A második világháborúban munkaszolgálatosként a hírhedt doni frontra vezényelték, majd szovjet hadifogságba került. Hazatérése után volt dramaturg, lektor, gyógyszergyári vegyészmérnök, s közben minduntalan konfliktusba keveredett a kommunista irodalompolitikával: 1958-1963 között az ötvenhatos forradalomban való részvétele miatt nem publikálhatott, s az 1962-ben fellazuló eltiltás az egy évvel később megjelent Niagara Nagykávéház c. novellája után ismét szigorodott. Szirmai István a Népszabadság 1963. március 30-iki számában politikai értelemben rosszhiszemű írásnak nevezte ezt a novellát, „amelyhez hasonló irományoknak nincs helye a magyar sajtóban.” Legismertebb színpadi művével, a Tótékkal is sikerült kiváltania a hatalom rosszallását. (Ezt a drámát eredetileg filmforgatókönyvnek írta, először Pókék, majd Csönd legyen, végül Tóték lett a címe, aztán a filmgyári visszautasítást követően átírta kisregénynek, s ezután kérték föl arra, hogy alakítsa át színdarabbá. A film Isten hozta, őrnagy úr címmel végül 1969-ben készült el.) A korabeli irodalompolitikai packázások abszurditását mi sem jelzi jobban, mint ami vegyészmérnöki „karrierje” során történt meg vele, amikor éppen szilenciumra volt ítélve: „Ebben az időszakban a gyógyszeriparban helyezkedtem el, s néhányan tudtak írói – bár néma – mellékfoglalkozásomról. Így történt, hogy az egyik gyógynövénytermelő vállalat fölkért egy írói mű megírására, az alanti kikötésekkel: 1. Ne legyen benne politika. 2. Legyen mese, mely felnőttekhez is szól. 3. Legyen happy endje. 4. Buzdítsa olvasóit hársfatea fogyasztására, mert ebből az áruféleségből a vállalatnak eladatlan készletei vannak. (…) Munkámért illő tiszteletdíjat fizettek, csak arra kértek, hogy ne ragaszkodjak nevem kinyomtatásához. A beszélő hársfa névtelenül jelent meg.”3 Ez az egyetlen eset is jól példázza a hatalom író iránti viszonyulását, azt a cinizmust, kétszínűséget és kisszerűséget, amely a rendszer romlottságát jellemezte.

Örkény történeteinek szembetűnő sajátossága, hogy hiányzanak belőlük a nagyformátumú egyéniségek, nincsenek bennük heroikus helyzetek, hősi cselekedetekre ösztönző nemes célok. Ebben a világban kisember mindenki: áldozat és hóhér egyaránt, akik esetlenül botladoznak egyik groteszk szituációtól a másikig. A templomban és árnyékszéken elrejtőző, nyugalmat hiába kereső Tót uram, aki kénytelen a szemébe húzva viselni tűzoltó-parancsnoki sisakját, ugyanúgy szánni való, nevetséges alak, mint az otthonába vendégként érkező, ám egyre diktatórikusabban viselkedő, depressziós, üldözési mániában szenvedő őrnagy, aki a békés faluban minduntalan háborús rémségeket lát, s az értelmetlenné váló dobozolásban véli megtalálni lelki nyugalmát. A Niagara Nagykávéház c. novellában társadalmi modellként jelenik meg a kiszolgáltatottságra épülő alá-és fölérendeltségi viszony. Ez a történet annak a groteszk példázata, hogy törvényszerű az emberek megalázása. Hogy az áldozatok egyenesen elvárják, hogy terrorizálják őket. A Nikolits-házaspár – még ha nem is fogalmazódik meg szó szerint bennük az elején – a többi vendéggel együtt azért megy abba a lerobbant budai kávéházba, hogy a verőlegényektől megkapja megalázás-adagját. „– Uraságodnak mi az óhajtása? Le óhajt vetkőzni vagy sem? Nikolits állt, és nézte a négy férfit. Nem érzett félelmet. Nem is volt meglepve. Sejtette, érezte, sőt tudta, hogy ennek egyszer el kell jönnie. (…) – Ha nem muszáj, nem vetkőzöm le. – Dehogy muszáj! – mosolygott barátságosan a trikóinges. – Látom, vidékinek tetszik lenni. Parancsolja, hogy szidalmazzák is? – Ahogy önök jónak látják – mondta Nikolits. A trikóinges egy lépést hátrált. – Na, üssétek – mondta. – De ne lazsáljon senki. (…) Amilyen buzgalommal láttak hozzá, oly hirtelen abba is hagyták a verést. (…) Nikolits, bár a feje megfájdult, és a térde is remegett egy kicsit, nem érezte magát rosszul. Inkább könnyűnek és felszabadultnak érezte magát, mint egy fárasztó, de szép hegyi túra vagy egy jó masszázs után. Szorongása, mely eddig rejtve gyötörte, úgy látszik, megszűnt létezni.”4

