– A jó kérdés azt váltja ki a kérdezettből, amit a kérdező nem tud, de el akar mondani. Én a Marad a láz? című kötetemmel annak idején elmondtam az 1975/76-os közérzetemet. Az volt a legszebb pillanat, amikor a riportalany a beszélgetés második, harmadik órájában rádöbbent, hogy valami olyasmit mondott ki a beszélgetésünk alatt, amit addig nem fogalmazott meg még önmagának sem. Kétségtelen, hogy sokszor bújtam a kérdések mögé. De az a fajta rejtőzködő vagyok, aki küzd a rejtőzködésével, mert el akarja mondani magát. A közölhetetlenségem ellen lázadok, amióta csak írok. Ha valaki elolvassa a riportjaimat vagy akár a szociográfiáimat, akkor talán mindenekelőtt megérzi bennük az igazságra való törekvést. A cenzúra nemcsak korlát volt, hanem önkorlát is, amit valahogyan ki kellett játszani. Persze ugyanazokat a dolgokat el lehetett mondani, mint rendszerváltás után, csak sokkal bonyolultabban. Már az Ifjúmunkásnál (1965 decemberétől voltam a riportrovat szerkesztője, Dali Sándor nagyszerű főszerkesztő közbenjárására), de később az Igaz Szónál (1970-től) is megtapasztalhattam, hogy számolnom kell a beavatkozási viszketegségem kockázatosságával. Érdekes módon pont a cenzúra megszűnésével hagytam abba a riporterkedést, hiszen ’89 után a főszerkesztés minden időmet lefoglalta. Miután Markó Béla elment politikusnak, lapvezető lettem a Látónál. ’90 után kinyílt a világ, addig mindössze háromszor jártam Magyarországon. Ezek az utazások többnyire a laptámogatók felkutatásában merültek ki. 42 évig voltam szerkesztő, és ha megkérdik tőlem, hogy minek tartom magam (írónak, szociográfusnak, kritikusnak), akkor a szerkesztőséget szoktam mondani, ez áll hozzám a legközelebb.

– Nem. Továbblapoztam. Először is szusszantam egyet, és csak azután vettem számba a könyveket, amelyek a könyvespolcomon álltak olvasatlanul. Hátramentem a kertbe, végignéztem a fákat. És elmentem úgy Pestre, hogy senkivel sem kellett a befolyásos övezetek szerint barátkozni. Rádöbbentem, hogy így is lehetett volna élni. És bennem lett volna hajlam, hogy életörömmel és teljes egyéniségemet kibontakoztatva örüljek az életnek. Amikor pedig kezdtek volna elsimulni a dolgok, akkor megkaptam a szekusdossziémat (ebből a Látóban is megjelentettem részleteket). Ettől az élménytől máig sem tudtam igazán magamhoz térni. Nyilvánvaló, hogy nem éltem a rendszer szabályai szerint, úgyszólván „ellenéltem”, de nem voltam veszélyes eleme a kommunista társadalomnak. Ennek ellenére hatalmas energiát fordítottak rám is, legalább öt embernek biztosított az én személyem munkát, megélhetést. Valami végzetesen el volt túlozva. Egyetlen napomról öt jelentés született. Tulajdonképpen mi szállítottuk a Szekunak a híreket, amiért nagyon hálásak is voltak, csak nem igazán tudták ezt felénk közvetíteni. Reggelente a szerkesztőségben (az Igaz Szónál) kicseréltük egymás között a híreket, amelyeket begyűjtöttünk a Kossuth Rádió, a Szabad Európa, az Amerika Hangja és a Vatikáni Rádió híradójából. Ezeket ők kijegyzetelték és tájékoztatták a különböző ügyosztályokat. Mindeközben nem történt semmi, azon kívül, hogy „vastagodtak” a dolgok. Meg kellett szervezni a Magyarországról jövő élelem- és gyógyszerszállítmányokat, az oda kicsempészett levelek, könyvek útját. Voltak futárok, akiket nem ismertünk, de tudtunk róluk. Sok-sok szálat egymásba fűzve, a jó ügyre kész embereket mozgósítva fenn tudtuk tartani a kommunikációt Magyarországgal. Ez volt az úgynevezett ellenállás. Az illyési magasban lebegő hazával párhuzamosan kialakult egy mélyben működő haza, a határok alatt. Az egymásrautaltság élményével ekkor szembesültem igazán, az áldozatkészségnek és a civil kurázsinak ebben a visszaszorított megnyilvánulásában.

