MEFISZTÓFAUSZTI gondolatoknak kellene igazából írásomat titulálnom. Ugyanis az a monooperám, amelynek ősbemutatója 2010-ben volt a kolozsvári Zenei Ősz keretében, címében erre utal: MEPHISTOFAUST.

Goethe művével kora ifjúságomban kerültem kapcsolatba. Lendvai Ernő korszakalkotó tanulmányának egyik részlete hozta el számomra a Faust-Mefisztói világot. A Bartók dramaturgiája c. kötet 51. lapján az aranymetszés zártságát szemléltető rajzok alatt egy idézet áll: „Mephistofeles: Eltávoznom szabad-e, kérlek? / Faust: Nem látom át, mért kérdezed ezt. / Ím itt az ablak, ajtó, kémény. Meph.: Mi tagadás, most már kisétálnék én, / Csakhogy van ám ott egy kis akadály, / A küszöbön boszorkaláb-rajz… Faust: Ugyan, ne mondd, pokolfi te, / A pentagramma – néked fáj az?” Hosszú évekkel később, 1999-ben ez a jelenet volt az első, amit a Faustból megzenésítettem (az elkészült mű második részének első jelenete). Íme egy apró olvasmányanyag a hatalmas mennyiségű zenei információs anyagból milyen mély nyomot hagyhat az olvasó képzeletében. De az első impresszióhoz kell még egy szikra, amely végül is lángra lobbantja a képzeletet. Ez a pillanat csak 2010-ben pattant ki számomra Goethe művéből. Valahogyan mindig átugrottam Az égi prológus c. nyitójelenetet, Ráfáel, Gábor, Mihály megjelenését (bevallom, egy kicsit sértette is a szememet a nevek napi köznyelvi használata). De egyszer feltűnt, hogy az első megszólaló hang a Mefisztóé. Mit is mond? „Most, hogy ismét közelgesz, ó, Uram, / megkérdezendő, kettőnk dolga mint van, / mert hajdanán szerettél, úgy tudom …” Fantasztikus közvetlen, személyes hangon szól az Úrhoz Mefisztó. És a továbbiakban szintén vádlón emeli fel szavát: „Napról, világokról hát nem beszélek, / csak nézem gyötrődő földi néped. / A föld kisistene nem változik nagyon / és épp olyan fura, mint az első napon. / Szegény egy kissé jobban élne, / ha el nem ámítottad volna égi fénnyel. / Ezt hívja észnek, csak hogy általa / még állatibb legyen, mint állata.” Nehéz szavak – gondolkodtam el Goethe szövegének még ma is nagyon merésznek tűnő üzenetén. Még inkább meglepett a folytatás: „Az Úr: S Faust? Ismered?, Mefisztó: A doktort? Az Úr: Ő a szolgám!, Mefisztó: Az ám! Szolgál is téged furcsa kedvvel. / Nem él földi itallal-élelemmel. / Távolba űzi gerjedelme, / bolond ugyan, de félig tudatos: / az ég minden csillagját követelve, / a föld minden kéjére áhitoz, / de sem távolban, sem közelben / nincs mi megnyugtatná e holdkórost.” A további párbeszédben az Úr átengedi Mefisztónak Faustot („Az Úr: Ameddig ő a földön él, / vezetned meg nem tiltom addig. / Tévelyeg az ember, míg remél.”), vagyis az EMBERT. Ha Faust szimbolizálja az embert (emberiséget), akkor ki Mefisztó? 

Óhatatlanul Carl Gustav Jung teóriája jut eszünkbe a bennünk lakozó ÁRNYÉKEMBERRŐL. Mefisztó ezt testesítené meg? Akkor, ha ez igaz, a két személy egy és ugyanazon jelenség két oldala, az Ember dualisztikus megjelenítése: FAUSTMEFISZTÓ? Ösztön és tudat? Örökös dinamikus VÁLTOZÁS és változatlan logikai rendű ÁLLANDÓSÁG? Föld és Ég? Vajon miért engedi át az Úr Faustot Mefisztónak? „Az Úr: Jól van, legyen, neked hagyom hát! / Kútfejétől e lelket messze vond, / s ha körmeid jól megragadták, / vezesd magaddal útadon: / de majd ismerd be és el, ne hazudd: / az igaz ember bárhogyis hibázik, / nagyon jól tudja, mely az igaz út.” Nem késik Mefisztó válasza: „Hát jó! / S meglásd nem tart sokáig. Nyerésemben nem kételkedem parányit.”

Különös egyezség! Az ANYAG és a SZELLEM egyezsége?

Új kor nyílik előttünk. Újra kell gondolnunk a Világot, az Embert, és mindazt, amit mi teremtettünk: a Civilizációt. A mai embernek szembe kell néznie önmagával illúzióktól, önhazugságoktól, önbálványozástól mentes józansággal. Ezt kívánja tőlünk az ÚJ KORSZAK. Ezt sugallja Goethe Faustja is. Az alapvető kérdés, hogy a Tagadás szelleme (Mefisztó) az emberen belül van-e vagy kívül, ahogyan hinni szeretnénk. És az örök másik kérdés is velejár: a Tagadás csak a Rosszat képviseli? A rövid prológus végén színpadi utasítás áll: Az ég bezárul, az arkangyalok elszélednek. A végszó ismét Mefisztóé: „Nem árt olykor látnom az Öreget: / szakítani véle: szinte félek / Ilyen nagy úrtól szép cselekedet, / hogy az ördöggel emberül beszélget.”