„A vers jó. A regény még jobb. De leginkább 

színdarabokra van szükségünk.”

                                         Sztálin, 1932

„Minél kibírhatatlanabb a lét, a költészet annál vadabban virágzik” – írja Vítězslav Nezval, a cseh avantgárd líra egyik legismertebb alakja. Nincs ez másként a színház esetében sem. A sanyarú körülmények gyakorta szolgálják Tháliát, hiszen a színházi alkotókat arra kényszeríthetik, hogy a hagyományos jelrendszereken, fáratag kliséken túllépve valami újat mutassanak meg, ezáltal is felrázva a közönséget – a hétköznapok aktuálitásain túlmutatva, az általánosan emberi felé nyitva meg a színház, a színészi játék, a drámai szövegek tereit. A színház és a diktatúra viszonyára is érvényesek a fenti megállapítások, mert a diktatúra nem csupán az anyagi létre, de a társadalom egészére, a szellemi szférára, a magánélet érzelmi alapjaira is rányomja bélyegét. Miközben a diktatúra az általánosba szorítaná az egyént, addig az egyik legmulandóbb és legsérülékenyebb művészeti ág, a tulajdonképpen önmagát minden egyes előadásban újrafogalmazó színház a diktatúra keretein belül éppen az egyéni általánossá emelése által tud megmaradni, új értékeket mutatni fel az időben.

Erről tudósít a Lengyel György által szerkesztett Színház és diktatúra a 20. században című könyv, ami jóval túlmutat egy színháztörténeti antológia keretein. A színháztörténeti adatok mellett a 20. századi művészet és a politikai hatalom viszonyát is sajátos fényben mutatja meg a 21. századi olvasónak, mert ahogy a kötetben közölt tanulmányában Gerold László is megállapítja, a politika a színházban: „mindig jelen lehet/volt, kivált ha így ítéli meg a hatalom, amely a művészetek közül éppen a kiváltható tömeghatás okán elsősorban a színház iránt tanúsított megkülönböztetett figyelmet”.

A hiánypótló, több mint 400 oldalas kötet nem törekszik arra, hogy történelmi tablóként ábrázolja színház és diktatúra viszonyát, mozaik inkább, amelynek egyes darabjai mégis egységes egészet alkotnak, ami annak is köszönhető, hogy a kötet szerzői sikeresen kerülik el a különböző történelmi korszakokkal foglalkozó tanulmányok száraz adat-felsoroló stílusát, olyan olvasmányos szövegeket nyújtva az olvasónak, amelyek eközben mégsem hajlanak el az esszéisztikus beszédmód felé.

A színház már ab urbe condita... a hatalom egyik eszköze, gondoljunk arra, hogy Romulus éppen egy színházi előadás közepén adja meg a jelet a szabin nők elrablására, és már itt, a Róma alapításáról szóló történetben is felfigyelhetünk arra, hogy a mindenkori hatalom éppen a színházzal való viszonyában mutatja meg igazi arcát: a rómaiak színházi előadásának célja éppen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Romulus leveszi palástját és ezzel adja meg a lányrablás megkezdését engedélyező jelet.

Elmondható tehát, hogy a hatalom a színházhoz való viszonyában lepleződik le, és visszatérve a 20. századhoz, éppen a színház kapcsán mutatkoznak meg gyenge pontjai. Mert a hatalom képtelen arra, hogy teljesen uralma alá hajtsa a színházat. A műfajnak éppen a pillanatnyiságban rejlik ereje, hogy képes, ha csak egyetlen pillanatra is, de kikacsintani a közönségre, és már egyetlen forradalmi, lázadó hangsúly is elég ahhoz, hogy a színházi előadás áthúzza a cenzúra összes számításait.