– December 22-én én mondtam Markónak, hogy meglátod, nem lesz itt változás. És valóban, ugyanazok az arcok jöttek velünk szembe a hivatalokban, az egykori vallatótiszt rendelte ki Sütő András háza elé az őrséget, hogy ne essék bántódása. Tehát, ahogy Székely János mondja, a világ szerkezete megváltoztatható, de a törvényei nem. 

– Nehéz volt vele egyetérteni abban, hogy nem kell lázadni, hogy a cselekvő ember ugyanakkora embertelenséget követ el, mint a belenyugvó. Szerinte a passzív emberek mindig szenvednek a cselekvésre készek miatt. De miután nyugdíjba ment, nagyon jóban lettünk. Ő nem volt társasági ember, senkivel nem járt össze. Hozzám egy idő után elkezdett járni. Majd az első RMDSZ-kongresszusra írt egy nagyon szép szöveget arról, hogy mik a tanácsai, amelyet én a 65. születésnapjára készült Látó-számban megjelentettem. Végül mégis kidugta a csiga a fejét a házából (hogy őt plagizáljam), ő, aki mindig azt hangsúlyozta, hogy nincs szüksége a világra. Belátta, hogy nem maradhat az ember következetes, ha az elvei irracionálissá válnak.

 

– Ők annak idején osztálytársak voltak. János mint nem párttag, bizonyos fokig mint megbélyegzett ember (a Mélyvizek partján című második kötete nagy botrányt kavart), függött a Győző jóindulatától, aki idehívta Kolozsvárról, lakást adott neki, a feleségének állást szerzett, és élvezte azt, hogy ha őt a sztálinista dogmák hangoztatása miatt támadják, azt mondhatja: hogy ő ad kenyeret Székely Jánosnak. Engem is az Ifjúmunkásnál szerzett nevem miatt hívott az Igaz Szóhoz. Szegény Bajor Bandit (Bajor Andort) végig pórázon vezette, pedig ő nagyon értelmes ember volt, sok mindent élesen és jól látott. Valahogy mégis alája került a Győző manipulációjának. Papp Ferenc (a szocialista témájú műveiről híres írót én A gyökerek alatt című regényéért, A részeg vadőr egyes novellái miatt tartom nagyra) szemben állt vele, de ő egyébként Székely Jánossal is. Ezeket az ellentéteket a közös ügy, egy színvonalas irodalmi folyóirat létrehozásának szándéka tette elviselhetővé. Hajdu Győzőnek volt szimata, tudta, kiknek kell szerkesztésre kiadni bizonyos tematikus számokat.

