugyanis nem hajlandó behódolni az új hullámnak: úgy gondolja, hogy a némajáték művészet, amely tehetséget igényel és nagyobb kifejezőerővel bír, mint a hang (itt máris érezzük az utalást az Ének az esőben című népszerű musicalre). De George feleségével is képtelen kommunikálni, és amikor karrierje mellett házassága is romokban hever, az egykor népszerű színész az önpusztítás védtelen áldozata lesz. Egy baleset során a férfi majdnem életét veszti, csupán kutyája, Jack van vele, és menti meg végül.

Peppy segíteni akar az elfelejtett csillagon, és filmszerepet szerez neki (gondoljunk itt az Alkony sugárút alapkonfliktusára, ahol ugyancsak a nagy visszatérésre tesznek kísérletet a szereplők). De a kiégett sztár számára elfogadhatatlan, hogy egykori „tanítványa” nemcsak anyagiakban, de hatalmilag is fölötte áll: George nem tűri tovább a megaláztatásokat, és drasztikus tettre készül. Ez természetesen majd happy endben, táncban és szerelemben feloldódik, bekopogtat az új kor is, a fényűző zenés-táncos musicaleké, amely ismét megváltoztatja a film helyét a szórakoztatóiparban.

Hogyan lehet úgy megragadni a klasszikus szüzsét és a formanyelv sajátosságait, hogy a végeredmény művészi precizitásával és expresszivitásával kiemelkedő alkotás legyen? Hazanavicius legfontosabb választása a szereposztásban rejlik: két olyan színészt vesz maga mellé, akik a legapróbb belső történéseknek is képesek könnyen érthető és élvezhető formát adni, és intenzív jelenlétükkel a film egésze alatt elvarázsolva tartják a nézőt. Figyelmesen és érzékenyen kidolgozott színészi játékot látunk, amelyben minden gesztus és mimika a helyén van, és pontosan annyit tart, amennyit tartania kell. Noha Dujardin és Bejo alakítása a mai filmes konvenciók szerint igencsak teátrálisnak mondható, a játékstílus tökéletesen passzol ahhoz a szellemiséghez, létállapothoz, amelyben a cselekmény megszületik – a filmek világának meseszerűsége, a hollywoodi sztárság hirtelen örömei és kudarcai, valamint az a reményekkel teli életkedv, amely a szereplőket állandóan körülveszi, mind felnövelik, kiélezik az érzelmeket, s ezek a kifejezésmód telítettségében teljesednek ki. Jean Dujardin megérdemelten vehette át a legjobb férfi főszerepért járó Oscar-díjat, de azt gondolom, hogy Bejo méltó társa volt mindvégig a filmben, talán többet is érdemelt volna egy (legjobb női mellékszerep) jelölésnél.

A főszereplő színészek alakítása mellett a rendezés harmonikussága is igen élvezhetővé teszi A némafilmest (Hazanaviciust is díjazta az Akadémia, akárcsak a filmet). Noha valamilyen szinten feltételezzük a történet végkimenetelét, ez nem csökkenti az érdeklődést: a hangsúly nem a kezdeti és zárószituációk közötti eltérésekre helyeződik, hanem magára a folyamatra, ahogyan a szereplők eljutnak egyikből a másikba, az, ami a két (dramaturgiai) végpont között történik. A film tempója állandóan éberen tartja a nézői kíváncsiságot, és ha helyenként fel is gyorsul vagy éppen lelassul a cselekmény, nem válik túlzsúfolttá vagy vontatottá az elmesélés. Ehhez természtesen nagy arányban járul hozzá a film igazi „hangja”, vagyis a Loudovic Bource által szerzett korhű és hangulatfestő-közvetítő zene, amely végigkíséri hőseinket útjukon. Mark Bridgest hasonlóan jutalmazták gondosan kitalált jelmezeiért: a 20-as évek végén a divatot már egyfajta (háború utáni) felszabadultság jellemzi, amikor a női frivolitás is fellazul és bátrabban kísérleteznek az öltözködés határaival – Hollywoodban természetesen mindez sokkal excentrikusabban nyilvánul meg, a sorozatos sztárgyártás és vörösszőnyeg-események miatt, így a film kontextusa megfelelő, kreatív teret nyújthatott a tervezőnek. 

A némafilmes legnagyobb érdeme, úgy érzem, hogy álca nélkül tud beszélni olyan dolgokról, melyekről már majdnem elhittük, hogy nem léteznek. Hazanavicious egy olyan világot ábrázol, amelyben lehetséges még az érdekek nélküli barátság és szerelem, és a kölcsönös rokonszenvre épülő kapcsolatok mögött nem áll semmilyen gonosz szándék. Megható freskót látunk két emberről, akiknek sikerül úgy eltalálni egymáshoz, hogy a körülöttünk újra meg újra összeomló, majd felépülő világ kegyetlensége ne hasson szerelmükre. És az mindig reménnyel tölt el, ha az emberi jóról látunk filmet az emberi romlottság helyett – az újdonság kedvéért.

A némafilmes (The Artist), fekete-fehér, francia némafilm, 100 perc, 2011. Rendező: Michel Hazanavicius. Zeneszerző: Ludovic Bource. Operatőr: Guillaume Schiffman. Vágó: Anne-Sophie Bion, Michel Hazanavicius. Szereplők: Jean Dujardin, Bérénice Bejo, John Goodman, James Cromwell.