Színház természetesen nem létezhet közönség nélkül, jól tudja ezt a közönséget uralma alá kényszeríteni igyekvő hatalom is. „A színház a népé. A jegyárakat ennek megfelelően kell megállapítani” – rendeli el Hitler, és tanulságos az a tény, hogy a náci diktatúra éppen a műfaj lezüllesztésével, lealacsonyításával próbálja uralma alá hajtani a színházat, ami abban is megnyilvánul, ahogy a színházi kritikát megpróbálja beszámoló jellegű, népszerűsítő anyaggá silányítani. A kritika bármilyen formája veszélyérzetet kelt a diktatúra kiszolgálóiban/létrehozóiban, így szinte magától értetődő, hogy Mussolini Olaszországában a szatíra semmilyen formája nem volt megengedett.

A hatalom igyekszik megszelidíteni a színházat, de ez teljes mértékben mégsem sikerülhet, a színházakat be lehet zárni, ahogy ez megtörtént még az Egyesült Államokban is, a rendezőket ki lehet végezni, mint Meyerholdot a Szovjetunióban, a drámaírókat meg lehet gyilkolni, mint Federico García Lorcát, a színészek azonban akár sztrájkba is léphetnek, ahogy ez a második világháború idején Norvégiában történt. Ráadásul a színház világa is képes arra, hogy a „sorok közé” rejtse igazi üzenetét, legyen bár szó színházi előadásról vagy színikritikáról.

A német, az olasz, a francia, a spanyol, a skandináv, az orosz, az észt, a lett, a litván, a kelet-német, a cseh és a szlovák, a román és ezen belül a romániai magyar, a délszláv és a magyar színházak minden esetben szembeszállnak a zsarnoksággal, a maguk sajátos körülményei és színházi hagyományai által behatárolt térben. Hasonló ellenállást tapasztalunk, amikor a zsarnokság kísértete Amerikát, az Egyesült Államokat is bejárja. A különböző diktatúrák és zsarnokságok között olyan jelentős az eltérés, hogy a sztálini diktatúrához képest a Mussolini-féle néha már-már operettes kedélyeskedésnek hat. Elég, ha összevetjük Meyerhold kivégzésének gesztusát azzal, ahogy az olasz diktátor 1929 megpróbál (!) betiltani egy előadást és ez végül nem sikerül neki...

Kötő József idézi a román és a romániai magyar színházról írott tanulmányában Sütő András egyik mondatát, mely szerint: „A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni”. A mindenkori diktatúrák is tudták ezt. A különböző zsarnoki rendszerek számára a 20. század második felében is egyértelmű volt, hogy milyen propagandisztikus erővel bír a színház, de ahogy ezt Mussolini példája is mutatja: nem könnyű uralkodni a színház öntörvényű világa felett.

A pozitívumok, apró, nehezen elért engedmények ellenére a kötet egésze emberi tragédiák hosszú soráról tudósít, és számos kérdést vet fel az olvasóban: vajon ha a Tanácsköztársaság bukása után Lugosi Béla nem kényszerül távozásra, milyen nemzetiségű lett volna Drakula alakjának egyik legismertebb filmbéli alakítója? Vajon a lengyel vagy a magyar színházban normális, polgári és demokratikus körülmények között is akkora jelentőséggel bírt volna egy-egy, a törvényi szabályozás peremén létrejött szobaszínház? Milyen lett volna Németh László Galilei című drámája, ha nincs cenzúra?

A színház számára szükségszerű, hogy pillanatnyi történelmi kérdésekre gyors, lehetőleg azonnali választ adjon. Ilyen azonnali válaszként értelmezhető a prágai Felszabadult színház 1934-es, A hóhér és a bolond című előadása, amely a zsarnokság és a zsarnok születésének társadalmi okait vizsgálta, vagy a Harag György által 1975-ben rendezett Egy lócsiszár virágvasárnapjában a megingathatatlannak tartott hatalom sebezhetőségének metaforája: a tronkai várfal leomlása.

A legsebezhetőbb műfaj képes volt arra, hogy a zsarnoki hatalmat megsebezze, szembeszálljon vele, s ha a diktatúrák ideje le is járt közvetlen környezetünkben, a színház és a politika továbbra is odafigyel egymásra, ami a több ezer éves múltra visszatekintő történetben nem is annyira meglepő.

Színház és diktatúra a 20. században. Szerkesztette: Lengyel György. Corvina – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2011.