Bodor Ádám első két regényét, a Sinistra körzetet és Az érsek látogatását, sokan a tér, illetve az idő regényének tartják. Ha ezt elfogadhatónak véljük, akkor Bodor új, Verhovina madarai című regényéről elmondható, hogy egyszerre a tér és idő dinamikájának regénye. Bodor írásművészetének elmaradhatatlan kellékei találkoznak (Radnóti Sándor hasonlata nyomán) a „megtalált helyen”, ami a regény metafikciójában Verhovina vidéke, benne Jablonska Poljana, egy többnemzetiségű település, és ennek néhány tucatnyi – több, ismeretlen nyelvet beszélő – lakója. A beszédes toponimák és nevek, a lelakott, kelet-európai hely, a kezdetleges erkölcs megtalált helyét a tájak, ízek, bűzök, szagok, illatok szinesztéziái teszik élhetővé. Ez a tér is megmarad inspiráló, termékenyítő, éltető tájnak. 

A Bodor korábbi műveivel nehezen elkerülhető összehasonlítás fontos benyomása lehet, hogy a Változatok végnapokra alcímet viselő új regény hangulata melankolikusabb, leírásai poétikusabbak, szereplői a szenvtelenség és az érzelmesség dialektikájában cselekszenek. Ebben fontos szerepe van annak, hogy nemcsak a hely mikrokozmosza, de az idő tájba kivetülő mozgása, működése is a leírások, reflexiók tárgyává válik. Sok szöveghelyen olvashatjuk, ahogy Adam, a nevesített elbeszélő, az elűzött madarak visszatérését várja, vagy a nap, a felhők vonulását figyeli, összekötve ezt Eronim Mox szakácskönyvéből ismert mesékkel, melyek az ember nélküli Földről, a világ végéről szólnak: „ezek a felhők akkor is ugyanúgy fognak rohanni az égen, mintha valaki lentről csodálná őket. Hogy akkor meg minek, arról egy szó sem esik.” (250.) A végnapok végességet sugárzó jelentése itt szakadást idéz elő, Verhovinán a természet és ember együttlétezésében e végesség a jelek szerint az utóbbira vonatkozik. A hely kezd egyre inkább zárvánnyá alakulni, összezsugorodni. Verhovinára nem jár már vonat, a síneket kezdik felszedni, a brutalizált természet is kivetni látszik magából az embert. Jablonska Poljana vonzza az idegeneket, mégis néptelenedik. Az ittlakók gondolkodása és erkölcsi szabályai olyannyira nem köthetők már a jelenhez a „tudomisén milyen század” (82.) zárványában, hogy amikor Adam az utolsó fejezetben Gusty, a terep felmérésére odaérkező fényképész e helyhez nem adekvát, tolakodó magatartásával szembesül, úgy dönt, hogy inkább hagyja elpusztulni őt a számára ismeretlen terepen.

Az események dinamikájának egy másik iránya rajzolódik itt ki, a tér és az idő verhovinai sajátosságai által: a történetek bonyodalma mind határhelyzetekből kreálódik. Ezeket nem megoldja, hanem függőben hagyja, s épp ez a gesztus erősíti meg a változtatás potenciálját, a változás bekövetkeztének sejtelmét. A regény történetei, ilyenként, a változás előtt megélt végna-pok eseményeiként is olvashatók. A történések dinamikáját érezzük, követjük, logikáját viszont nem. A bodori prózatechnika itt sem törekszik összefüggésteremtésre, hogy a végkimenetelből bármit is megmutasson. Hisz Verhovina történetei egy ugyanolyan aszimptotikus görbévé rendeződnek, mint amilyen Verhovina idejét is leírja: „Eronim Mox könyvében meg van írva, az lesz a világ vége, amikor majd nem megy le a nap éjszakára sem egészen, csak bujdokol a látóhatár alatt. Most már én is azt mondom, mintha az az idő már nem is lenne olyan messze.” (218.) A végesség elérésének végtelenje adja meg a történések dinamikájának lassúságát. A határon levés örök fennállása élteti. Az aszimptotikus sorozat sosem éri el végső értékét, még végtelen számú lépésben sem. A végnapok variációi csak megmutatják, de nem indokolják a mikroszkopikus léptékű zsugorodást, felszámolódást.

