Előbb a nőstény jött. A hím csak hónapok múltán merészkedett a barlanghoz. Pedig eleget hívtam. Azt a kevéske élelmet is szívesen megosztottam volna vele. Társa, a nőstény ott üldögélt velem. Szívesen voltam a társaságában. Néha dobtam neki egy falatot, elfogadta. Nem akarta, hogy simogassam vagy játszadozzak vele. Kis távolság választott el bennünket. Ha közelebb mentem, hátraugrott vagy elment, másnapig vissza sem jött. Egyetlen hét alatt megérttette velem: annyira közel nem fog engedni magához.

A hím először akkor jött a barlanghoz, amikor társa úgy döntött: barlangomban fogja világra hozni a kölykeit.

Itt élek, ebben a barlangban. Pontosan nem tudom, milyen esztendőt írunk, talán az Úr 1432-ik esztendejét. A nevem Anzelm, szüleim egy szerzetes, oktatómester után választották, kit az egyház nem avatott szentté, de a szegények, lelki betegek szentként tisztelik őt. Ha jól tudom, Anzelm kettőszáz esztendeje halott. Egy közeli kolostorban nevelkedett, aztán hazatért szülőfalujába. Röviddel távozása után a kolostor leégett. Sokan azt mondják, hogy a kolostor azért égett le, mert nem az Istent szolgálták benne, hanem a megváltoztathatatlant. Mondják, hogy Anzelm égette le a kolostort. Ezt nem hiszem. Az a szent ember, aki árva gyerekek sokaságát fogadta házába, tanította iskolájában, gyönyörű kódexeket másolt, meggyógyította a vakokat, a bénákat, termőfölddé tette a kiszikkadt, rossz földeket, nem gyújtogatna, rombolna.

Szüleim hat éves koromban kolostorba küldtek. De hamarosan kiraktak a rendből. Azt mondták, gyengeelméjű vagyok. Nem tudtam megtanulni az imákat, elaludtam a prédikációk alatt, a körmenetekben összeestem. Testemnek van egy szégyenletes hibája: nem tudom visszatartani szükségleteimet. Gyakran szent helyeken törtek rám, ezért kitiltottak a templomokból, szent helyekről. Tisztátlannak mondtak. Pedig nagyon szeretem az Istent, Jézus Krisztust és a szenteket. 

Olykor angyalokat látok. Gyerek-koromban sokkal többet, mint mostanság. Egy alkalommal szólt is hozzám egy. Sokszor másfajta lényeket is láttam. Erről nem szívesen beszélek, mert csúfak voltak, rettenetesek. Láttam, hogy temetéskor ott állnak a halottas ház körül és röhögnek. Rajtam is gúnyolódtak, amikor összecsináltam magam. Azt is láttam, hogy képesek megmérgezni az emberek gondolatait. 

A nevem Anzelm és itt élek ebben a barlangban. Remete vagyok. 

Úgy történt, hogy egy napon azt mondta nekem egy angyal: Anzelm, miért tűröd, hogy az emberek kicsúfoljanak? Mire én kérdeztem: mit tegyek? Verjem meg őket? Az angyal intett: ne bántsd őket. Menj el innen, légy remete. Akkor boldog leszel. Étked felől ne aggódj, meglesz az mindennap.

Hová menjek?

Az angyal kézen fogott, vezetni kezdett. Napokig vándoroltunk. Ha valakik meg akartak támadni, valami miatt elfutottak. Ha éhes voltam, mindig volt gyümölcs, gyökér, ha megszomjaztam, mindig akadt egy tiszta, édes forrás.

