„Az is bolond, aki jobban akar
táncolni, mint ahogy tud!”
(–)
Megszereztem az Édes Anyanyel-vünk nevű folyóirat tavalyi 5. számát, mivel hallottam, érdekes tanulmány olvasható benne az álomról, nyelvtudományi szemszögből, vagyis az álomról mint közlésmódról, és hogy egy közkedveltségnek örvendő szerző írta. Sajnos, a folyóirat külleme megrendített, mai modorban: sokkolt, traumatizált, pánikreakciót idézett elő nálam...
Hozzászoktattak a szép folyóiratokhoz: fényes, erős papír, tágas, levegős tördelés, tündöklő gépkocsik, nikkel, króm, wolfram csillog-villog, kristály sziporkázik, jól, de alig öltözött előkelő nőszemélyek, arcunkba harsogó napsütötte pilóta-arcok, nemcsak a kimondottan kereskedelmi arcélű lapokban, de műszaki folyóiratokban is, ismeretterjesztő képeslapokban is. Az utcán kedves, komoly arcú nénik ízléses, színes nyomtatványokat nyomnak kezünkbe, hogy segítsenek az Antikrisztussal rövidesen megvívandó harcunkban.
És akkor jön egy folyóirat, amely több mint tízmillió, nagyon is rászoruló olvasóhoz akar szólani: gyenge papír, halvány nyomás, tördelése zsalupofák közé szorított betűhomokozó. Sehol egy tajtékozó tengeröböl vagy szivárványba áttűnő vízesés, egy mosolygó professzor erőt-értelmességet sugalló művészi arcképe vagy távoli torony gomolyfelhők között: még bár egy könyvtáros kisasszony sem kétágú létrán, rövid köpenyben... A szóban forgó álomtanulmány apró, fekete betűlekvár, térköz-távköz nélkül. Felteszem legjobb szemüvegem, nyaktekercsként forgatom fejem a lámpa alatt, de alig öt sor, és már könnyben ázik orcám.
(Kárpáti Kamil egy regényrészlete jut eszembe: kisfiúként éjjel felébred álmából, a szomszéd helyiség félig nyitott ajtajából erős világosság vetődik a padlóra. A fiúcska az ajtóhoz surran, és leskelődik és megdöbben, elképed: nagynénje hosszú fehér hálóingben a konyhaasztalon térdel, hátraszegett nyakkal és két karját könyörgőn nyújtja ki a csupasz villanykörte felé... A fiú megborzong: micsoda titkos vallási szekta félelmes szertartása ez? Ám kiderül: a néni csak egy vékony varrótűbe akar egy cérnát befűzni!)
Amíg nem tudok vásárolni egy magas amperszámú orvosi lámpát és egy arasznyi szélességű olvasó-nagyítót, vagy amíg nem teszek szert egy csinos bokájú és tiszta kiejtésű doktorandára, aki képes értelmesen tagolva felolvasni az említett tanulmányt, addig eltekintek tartalmának ismertetésétől...
Egy nyelv fennmaradása többnyelvű körülmények között: tekintély kérdése. Egy szó, szókapcsolat, de akár a nyelv egésze is adott helyzetben tekintélyt kölcsönözhet valakinek – s ez itt most nem tudákos szóhasználat, ez a tekintély nem végleges, visszavonható, vagy múlékony. Sőt, olykor a kamatait is meg kell fizetni. Régen megfigyeltem, hogy idegen nyelvű környezetben lakó „szórványgyerekek” szívesebben használják azt a nyelvet, amelyen a lakótelep „gyerekbandájának” hangadói szólnak, mint azt, amelyen a nagyanyjuk a konyhában kárpál. (Egyszer hallottam egy kisebbségi politikust álmélkodva elmélkedni arról, hogy annak idején, amikor a magyar labdarúgás olyan híres volt, még Hunyad megyében is több gyereket írattak magyar iskolába, mint máskor, de később aztán már nem.)
