Az egysejtű az Úr cinkosa. Együtt vidulnak a földi élőlényeken, akik embernek nevezik önmagukat. Ti meg azt hiszitek, mert hinni kell bármiben, bármikor s főleg állandóan, szóval abban a hitben éltek, hogy például az önrendelkezés és az önsanyargatás között óriási a különbség. Miközben idővel még az is kiderülhet, hogy azonos fogalmak. Az írástudók találékonysága végtelen. Ők találták ki a vámpírokat, a jogegyenlőséget és a halált. A teóriák százezrei isteni sugallatra születtek. Ennek az ellenkezőjét is szokták állítani, a kérdés megfejtése végtelen idők óta várat magára. Semmi sem igaz, vagy sosem volt igaz, vagy minden igaz, vagy igaz lehet, vagy esetleg igaz, vagy igaz lesz egykoron. Az örök munkára fogott agysejtek libikóka szerepe a lét záloga. Egyensúlyban tartani a semmit a mindennel: isteni szerep. Az ember szerepe: hinni az öröklétben. És gyakorolni is. Most ezt csináljuk – mondta a rendező. A színpadon álldogáló színészek lankadatlan figyelemmel követték a teoretikus bevezetőt, de jól láthatóan senki sem értett semmit. Olvasópróba nem lesz? A rendező elnézett a kérdező feje felett, felfele kémlelt, mintha a zsinórpadláson bóklászó színészi értelmet próbálta volna felkutatni, de hogy a szuffiták közé ilyen megfoghatatlan izék nem telepedtek meg, nem azért nem ütöttek ott tanyát, mert nem szerették a magaslatot, hanem mert annak idején a magzatvízzel együtt kerültek a lefolyóba, nos, a rendező megpróbálta érthetőbben körvonalazni a lényeget, ekképpen: gyerekek, nincs szöveg! Az előadás már régen megkezdődött, és örökké fog tartani. Így már érthető? A lényeg az, hogy jelen kell lenni, állandóan, mindenkinek jelen kell lenni. Mint a nap, egy olyan nap, amelyik sosem nyugszik le. Itt senki sem látott napfelkeltét, és senki sem fog napnyugtát látni. Van ilyen nap? Kérdezhették volna kórusban is, de csak egyikük érdeklődött, akinek főszerepe lesz, csak még nem tudott róla. Van, mondta a rendező, nálam van, és bizonyítandó, hogy az öröklét nem elvont fogalom, nem csoda, hanem a valóság maga, az előadás nem csak addig fog tartani, amíg a műszak behozza a koporsókat. Ez csak színpadi kellék. Intermezzo. Váratlanul közbejött, de jelentéktelen esemény. Olyan, mint egy szünetjelekből álló, zenei betét. De része a létnek, életünknek, amelynek sosem lesz vége. Kezdhetjük? Szóval: te vagy az egyes, a látványelem. Az a dolgod, hogy egyfolytában levetkőzöl, majd felöltözöl, aztán újra levetkőzöl és újra felöltözöl, nemi szerveddel szemben a közönséggel. Sosem állsz meg, sosem figyelsz másra. Kettes: te képviseled a humort. Egyfolytában nekimész valaminek. Amíg henteregve röhögni fog a közönség. Például önmagadnak. Összeütközöl önmagaddal. Világszám leszel. Főnök, ez nekem semmi, mondta önelégülten kettes. Én mindig világszám voltam, ugye. Hármas: te egy bilin ülsz. Csóré seggel. És végleg. És utána is. Nem nyögsz, nem fintorogsz, nem csinálsz semmit. Csak elnézel a messzeségbe. Te látod Istent. Láttatnod kell, a szemeddel láttatnod kell, hogy része vagy a teremtésnek. És a drámai konfliktus, kérdezte valaki. Az a kés, mondta a rendező. Véresen lóg az ajtófélfán. A reflektorok rajta. És senki sem veszi a kezébe. Meddig? Soha. Csak nézitek. Mindenki nézi. Kivéve a látványelemet, a humorost és a bilist. Ti, többiek, vagytok a kórus. Nézitek a véres kést, közben mozogtok. Egy lépés előre, két lépés hátra. Ez példázza az eszmét. Mindent, amit az írástudók kitaláltak. Aztán jön az intermezzo. A bilisen kívül mindenki számára behoznak egy koporsót. És belefeküdtök sorban.

És kezdetét vette az ősidőktől tartó, de most végre  megrendezésre kerülő előadás. A látványelem vetkőzött, a humoros bemutatta a világszámot, a bilis része lett a teremtésnek. Hajnalodott, egyesek még kitartottak a nézőtéren, amikor behozták a koporsókat. A bilisen kívül sorban befeküdtek a gyalulatlan deszkák közé. A fedeleket a műszak leszegezte. Te végleg itt maradsz, mondta a rendező a bilisnek. Te képviseled az öröklétet. Rád fognak vetülni a reflektorok, nem pislogsz, belenézel a fénybe, te vagy a teremtés maga. Most és mindörökre. S miközben a rendező elhagyta a színpadot, a reflektorok körülölelték a bilist, a nézőtér is végleg kiürült. A koporsókban egy ideig dörömböltek a sötétben, életjelt akartak adni magukról, vagy csak az örök dobpergésbe fulladt hangorkánt imitálták, melyet az ősrobbanás óta hallani vél az emberiség, de egyre távolabbról sejlenek fel a hangfoszlányok, mintha végleg bele akarnának veszni a végtelenbe. Egy idő után a dörömbölés is abbamaradt a koporsók fedelén. Az egysejtű még mindig ott ült Isten jobbján. Lám, mondta az egysejtű. Lám, mondta az Úr.

2011