Dsida Jenő: Merre száll? 

A vers Dsida Jenő érett korszakának terméke, 1937 végén jelent meg a Pásztortűz, majd a Keleti Újság hasábjain, 1938-ban pedig bekerült a posztumusz Angyalok citeráján kötetbe. A vers a lent és a fent ellentétére épül, úgy, hogy közben a természeti látvány és az emberi sors párhuzamát bontja ki.

Az első versszak is a fent és a lent nézőpontját váltogatja:

Madár zeng s villan az égen

fut árnya sötéten a réten

fent tűzben két lila szárny ég

lent hamuszürke az árnyék

A fenthez zengő hanghatás, fény, tűz, a lenthez pedig sötétség és szürkeség képzete társul. Már ez a versszak is egyfajta szembenállást fogalmaz meg a fent jellemzőinek gazdagsága és a jellemzőknek a lenthez társított visszafogottsága között. 

A természeti látvány és az emberi sors párhuzamát a következő versszak bontja ki. A szakaszt nyitó és záró sor szól a lentről, mintegy keretezve a felfelé törekvés e szakaszban megfogalmazott vágyát:

Röghöz tapad életem − ó jaj

szállni be bús örök óhaj

örök de örökre hiába

embernek földön fut a lába

Az első sor személyes vallomásként indul. A következő sorok azonban már az általános emberi szintjére emelik a vallomást, a felfelé törekvés öröknek és hiábavalónak tudott vágyát állítva szembe a földhöz kötöttséggel.  A lent és a fent így válik a test és a lélek kettősségének jelképévé. 

A harmadik szakasz első két sora a vers első szakaszának harmadik és negyedik sorát ismétli variációsan:

Valahol két lila szárny ég

rohanok mord és hideg árnyék

botladozom magam összesebezve

messzire messzire − messze

A második sor a lírai alany és az árny metaforikus azonosságát sugallva felülírja az előző sor jelentését, azaz a két lila szárny szünekdoché (rész az egész helyett!) itt már nem a madárra, hanem a lírai alanyra utal. A harmadik versszaknak csupán az első sora szól a fentről, második és további két sora az egyes szám első személyben megnyilatkozó lírai alany földi életét idézi. A rohanok, botladozom igealakok a földi lét behatárolta, lélek nélküli cselekvések önsebző otrombaságát emelik ki.

Variációsan ismétli az első versszak főbb motívumait a záró strófa is, de amattól eltérően itt három sor szól a fentről és csupán egy, az utolsó, a lentről:

Ó merre száll az a langy dal

az a fényes mennyei angyal?

kinek lila szárnya ragyog

kinek én csak az árnya vagyok.

A madár helyett itt a dal szárnyal, amelynek a mennyei angyallal való metaforikus azonosságát a második sor végén a rímválasz is nyomatékosítja. A madár−dal−angyal metaforasor fő szövegszervezővé válik, s ezáltal a verset sajátos ars poeticává avatja. A madárként szárnyaló, a lelket magasba ragadó dal a lélek kegyelmi állapotának a szülötte, az alkotás a lélek fényűzése, amely épp olyan csoda, mint a mennyei fényességben tündöklő angyal. A kinek lila szárnya ragyog sor tehát egyszerre utal a madárra, a dalra és az angyalra. A versszak és egyben a költemény utolsó sora egybecseng a költő maga szerkesztette Sírfeliratának utolsó sorával: felejtsd el arcom romló földi mását, ahol is a romló földi más egy égi, lelki arcnak a tükröződése. 

Az utolsó rímpár − kinek lila szárnya ragyog/ kinek én csak az árnya vagyok − csaknem két teljes sornyi, holorímszerű zengése és a záró sor anapesztusainak − ti-ti-tá/ ti-ti-tá/ ti-ti-tá − jambikus-trochaikus zökkenők és choriambikus lebegtetés nélküli pergése a vers alkotóját, sőt befogadóját is mintegy a madár−dal−angyal azonosítási körébe vonja, ezáltal is jelezve, hogy az ember képes a dal, a költészet szárnyán angyali, égi magasságokba emelkedni.

A verszárlatból s így valójában a vers egészéből kibontható ars poetica a többi közt az Angyalok citeráján kötet olyan verseivel tartja a rokonságot, mint a Kóborló délután kedves kutyámmal, a Miért borultak le az angyalok Viola előtt vagy a Február esti hat óra.