Örkénynél átértékelődik az elnyomó hatalomról, az intézményesített erőszakról kialakult hagyományos kép, a gonoszság elveszíti metafizikai mélységét, közönségessé válik, a világ hétköznapi tartozékává. Tanuljunk idegen nyelveket! című egypercesében a német katona egy fogpasztástubushoz hasonló hengerből kenősajtot nyom egy szelet kenyérre, s táplálkozás közben – mintegy mellékesen – határozza el, hogy agyonlövi az eléje került, eltévedt, németül nem tudó munkaszolgálatost, akinek a rémülettől iszonyatos gyomorgöcse támad, s utolsó kívánsága mi más lehetne, mint nagydolgát elvégezni. Van-e ennél közönségesebb helyzet élet és halál határvonalán? A halálos lövés elmarad, helyette a sáros mezőn békaugrással, majd díszlépésben kell átvonulnia az áldozatnak, amíg lőtávolon kívül nem kerül. 

Ezeket a megalázó helyzeteket a tudás, a műveltség sem képes föloldani. A szintén a munkaszolgálat élményéből született In memoriam dr. K. H. G. tanár hőse szellemileg felülkerekedik ugyan a műveletlen német őrön: tanárosan magyaráz neki, miközben a lódögnek ássa a gödröt, ám képtelen felismerni a helyzet komolyságát, a tudálékosságában rejlő veszélyt, amely végül a halálát okozza: a megszégyenített katona egyszerűen lelövi az őt kioktató professzort.

Örkény sajátos szemléletmódjához sajátos műfajt is kitalált: az egyperces novellát. „A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások. Előnyük, hogy az ember időt spórol velük. (…) Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát. Rossz közérzet, zaklatott idegállapot nem akadály. (…) Előbb a cím, aztán a szöveg: ez az egyetlen helyes használati mód.”5 E novellák előzményei közt ott találjuk az anekdotát, a példázatot, a viccet. Közös vonásuk a rövidség, az ötlet művészi rangra való emelése. Az egyperces novellák kitűnően passzolnak Örkény szűkszavúságához, tárgyias hangvételéhez, patikamérlegen kimért pontosságához. Az egypercesekre a műfaji változatosság jellemző. Van köztük fantasztikus novella (Az autóvezető), ars poetica (Ballada a költészet hatalmáról), parabola (A félelem relativitása). Találunk példát a hagyományos irodalmi műfajok felülírására. (A végzet című egypercese a mese műfaját módosítja, azáltal, hogy kiiktatja a happy endet, s a történet végét az utolsó mondat jelen idejével nyitva hagyja, lebontva így a falat fikció és valóság között.) Jellemző a nem irodalmi szövegek szépirodalmivá tétele is (Apróhirdetés, Kivégzési szabályzat, Mi mindent kell tudni). S vannak olyan meghatározhatatlan műfajú alkotásai is, melyekben a betűkön kívül más grafikai elemeket is találunk. (Ilyen például a Polgártársak! című egyperces, mely az elhibázott kör rajzával a humánum másság iránti toleranciájára is figyelmeztethet, vagy a Magyarország szóból kirajzolt Zászló, melyet Nagy Lászlónak dedikált.) E kísérletező játékok során Örkény eljutott az üres lapig: „*Ezek az »üres lapok« vagy nem létező dolgokról szólnak, vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs semmi mondanivalója.”6

Akár a Nirvána örkényi változata is lehetne ez a semmi, az abszurd léthelyzetek megélése utáni megnyugtató megsemmisülés. Nem lenne azonban Örkény igazán Örkény, ha ennyiben hagyná. A világ visszájáról való szemlélését ajánló Tanár úr a legképtelenebb történetével is a létezés értelmére kérdez rá, az élet értelmén való töprengésre készteti olvasóját: 

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”7

Jegyzetek

1Su-la-ce: „Hol lelhető föl a bölcsesség, apát? In: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában. Írás Kiadó, 2005. 89. o. 

2Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk. In: Egyperces novellák. Palatinus, 2000. 204. o.

3Örkény István: Igyunk több hársfateát! In: Novellák 2. Palatinus, 1999. 377. o.

4Örkény István: Niagara Nagykávéház. In: Novellák 2. Palatinus, 1999. 50-51.o.

5Örkény István: Használati utasítás. In: Egyperces novellák.  Palatinus, 2000. 203. o.

6Örkény István: Üres lap*. In: Egyperces novellák. Palatinus, 2000. 471. o. 

7Örkény István: Az élet értelme. In: Egyperces novellák. Palatinus, 2000. 526. o.