Hosszú út után nagy, kopár hegy lábához érkeztünk. Az angyal felmutatott a hegyre:

– Anzelm, itt fogsz élni, halálod napjáig. Itt nem csúfolnak az emberek, itt közel leszel az Úrhoz, közel leszel Jézus Krisztushoz és a szentekhez. A hegycsúcs közelében barlangot találsz. Télen meleg, nyáron hűvös lesz. A barlang négy részre oszlik. A negyedik, legbelsőbb részben térdelj le a keleti sarokban, mondj köszönetet Istennek, a Teremtő Atyának. Meglásd, abban a pillanatban a sarokban forrás fog feltörni. Ételed meg úgy szerezd meg, hogy hívd a föld és az ég állatait. Azok ellátnak téged. Innen menj egyedül tovább.

Elengedte kezem.

– Köszönöm neked – mondtam. – De mondd, miért hoztál ide?

– Egyszer nagy szolgálatot tettél a Teremtő Atyának – mondta, és meghajtotta előttem a fejét. – De most menj – folytatta –, hiszen fáradt vagy a hosszú úttól

Feljöttem a hegyre. Fél napig másztam a sziklákat. Megtaláltam a barlangot, a legbelső termet, a keleti sarkában letérdeltem, köszönetet mondtam az Úrnak. Térdem előtt beomlott a szikla, forrás tört fel. Ismét köszönetet mondtam, megmostam kezem és arcom. Lefeküdtem. Jóval napkelte után ébredtem. Ismét megmosakodtam, imádkoztam. Magam találtam ki az imákat, hogy el is feledjem azokat. Hangosan és örömmel imádkoztam. 

Imádkozás után hívni kezdtem a föld és ég állatait. Madarak sokasága jelent meg az égbolton, furcsa ízű, de kellemes ételt potyogtattak elém, épp annyit, amennyitől jóllaktam.

Reggeli után több órát imádkoztam. Délután aludtam egy keveset, majd megmosakodtam, és újfent hívtam az állatokat.

Így teltek napjaim. Nem akartam senkivel sem beszélni, de nem is volt ki beszéljen velem. Aztán eljött a nőstény farkas, és társat is kaptam benne.

Ott üldögéltünk egymás mellett. Amikor imádkozni készültem, elment, amikor imámat befejeztem, visszajött. Beszaladt a barlangba, ha megszomjazott. Tudta, hol találja meg a forrást.

Elmúlt a nyár, beköszöntött a tél. Ekkor vettem észre, hogy a farkas kölyköket vár. Többször is faágakkal jött a barlanghoz, a legbelső teremben almot kezdett rakni. Hamarosan eljött társa is, száraz faleveleket hozott. Keveset, több nem fért a szájában. Elhatároztam, hogy segítek nekik. Két nap alatt elkészült a fészek. Nehéz munka volt kikaparni az avart a hó alól.

A farkasok beköltöztek a barlangomba. A hím etetett engem és a társát is. Aztán megszületett a hét farkaskölyök. Épek, egészségesek, gyönyörűek. A tél végére sokat játszadoztunk. Egyik kedvenc játékunk az volt, hogy én elbújtam, ők megkerestek. Persze, nagyon könnyen rám bukkantak.

Nagyon vigyáztak a barlangra. Soha be nem piszkították, a forrás is mindig tiszta maradt. A kölykök anyja megtanította a kis farkasoknak, hogy rám is hallgatniuk kell. 

Eljött a tavasz, majd a nyár. A kölykök felnőttek, megerősödtek. Eljártak vadászni. A nyár végén egyikük kecskegidát vonszolt haza. Ebből megtudtam, hogy pásztorok vannak a közelben. Vigyázni kell velük. Hiába próbáltam megértetni a farkasokkal. Annyit elértem, hogy több háziállatot nem hoztak haza. Pedig rájártak a csordára, láttam viselkedésükből. Ellustultak, mert könnyű volt a préda, sőt, néha össze is kaptak. Haragudtam rájuk. Elhatároztam, hogy megbüntetem őket, ezért a tél elején kiraktam a farkasokat a barlangból.

Megdöbbentek, nem tudták mire vélni a büntetést. Próbáltak visszajönni, de nem engedtem. Aztán elmentek.