A szóhasználat „beazonosít”: rangot ad, vagy legalábbis elhelyez valahova a rang közelébe. Ha fiatalok csajozásról vagy bulizásról beszélnek, e két cigány szóval jelzik, hogy ők magasabb értelmiségi körökhöz tartoznak, egyetemisták, ugye, vagyis vagányok. Ha egy festőnő a régi németalföldi festőket „azok a holland gyufafejek” néven emlegeti, rögtön tudom, annak idején ki volt professzora, s az milyen vagányan lógatta a lábait, amikor felült az előadói asztalra, s akitől aztán egész terminológiáját, világlátását, sőt világnézetét örökölte, aminek lényege: mindenki le van sajnálva, aki nem tartozik közénk.
A nyelvművelő rovatok és műsorok tisztes agg művelői hiába igyekeznek a jó népet kenetteljes, nyájas és csak néha, csakis egy kissé korholó hangon rávenni, hogy helyesen, sőt „minél helyesebben” használják édes anyanyelvünket, a népnyelv teremtő vagy rontó ereje akadémikusok által beláthatatlan. A tömeg felkapja a kerékpár helyett a bicaj szót, majd kiterjeszti minden járműre, végül pedig elejti, elfelejti és újat talál ki. Mikor, mit és miért? – ezt az Akadémia éppúgy nem tudja, mint a titokzatos gyilkosságokat nyomozó hatóság. Például: a pestiek egy időben a csajokat spiné-nek emlegették. Ugyanakkor mondták, hogy jött egy pók a minisztériumból. Mindkét szó a német Spinne, „pók” jelentésű szóból ered. Ám miért magyarul az eredeti alakot csakis nőre mondják, a lefordítottat pedig kizárolag csak férfira? S utóbbiból aztán mókus lesz, majd az is lehull a nyelvtörténeti avarba...
A nyelvben van egy roppant öntisztítási erő, az idegen, idegenszerű és divatszavak kivesznek. Csakhogy ma az „illetékesek” és a „média” éppen tisztulási képesség ellenében törekszik hatni! Latinul már senki sem tud egy igét végigragozni, de mindenki voksol, teatrumba jár, még ha alma materbe nem is járt. A káposztában a töltelék rollni, a pirított burgonya rósájbni, legújabban a gyógyszerész megint csak patikus lehet, bölcsészhallgatók meglepődve hallják, hogy a kémikus, az vegyész, a kartográfia, az térképészet. Azt senki se érti már, hogy a légkörtan meteorológia, amit különben mindenki rosszul, egy o kihagyásával meterológiának ejt, arra sem figyelve, hogy más, kényelmesebb szabályzatú nyelveken egyszerűen csak meteo-t használnak!
Egyszóval, csokornyakkendős professzorokra, bőrködmönös média-főcsővezetőkre, pillangószoknyás manökenekre szürke, színtelen-szagtalan, szánalmasan szerény kiadványokkal nem lehet hatni! Ilyen lapokat csak írnak, de nem olvasnak!
A tudós nyelvészek például mindig is üldözték a „jól néz ki” szólást, mondván, hogy német tükörfordítás. Az is. De most ne soroljuk fel, hogy mennyi mindent eltűrnek, régimódi felfogásom szerint a hibát nem ajánlatos szemléltetni. A köznyelv azonban felkapta e kifejezést és örökre magáévá tette, vidáman dalolja: kedves barátom, Miki, jól nézünk mi ki! Az olyan kiadványokra pedig, amelyeket a költő el-idézésével így lehetne jelemezni: dudvaszedő folyóirat, érte mezítláb jön foltozott halál... csak ennyit mond: úgy néz ki, mintha benézne!
Minden szakterületen jóillatú, kellemes tapintású, színpompás folyóiratokat akarunk, bennük sok-sok ragyogó gépcsodát, álomszép hegyvidéki tavakat és őzike tekintetű lektornőket!