Bonyodalmat kiváltó határhelyzetnek nevezhető még egy mozzanat, melyet a cím értelmezésében is megragadhatunk: Verhovinán ugyanis nincsenek madarak. „(…) Amikor valakik kezdték tűzoltófecskendővel lemosni a fákról a fészkeket, balsejtelmük támadt, és a nyár kellős közepén fogták magukat és elköltöztek” (24.) – tájékoztatja az elbeszélő Adam az első fejezetben az olvasót és a Verhovinára érkező első újoncot – saját megfogalmazásában – a „nyers valóság”-ról. Nem sokkal azelőtt, Anatol Korkodus teremti meg, az elbeszélő tolmácsolásában, a Verhovina madarai olyan értelmezését, melyben a Monor Gledin-i javítóintézetből átkerülő újoncok lesznek Verhovina antropomorf madarai: „madaraknak hívta őket, tudván, hogy a vége mindig az, hogy egy szép napon elrepülnek.” (6.). A regény fejezetei rendszerint azzal indulnak, hogy egy új név, vagyis egy újonc jelenik meg, s Korkodus, pontosabban a madarak habitusát követve, a történet végére hirtelen el is tűnnek. Egyedül Adam az, aki marad, bár évekkel ezelőtt újoncként érkezett, Anatol Korkodus fiává fogadta. A különös ethoszú Verhovinára történő belépés határhelyzet az idegenek számára, ugyanakkor „narratológiai ürügy” arra, hogy egy újabb sejtelmektől csöndes, várakozással teli történet elinduljon, melyben az elbeszélő a hely lakóinak életét, múltját, emlékezeti tartalmait festi fel Verhovina topográfiájára.

A rejtvényszerűen össze(nem)kapcsolódó események dinamikája többirányú és láthatatlan. A Sinistra körzetben az ezredesek önkényeskedése Az érsek látogatásában a papi bürokrácia, a vallás, az egyházi hivatal mögé rejtőzött hatalom folytonossága él. A Verhovina madaraiban a hivatal intézménye az Anatol Korkodus által vezetett, egyszemélyes Vizfelügyeleti brigád formájában ugyan megmarad a munka cégére alatt, de ereje devalválódik, csak bábhatalom a területet megszerezni, átalakítani próbáló idegenek kezében. Nincs meg az alávetett/domináns érzékelhető kettőssége. A rejtvény inputja tulajdonképpen az előző két regény kezdősoraihoz hasonló feszültségkeltő mozzanat: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros láncfűrésszel.” Nemcsak a brigadéros letartóztatását és halálát vetíti előre, hanem azt az eszközt is megnevezi, amellyel egy brutális gyilkosságot hajtanak végre. A hirtelen eltűnések, letartóztatások, gyilkosságok, öngyilkosságok megmagyarázhatatlan sorozata nem nevezhető szokatlannak Bodor regényeinek ismeretében, ebben a regényben azonban a halál egy „verhovinai specifikumát” ismerhetjük meg: „az N betű Nikitát jelenti, Nikita pedig Verhovinán a halál neve”. Amint az N betű bármely formában – a tájba írva, látomásban, álomban, tárgyakon, emberi testen – megjelenik, az illető halála már nem lehet túl messze. Bár a mondat számos szöveghelyen előfordul, s Eronim Mox szakácskönyvében is szerepel pontos feloldása mindig az értelmezés, a megfejtés mozzanatába szorul, az egysoros rejtvényből sosem válik egyenlet. Ez a verhovinai ethosz egyik olyan sajátossága, melyben Bodor prózájának zavarba ejtő ambivalenciája megmutatkozik. A halál (bekövetkeztének) indokolatlanságát, erőszakosságát – ami e helyen eléggé megszokott – a jel és a név önkényességével, motiválatlanságával állítja analógiába, s bár a részletek teljesen világosak, az összefüggés megteremtését kerüli, a magyarázó narratív kód teljesen hiányzik. A fejezetek és események között nincs kronologikus viszony, a helyszín, elbeszélő és szereplők által összekötött történetekben nem egy alkalommal bukkanunk az egymáshoz viszonyított időpontok „következetlenségére”, ugyanazon történet több változatára, variációkban használt nevekre. 

Az utolsó fejezet végén, ahol már csak a regény két szereplője, illetve az elmúlt események, alakok emlékezeti nyoma jelenik meg, a rozsdafarkú madarak hirtelen visszatérnek, „meghitt nyugalom árad” (255.) belőlük, és fészekrakáshoz kezdenek. Ha Verhovina igazi madarai újból megérkeztek, valaki másnak kell eltűnnie innen?

Bodor Ádám: Verhovina madarai. Változatok végnapokra. Magvető, Budapest, 2011.