Hiányoztak, nagyon hozzászoktam a társaságukhoz. Ebben az időszakban sokat imádkoztam, böjtöltem. Látomásaim is voltak, szörnyűek.

Nyár közepén visszajöttek. Szomorú állapotban voltak. A kilenc farkasból hét jött vissza, három súlyosan megsebesülten.

Megálltak a barlang bejárata előtt és néztek. Megesett a szívem rajtuk, hát beengedtem őket. Körém ültek, csillogó szemekkel örültek nekem. A három sebesült farkas a lábamhoz telepedett, vinnyogtak, mint kölyökkorukban. Az egyiknek nyitott seb volt a hasán, a másiknak eltört a lába, a harmadiknak a hátát hasította fel valami éles tárgy.

Szánalom fogott el, hogy könnyeim is kicsordultak. Megsimogattam a sebet, mire az kezem alatt behegedt. Álmélkodva néztem. Kezembe vettem a másik farkas törött lábát, éreztem, hogy testemen meleg hullám szalad át, a törés fele nyomul. Elengedtem a farkast, kicsit felemeltem a kezem, és láttam, hogy fényes fehér hullám kapcsolja össze a törött lábbal. Pár pillanat, és a farkas felugrott, szaladt tova.

Ugyanez történt a harmadik farkas sebével is. Elegendő volt bundájára helyeznem a kezem, azonnal begyógyult. 

Köszönetet mondtam az Úrnak a csodáért. Az volt az érzésem, hogy az ima alatt a farkasok is velem imádkoznak, a maguk módján.

Elhatároztam, hogy visszafogadom a farkasokat a barlangba. Jól cselekedtem, többé nem jártak rá a közeli csordára, nekem meg társaságom volt ismét.

Egész nap a barlang körül üldögéltek, éjszakára meg a barlangba húzódtak. A madarak etettek bennünket. 

Így lett ismét tél. Újabb hét kölykök született. Vonásokat húztam a barlang falára, kiszámítottam, hogy összesen tizenötön élünk a barlangban. Érdekesnek találtam a számolás mesterségét. Addig nem tudtam sem írni, sem olvasni, sem számolni. 

Azon az éjszaka azt álmodtam, hogy az angyal, aki idevezetett, a barlang falánál áll és rajzol.

– Mit rajzolsz? – kérdeztem tőle.

– Nem rajzolok, hanem írok – válaszolta. – Leírom neked a betűket.

Leültem melléje, elnéztem. Amikor befejezte a betűket, megkezdett egy másik sor írást. Ezek különböztek az előzőektől, hát megkérdeztem:

– Most is írsz?

– Igen. Most is írok – válaszolta. – De ezek nem betűk, hanem számok, egytől tízig. Ezekkel lehet számolni. 

– Hogy lehet ezekkel számolni? – kérdeztem.

– Hány ujjad van? – kérdezett vissza.

– Tíz – mondtam én.

– Így lehet hát számolni – mondta.

Reggel, a falon ott volt a sor betű, meg a sor szám a falon. Tanácstalanul álldogáltam előttük.

Hónapok múltak el, míg megtanultam számolni. Ha valahol elakadtam, ott volt a tíz ujjam. De az olvasással nem haladtam. Attól féltem, mire megtanulok olvasni, a betűk lekopnak a barlang faláról. Ám a betűk az idő múlásával egyre erősebben látszottak, éjszaka halvány fénnyel derengtek.

Egy esztendő telt el békességben, örömben. A farkaskölykök felnőttek, megerősödtek. Nem hagyták el a barlangot, a többiek nem tanították meg őket vadászni. Játszadoztak, aludtak, sőt azt hiszem, hogy imádkoztak is. Gyakran beszéltem hozzájuk. Ilyenkor nagyon figyeltek rám. Azt hiszem, prédikáltam nekik. Elmondtam, milyen jó, hogy tudok számolni, elpanaszoltam, hogy nem haladok az olvasással, írással.

