Még nem kérdeztem meg a szekuritátés dossziéival farkasszemet néző Gálfalvi Györgytől: milyen feljegyzéseket talált például 1989. június 20-ról. Azt sem tudakoltam: volt-e lelki ereje elmélyedni lehallgatásainak/megfigyeltetéseinek mintegy hatezer oldalnyi szövegvilágában? Biztosra veszem ugyanis, hogy előbb-utóbb megtalálja az aznap délelőtti telefonbeszélgetésünkről készített jelentést. Amikor is jó sok idő múltán újra kéziratot sürgetett tőlem az Igaz Szó számára. „Magad is jól tudod, Gyurka – válaszoltam –, hogy bármit küldenék is, azt úgysem közölhetnétek…” A bármi alatt persze nem akármit értettem. Közös eszményképünkről, Balázs Ferencről írtam tanulmányt éppen. Ő még győzködött volna, de rövidre kellett zárnom: „Ne haragudj, vissza kell mennem… a »fiúkhoz«.” Harmadnap a Szabad Európa Rádió bemondta az újabb kolozsvári törvénytelenségeket.
Nem a nagyobb hatás kedvéért kezdtem ekképpen, hanem hogy érzékeltessem: olyan bajtárs ő, akire az ember rábízhatja az életét. Ilyen volt mindétig. Bajvívó. Aki nem elkerülte, hanem „megkereste” a bajt. Ifjú korától azokat kedvelte és azokról írt előszeretettel, akik – kedvenc kifejezésével élve – a „saját barlangjában fojtják meg a hamis realitást”.
Egyetemi hallgató korában a kolozsvári Gaál Gábor Körnek volt hangadó kritikusa, s ebben a minőségében lényegében a második Forrás-nemzedék fellépésének előkészítője. Az Ifjúmunkásnál töltött bukaresti évei egy sajtóműfaj, a riport szemléleti megújhodásáért folytatott küzdelemben teltek el, hogy aztán a mélyebb társadalmi és nemzeti lélegzetvételű szociográfiai riport szálláscsinálója legyen Marosvásárhelyen.
Az Ifjúmunkás a romániai magyar lapokat jóval megelőzve vált az 1968-as „liberalizálódás” érzékelőjévé, az újságírói műfajok újjáteremtésének szellemi műhelyévé. A lap szerkesztői a román fővárosban közvetlenebbül tapasztalhatták, hogy NC hatalmi térnyerésének első szakaszában lazult a cenzúra szorítása, az 1968-as politikai olvadással pedig – átmenetileg – megnőtt a szókimondás lehetősége. Nem akármilyen helyzeti előnyt jelentett az sem, hogy az egyetemről frissen kikerült, szellemi-erkölcsi tisztaságért hadakozó, közéleti elkötelezettségű fiatal tehetségek egész sora talált egymásra az 1967/1968 táján újjászervezett vagy frissen alapított szerkesztőségekben. Vita vitát követett: a kimondhatatlan kimondásának költői módozatairól éppúgy, mint a jobb sorsra érdemes újságírói műfajok „vérátömlesztéséről”.
Nem véletlen, hogy ő szította fel a korabeli riportvitát, és hadakozásaival később azt is elérte, hogy az Igaz Szó a tágabb karolású, megsokszorozott nézőpontú szociográfiai riport szálláshelye lehessen. Olyan jelentős alkotókat tudott az ügynek megnyerni, mint például az újságírói műfajokban is jártas Bálint Tibor, aki 1969 táján hatásosan épített be nagysikerű regényébe, a Zokogó majomba két világháború közötti sajtóműfajokból szerkesztett szövegmontázsokat. Írni csak lényegbevágó kérdésekről érdemes – hangoztatta Gálfalvi, és a valóság drámaibb érzékeltetését igényelte szerkesztőtől és riportertől egyaránt. Elsősorban saját magától. Az olvasói elvárásokat tapasztalva pedig ekképpen érvelt: „A berepülést végezzék el a berepülőpilóták: a riporter bátorsága társadalmi bátorság.”
Az Ifjúmunkás nemcsak a műfaji követelményeket tisztázó vitának adott teret, hanem igazmondó, emlékezetes riportoknak is. Négy és fél évtized mélyéről visszhangzik bennem a kérdés: Miért váltották le Székely Ferencet? Ha a kiváló kolozsvári pedagógus neve azóta el is halványult a köztudatban, Gálfalvi tényfeltáró riportja őrzi az akkoriban megszüntetett egyik magyar líceum igazgatójának küzdelmeit. Hiszen egy magatartásformát örökített meg, érzékletesen. Minden sora az alapkérdésre keresett választ sugallja: mert túlságosan karakán volt.