– Én sosem voltam az irányzatosság híve. Lendület volt bennünk, annak köszönhetően, hogy éreztük magunk előtt a teret. A Látó is ennek a lendületnek köszönhetően alakult meg, hívtuk az embereket és ők jöttek. Azt én már az elején megéreztem, hogy az Írószövetség nagylelkűsége nem fog örökké tartani, és az év végi kongresszuson már közölték is velünk Bukarestben, hogy álljunk át negyedévente megjelenő lappá, és a szerkesztőség létszámát csökkentsük négyre. Én ezt, enyhén szólva, nem tartottam be, ezért támogatók után kellett néznem. Hajdu Győző már ’88-ban feljelentett engem, amiért olyan embereket támogatok, mint Kovács András Ferenc, aki a Magyar grammatika című „irredenta” versét megjelentette a Kortársban. Markó meg én már kezdettől fogva szorgalmaztuk, hogy felvegyük a szerkesztőségbe. Láng Zsoltért KAF kezeskedett, idehívtuk, ő beállított, és ezennel fel lett véve. Nem volt „káderezés”, nem is néztünk az emberek múltja után. A titkárnőnk, Lepedus Julás beállított, hogy hallott az állásról. Felvettük. Ugyanígy Szőcs Katalint, a korrektort. Tulajdonképpen ez a csapat majdnem változatlan összetétellel van ma is jelen, és ez azt jelenti, hogy komolyabb konfliktusok nélkül képes működni. Jó lapot akartunk csinálni, ezen belül persze mindenki egy kicsit másként, de állíthatom, hogy ez a sokféleség inkább javára vált a lap profiljának, mint hátrányára. Egy lapterjesztőt tettem ki, nem sokkal a felvétele után, akivel nem igazán értettünk egyet a munkaköre lényegét tekintve. Amikor felszólítottam, hogy ideje lenne elkezdeni a munkát, azt válaszolta, hogy egy lap vagy olyan jó, hogy magától terjed, mint az AIDS, vagy megette a fene az egészet. Ekkor Zalaegerszegen több előfizetőnk volt, mint Vásárhelyen...

– Soha. Az én cövekeim máshol vannak beütve a földbe. Nem az a lényeges, hogy az ember most hetvenéves, vagy éppenséggel most forradalom van. Tizenhat éves koromban (kicsapott diák lévén éppen segédkönyvtáros voltam a Szakszervezetek Házában), Balázs Ferenc könyveinek hatására eldöntöttem, hogy mit akarok csinálni. Feladatot vállaltam. Két év múlva a kezembe került Németh Lászlótól A minőség forradalma, ez méginkább megerősített, sőt, más szintre is emelt. Nem vagyok vallásos ember, még csak istenkereső ember sem, nem ilyen értelemben használom a Feladat kifejezést. Én ezzel a létezéstechnikával tulajdonképpen megúsztam az életemet. Rengeteg alkalmam lett volna félrecsúszni, mint ahogy oly sokak vesztek el ebben az ellehetetlenítő gépezetben. Ifjúságom legjobb barátja, Szőcs Kálmán vallásosan hitt a kommunizmusban, és amikor ezzel kapcsolatban felmerültek a kételyek, beleroppant. Felakasztotta magát. Nekem az volt a szerencsém, hogy mindig közel engedtem magamhoz a kételyt, semmit nem vettem evidenciának.  

– Ő a szó szoros értelmében volt vallásos, neki az istenhit mankó volt. Az ő vallásossága belső bizonytalanságot jelölt, és erre nagyon kevesen gondoltunk vele kapcsolatban. Ezt a 70-es évek végéig sosem hangoztatta, még a legintimebb beszélgetések alatt sem. Később igen, sőt valamiféle hivalkodást is éreztem benne, amikor a hitéről beszélt. Én, mint kételkedő, mindig kutattam a titkát, hogy ez a kitűnő elme miért manipulálja magát. Mert erről volt szó, és erre akartam rávezetni. De falba ütköztem. Úgy éreztem, hogy lemondott a rációról, és ez borzasztóan lefegyverző és kétségbeejtő volt számomra. 