*

Nyár volt, gyönyörű nyár. Szokásommá vált, hogy sétálni menjek. Hatalmas mező volt a hegy mögött, oda szoktam lemászni. Láttam egy csordát a mező végében, de nem akartam felkeresni a pásztorokat. 

Egy napon aztán séta közben annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy az est térített magamhoz. Néhány bokrot fedeztem, oda fészkeltem be magam éjszakára. Imádkoztam, elaludtam. Az éjszaka közepén fészkelődésre, recsegtetésre ébredtem. Azt hittem, hogy azoknak a bizonyos lényeknek a hangjai. Ezért nem törődtem velük, megpróbáltam visszaaludni.

Reggel a bokrok végében hatalmas kosra akadtam. Fennakadt az ágakon. Olyannyira ki akart szabadulni, hogy felhorzsolta lábait és lemarcangolta irhája egy részét. Megesett szívem szegény állaton, odamentem. Riadtan nézett, bégetett. Kiszabadítottam, óvatosan megtisztogattam sebeit, majd begyógyítottam. Elengedtem az állatot. Nem szaladt el, hanem csöndesen bégetett. Óvatosan bökdösött szarvával.

Simogatni kezdtem, mikor kiáltást hallottam:

– Istenem, védj meg az ördögtől!

Megijedtem, a földre kucorodtam. Pár lépésnyire egy pásztor állt, botját magasra emelve nézett. Az állat odaszaladt, hozzádörzsölte magát, majd felém húzta. Hosszasan nézett az ember, majd meglátta az állat vérét a bokrok ágain és a földön.

– Megsebzett valahol? Istenemre, megsebzett valahol? – mormogta, és végigtapogatta az állatot. Majd felém fordult.

– Állj fel!

Felálltam. Nem szégyelltem, hogy mezítelen vagyok, elszoktam a ruha viselésétől.

– Megsebesültél valahol? – kérdezte.

Nemet intettem.

– Akkor mi az a vér a földön?

– A kos vére – mondtam.

A pásztor ismét megvizsgálta az állatot.

– Ennek semmi baja.

– Meggyógyítottam.

– Meggyógyítottad? – kérdezte a pásztor, és keresztet vetett.

– Igen, meggyógyítottam. 

Pár percig tétovázott, majd rám szólt:

– Gyere velem.

Követtem, pedig nem akartam vele menni.

A nyáj közelében kutyák rontottak rám, de a pásztor visszaparancsolta őket. Aztán a kutyák nyüszíteni kezdtek, hozzám simultak, lelkesen csaholtak. Vezetőm hümmögött.

A karámhoz értünk, mellette kis kunyhó volt. Ide vezetett a pásztor. Rám zárta az ajtót. Később ennem hozott. Örömmel ettem meg a friss sajtot, ittam ki a habos kecsketejet.

Dél körül járt az idő, amikor a pásztor ismét kinyitotta az ajtót. Hét pásztor várt rám odakint. Végignéztek rajtam, egyikük durva vásznat adott:

– Ezt kösd fel a derekadra.

Felkötöztem, közben kíváncsian néztem az embereket. Ők elég sokáig vitatkoztak azon, hogy miféle szerzet vagyok. Hiába mondtam, hogy a nevem Anzelm, remete vagyok. Szerintük egy remete nem jár mezítelenül, mocskosan. Pedig nem voltam mocskos. A szagomat is furcsállták, s mikor megkérdezték, hogy mitől van, hallgattam. Érdeklődtek, hol lakom. A hegyre mutattam, mire ők azt mondták, ott emberi lény képtelen életben maradni. Végül azt kérdezték, hogy tényleg meggyógyítottam-e a kost. Amikor intettem, hogy igen, rövid tanakodás után hoztak egy beteg állatot. Megkértek, gyógyítsam meg. Aztán újabb és újabb állatokat hoztak, én meg az összesnek visszaadtam az egészségét.

