Ünnepeljünk
Ünnepeste. Az arcok
tűzijátékkal megvilágított ég felé
fordított árnyprofilok, a csodavárás
pillanatában,
mint akik azt hiszik, megállítható
és megváltható ez a világ, most
és mindörökké.
Fénykardokkal csatáznak gyerekek,
a felnőttek fegyvertelenek.
Nem látszik, ami napfényben
kibírhatatlan,
ez a hazának becézett, túlfűtött katlan,
ahol a történelem újrahasznosítható
szemét,
ujjcsettintés alatt gyilkosból
gyúródik áldozat,
és a mocsok szintjét a falakon úgy jelölik,
mint régen a nagy árvizekét.
Itt formához idomul a tartalom,
és a forma idomtalan,
a minőség mértékegysége a bóvli,
azzal mér boldog-boldogtalan,
itt álszent szövegekkel bárki folyót rekeszt,
itt reggeltől-estig klónoznak
penészes szenteket,
itt a jellem, az erkölcs, az együttérzés
avítt kifejezések szótárába űzött szavak,
itt levegőt az kaphat, aki nyakába
oxigénpalackot akaszt.
Hazai cipóba sütött reszelő sem segítene,
túl sűrű a rács, születéstől halálig
építi körénk
a térség, ahol kicsi a térerő.
Ez az én országom. Szülötteit tetszése szerint
elnyelő vagy kiöklendező, élő
organizmus.
Anyapótlék, apapótlék, gonosz mostoha.
Leomió partfalak miatt egyre
zsugorodó sziget.
Ünnepestéken felismerhetetlen. Haza.
De nem
Hirtelen hideg, pengeéles, kékes-fehéres
fény sugara elé tévedsz, ez nem baráti,
lágy, napsárga fény, mindegyik
makuládat
nagyítva látod, megmutatná csecsemő arcán
a ráncot, katasztrófa elhárítására
nincs remény. A sokk megbénít.
Tehát így látnak mások. Hiába bújsz
félhomályos zugokba, ha teheted,
és miért ne tehetnéd, nincs közöd
(ne büszkélkedj, ha nem szükséges) senkihez.
Feloldozás kellene vagy élveboncolás,
meggyőző
bíztatás, hogy napról-napra egyre jobban,
és akad majd még, aki. De nem.
Erdei út közepén a nyúl, megvakulva
járművek reflektorától, megadva magát,
gubbaszt tehetetlenül, elképzelve, amint
elegánsan táncol el az árokpartig, és
a fák közötti sötétségben eltűnik,
akár egy látomás. De nem.