Négy évtized múltán, 2008. augusztus 20-án Kisebbségekért Díjjal tüntették ki Gálfalvi Györgyöt. A budapesti indoklás szerint az egykori Ifjúmunkás szerkesztő-riportereként, majd a legismertebb erdélyi magyar folyóirat kritikai rovatvezetőjeként, a rendszerváltást követő napokban pedig a Látó irodalmi folyóirat alapítójaként, későbbi főszerkesztőjeként, a romániai magyar közösség művelődési életében végzett értékteremtésért kapta a díjat. „Én ebből azt emelem ki – válaszolta a Krónika munkatársának kérdésére –, hogy az Ifjúmunkás szerkesztője és riportere voltam. Azért is örvendek, hogy megemlítették, mert nagyon fontosnak tartom ezt az időszakot az életemben. Ez az évtizedek alatt valahogy elhalványult, pedig amit mi akkor csináltunk 1965 és 1970 között, akkori fiatalok, úgy érzem, sokkal fontosabb annál, mintsem elfeledkezzünk róla.”
Attól kezdve, hogy Gálfalvi 1969-ben „átigazolt” az Igaz Szó szerkesztőségéhez, és 1970 őszén hazaköltözött szülővárosába, a szociográfiai riport is egyre inkább polgárjogot nyert a marosvásárhelyi folyóirat hasábjain. „Szociográfiai kutatásnak, riportázsnak, közírásnak ilyen nehéz dolga, mint napjainkban, nem volt” – jegyezte fel „okos hadak” gyülekezésére figyelve a nemzedéktárs Farkas Árpád. – De ennyi, »ha törik, ha szakad« feladata és felelőssége sem.” Ma sincs másként – tehetjük hozzá.
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1991-ben megjelent II. kötetének vonatkozó szócikke meglehetősen szűkszavú az Igaz Szó szociográfiai riportjait illetően. Holott a leghitelesebben éppen Gálfalvi György – a Gá. Gy.-szignó az ő nevét rejti – rögzíthette volna a műfaj újjászületésének és „felcseperedésének” történetét. Így aztán – az Ifjúmunkás riportvitájával együtt – ez a műfajtörténeti fejlemény is elhalványult idővel a köztudatban. Érthető volt Gálfalvi visszafogottsága, ám a róla cikkező B. Gy. [Beke György] sem éppen beszédes. Ez alighanem azzal hozható összefüggésbe, hogy a nyolcvanas évek derekára – amikor is ennek a lexikonkötetnek az anyaga készült – a hatalom szemében már vörös posztóvá vált a tényfeltárás.
Gálfalvi György nemcsak „gyakorlott szerkesztőként”, hanem gyakorló kritikusként – a műfaj iránti „elvárás-horizont” tudatosítójaként is – „besegített” a szociográfiai riportnak. Már a frontáttörés évében szembeszáll azokkal a tarthatatlan előítéletekkel, miszerint „a szociográfiai irodalom fellendülése a provincializmus újabb térhódítása” lenne. „A szociográfia nem több – állapította meg 1971 decemberében –, mint aminek látszani akar: cselekvést, javítást sürgető irodalom…”
Kecskeméten épp azidőben tartották a szociográfiai írók második országos találkozóját. Annak a felismerésnek a jegyében, hogy a riport és az igazság ikertestvérek.
Minden bizonnyal jóval többet megtudunk majd a műfaj erdélyi „háttértörténetéről” (hadtörténetéről?!) is, ha Gálfalvi Györgynek lesz türelme feldolgozni szekuritátés megfigyelőinek jelentéseit.
A szamizdát Kiáltó Szó szerkesztésének idején történt: az Igaz Szó szerkesztőségéből kikísérve félrevont egy folyosói ablakmélyedésbe. Aggodalmasan tudtomra adta: túlságosan is „magas labdákat” adok megfigyelőimnek. A főszerkesztői szoba felé biccentett. Ahol annyi álnok feljelentés született. Ellenem is. Emlékezetem szerint Gáll Ernő, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár óvtak és bátorítottak annyira, mint a későbbi Szabó Zoltán-díjas Gálfalvi György akkoriban.