Délután arra kértek, hogy imádkozhassanak velem. Mondtam, hogy imádkozhatunk, de ne értem szóljon a fohász. Istennek köszönjék, hogy állataik meggyógyultak. 

Este bőséges vacsorával vendégeltek meg. Közben elmondták, hogy nagyon örülnek nekem, mert járvány tizedelte meg a nyájat.

– És a járvány előtt ott voltak a farkasok. Kettőt elpusztítottunk közülük. Azóta eltűnt a többi is, hála Istennek. De félünk, hogy visszajönnek.

– Nem jönnek vissza – mondtam csendesen. 

– Honnan tudja? 

– Higgyék el nekem, nem fognak visszajönni.

Reggel elbúcsúztam. Adtak ruhát meg egy átalvetőt, tele sajttal, túróval, kukoricával, kenyérrel. Kértek, olykor látogassam meg őket.

Mikor útra készen álltam, baj történt. Kénytelen voltam szükségleteimet előttük elvégezni.

Visszatértem a barlanghoz. A farkasok ruhámhoz dörgölték magukat, kezemet nyalták. Megosztottam velük az átalvető tartalmát, elmeséltem nekik, hogy min mentem keresztül, majd imádkoztunk, s mivel már éjszaka volt, le is feküdtünk.

Havonta meglátogattam a pásztorokat. Meggyógyítottam állataikat, ők ennivalót adtak. Kérték, hadd tanítsam őket imádkozni. Visszautasítottam. Csak annyi, hogy szóljon lélekből.

Egyikük egy könyvvel ajándékozott meg. Könnyeztem az örömtől. Kértem, olvasson fel. A pásztor döcögve, nehézkesen olvasni kezdett. Észrevettem, hogy a betűk a hangok jelei. Mikor visszatértem a barlangba, olvasni, írni tanultam. Nagy hasznát vettem a betűsornak a barlang falán, hálálkodtam az angyalnak.

Négy év múlt el. Mindegyik esztendőben hét farkaskölykök született. Belaktuk a barlang négy részét. Hálás voltam Istennek családomért, emberi barátaimért.

Híre ment, hogy képes vagyok az állatok, emberek gyógyítására. Távoli földekről is hozták a beteg embereket és állatokat, én meg szívesen segítettem. Hogy megkönnyítsem dolgomat, kis kunyhót tákoltam össze a hegy lábánál. Kunyhóm közelében kis kápolnát építettek a gyógyultak.

Csodatevéseim híre a papokhoz is eljutott. Ajándékot hoztak, feszületeket, különféle írásokat. Olykor a hitről kérdezgettek, álmélkodtak, hogy alig ismerem a Szentírást.

Bizony megtörtént, hogy szükségleteimet előttük végeztem el.

Egyre kevesebb időt töltöttem a barlangnál. Farkasaim szomorkodtak. Vigasztaltam őket. De nem tudtam elmagyarázni, hogy az embereknek és az állatoknak szükségük van rám.

Egy éjszaka látomásom volt. Angyalom jött be a kunyhóba. Arca könnyes volt, vonásait eltorzította a fájdalom. Megragadta kezem, és ezt kérdezte:

– Hű maradsz Hozzá? Bármi is történik, hű maradsz Hozzá?

Letérdeltem, imára kulcsoltam kezem, úgy ígértem meg, hogy Hozzá mindörökké hű maradok. Az angyal megáldott és elment.

Másnap katonák törték rám a kunyhó ajtaját. Megbilincseltek, szekérre ültettek, egy közeli városba vittek. Itt jelentem meg az inkvizíció előtt. Alaposan kifaggattak: hová valósi vagyok, mit csinálok a hegyen, és így tovább. Nem igazán értettem, mi történik velem, de azért elmondtam, hogy nevem Anzelm, elfeledtem, hogy születtem, szüleim talán meghaltak, a hegyen élek, remete vagyok. Isten ajándéka, hogy betegeket tudok gyógyítani.