– Nekem óriási szerencsém volt a korosztályommal. Aki talán a legközelebb áll hozzám belőle, az Király Laci. Ő írta, még az első kötetében, hogy „mért választottad ezt az utat vándor / nem választottam szembejött velem”. Nos, ezzel én is így vagyok. Én rendkívül élénk fantáziával vagyok „megátkozva”. El tudok képzelni magamnak egy másik életet. De abban is szerkesztő vagyok, csak más körülmények között, remegő gyomor nélkül. Ebben a másik életben nem kell magamat állandóan lefojtani. Szilágyi István barátom (és bajtársam) egyszer azt nyilatkozta, hogy többet verekedett volna. Ez a látszólag higgadt, a racionalizmusával mindent lebírni képes ember tudja, hogy milyen lélekromboló tud lenni az, ha egy kiérdemelt pofon az ember markában marad. Ezt én is tudom. A civilizált ember uralkodik magán, de van olyan helyzet, amikor a civilizáció nevében nem szabadna uralkodnunk magunkon. Megloptuk az életünket, tompítottuk magunkat. Akarva-akaratlanul értelmileg is, nehogy sokat töprengvén kényelmetlen konklúziókra jussunk, mert azokkal nem volt mit kezdeni. Elaltattuk az érzelmeinket is. Én két gyermeket tettem le a társadalom kezébe túszként. Zsarolhatóvá váltam, ezért meg kellett húznom magam, hogy ezzel ne éljenek vissza. Az állandó veszélyérzet így is megvolt bennem a két lányom miatt. Az egyetlen életünket nem élhettük át teljesen, és ezt már nem lehet visszacsinálni. De azt mondom, történhetett volna rosszabbul is.

– Vannak dolgok, amik a levegőben vannak, ez tart össze egy nemzedéket. Az enyém kollektivitásban gondolkozott, de nem úgy, hogy ne tudtuk volna: a közösség személyekből áll. Az útépítőkről például legalább négyen írtak verset. Ugyanazok a problémák foglalkoztattak, ugyanazokat a könyveket olvastuk (Szolzsenyicin Ivan Gyeniszovics egy napja, Jevtusenko, a magyarországi költők), ugyanazokat a lányokat szerettük. Rengeteg vers van a fejemben még most is, mert ültünk a kocsmában és versekkel beszélgettünk. 

– Lúdas Matyival szólva: magam la. Én mindig tudtam a helyemet az irodalmi életben. Közhelyesen szokták mondani, hogy az irodalom nem lóversenypálya. Valóban nem az. Nekem nem voltak nagy ambícióim, tudván, hogy mindazt megteszem, amire képes vagyok. Most is, a szekusdosszién elmélkedve, nem akarom addig kiadni őket a kezemből, amíg fel nem dolgozom, magamban és szövegként egyaránt. Én a másságomat mindig hiányként éltem meg. Könnyedébb kellett volna lenni, rugalmasabb, hogy nekem könnyebb legyen. De ez a hiány bizonyos értelemben kitöltött valamit, és ezt mindazok ugyanígy élték meg, akik hasonlóan voltak másak. Ellentmondásnak tűnhet, hogy bár tudom, könnyebb lett volna és célravezetőbb, ha nem lett volna bennem annyi gátlás vagy görcs, biztonságot jelent ez a plusz. Nem vagyok mazochista, nem arról van szó, hogy élvezkednék a saját frusztráltságomban. Egy frászt. De nem cserélnék senkivel. 

 

 

1942. április 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskoláit szülővárosában, a Bolyai Farkas Líceumban végezte, az Unirea–Egyesülés Líceumban érettségizett (1960), a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett (1965). Öt éven át az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott Bukarestben; 1970-től az Igaz Szó több rovatának szerkesztője. A sajtóban először irodalmi kritikákkal jelentkezett, majd a riport műfajához fordult, és további pályáján ez maradt fő írói megnyilatkozási formája. A második Forrás-nemzedék 11 képviselőjét szólaltatta meg Marad a láz? című interjúkötetében (1977). További fontos művei: Szülőföldön, világszélen (riportok, 1974), Találkozásaink (íróportrék, 1989), Egy áruló monológja (naplójegyzetek, 2000). 1991-től a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese, 1993-tól 2005-ig a lap tényleges vezetője, majd főszerkesztője.