Bíráim összenéztek. Majd értésemre adták: ilyen együgyű teremtmény képtelen arra, hogy Isten által csodákat műveljen. Ehhez Isten elmés személyeket választ ki, teológusokat, egyházatyákat. Eszembe juttatták, hogy többször az úgynevezett csodatevés közben végeztem el szükségleteimet.

– Csak a Sátán képes arra, hogy összerondítsa azt, ami mások szenvedése.

Hogy megértessem velük, elmeséltem életemet, azt, hogy egy angyal vezetett a hegyre, állatok gondoskodnak ételemről. Elmondtam a forrást, a farkasokat, látomásaim egy részét, azt, hogy miként tanultam meg számolni, olvasni, írni. De hiába tettem. Kínzással fenyegettek meg, ha nem vallok. Nem értettem.

Ekkor bevittek a börtön egyik termébe, ahol különféle szerszámok és szerkezetek voltak. Megmondták, mire valók. Majd visszavezettek a bírák elé. Nem volt más mondanivalóm. Ezt úgy értelmezték, hogy a Sátán csökönyössé tett. Kimondták: addig kínozzanak, míg hajlandó leszek vallani. Visszavittek a terembe, felfeszítettek egy hideg, vértől szennyes padra. 

Megjelent az angyal. Szomorúan mosolygott rám. Megfogta a kezem, simogatta a fejem.

– Fog fájni? – kérdeztem tőle.

Gyöngéden megszorította lekötözött kezem.

Az egyik ember azt hitte, neki tettem fel a kérdést. Röhögve mondta, hogy ez nagyon fog fájni. Kalapácsot vett kezébe, elkezdett szöget verni körmöm alá. A fájdalomtól elájultam.

Testemet olyannyira elgyötörték, hogy használhatatlanná vált. Mikor észrevették, hogy nem lélegzem, vizet öntöttek rám. Aztán parazsat tettek a hasamra. 

Ott haltam meg a kínpadon.

Egyik ember elment a bírákért, akik rövid idő után halottnak nyilvánítottak. Igazságos ítélet ez Istentől, mondogatták. Ha a Sátán erőt ad, hogy túlvészeljem a vallatást, talán kénytelenek lesznek elengedni. Megtiltották, hogy testemet szentelt földbe temessék, ezért a város közepétől nem messze beásták egy trágyadombra.

*

Az éjszaka közepén kiáltozás tört ki. Emberek rohantak az utcára, hogy eltorlaszolják a város kapuit. Farkasok próbáltak betörni városba. Hiába volt az emberek minden igyekezete, pillanatok alatt áttörték a falakat.

Hamarosan ráleltek testemre. Felemelték, és kiindultak a városból. A korábbi rémület helyét most dermedt csönd foglalta el. Mikor elhagyták a várost, jajveszékelni kezdtek az emberek.

A farkasok a barlang legbelső termébe vitték a tetemet, és a keleti részen, a forrás mellett földre helyezték. Üvölteni kezdtek, miközben lábukkal topogtak. Megnyílt a szikla lábuk alatt, és elnyelte testemet. A forrás a sarokban elapadt.

– Most mit tegyek? – kérdeztem angyalomat.

Egy pálcát nyújtott felém.

– Ezzel írni tudsz – mondta.

Bementem a barlangba, a szomorú farkasok közé. Láttak, de tudták, nem vagyok az ők világuk része.

A barlang falához léptem, írni kezdtem. Leírtam történetem, hogy minden ember tanulsága legyen. 

Egy idő múltával talán senki sem fog emlékezni Anzelmre, arra az Anzelmre, aki azonos azzal a személlyel, aki közel kettőszáz évvel ezelőtt már tett egy szolgálatot Istennek, a Teremtő Atyának, és íme, most megtette a másodikat is.

Isten veletek.