Harangszó helyett most Gleznár kutyái ébresztenek.”

Bodor Ádám művei újfajta ikonográfiai hagyományt teremtettek a magyar irodalomban. Hasonlóan szerkesztett, azonos ütemű szövegek irányítják magukra a tekintetet. A helyszínek, hangok és szagok (Verhovina fojtogató szaga) figuratív elrendezésének és az egyes narratív emlékeknek az ismétlődése sajátossá teszi a megjelenítést. Látszólag ennek a hagyománynak részese a szerző új könyve, a Verhovina madarai is. A tizenhárom fejezetből álló szöveg műfaja (novellák soraként, novellaciklusként is olvasható regény, számozott történetek füzére), elbeszélésmódja, szempont- és motívumrendszere a korábban megjelent kötetek poétikájához hasonlít. A Bodor-szövegek ismert alapszituációi, például az erdő állományának szemrevételezése és a csörtetéshez-baktatáshoz társuló nyugalom újra felbukkannak a Verhovina madaraiban. Az ismétlődő jelképek (a hegyen túli síkságok-lejtők, az állomás, a telep és a behavazott lábnyomok látványa, a tárnicsgyökér-pálinka stb.) referenciaként értelmeződnek. Az új könyv kezdő mondatának retorikai képlete a Sinistra körzet bevezető soraiéval azonos. A narráció mindkét műben két hét távolságából indít, az alaphelyzet hasonló: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros láncfűrésszel” (5.) – mondja a Verhovina madarainak narrátora, Adam (a kilencedik fejezetben nem ő az elbeszélő, ott úgy jelenik meg, mint aki „a vízfelügyeleti brigádtól volt” – 153.). A Vissza a fülesbagolyhoz, illetve Az Eufrátesz Babilonnál című novellákkal szintén indokolt a rokonítás: a narrátorral kapcsolatban álló személy meghal vagy letartóztatják és elviszik. Megfigyelhető, hogy a szereplőket gyakran a madarak megfigyelése köti össze. A Verhovina madaraiban az hoz létre alapvető változást, hogy a fülesbaglyok, csonttollúak stb. eltűnnek a látképről, csak hiányuk által vannak jelen. Konnotációjuk megbomlik, alakjuk gyűjtőnevet kap: Verhovina lakói egyszerűen „madarak”-ként emlegetik őket. 

A madarak hiányának helyszíne, Verhovina az „imbolygó ködök, kénszagú melegforrások, elhagyott tárnák és meddőhányók” vidéke. Első olvasásra Verhovina bizarr, ijesztő hangulatot áraszt. A tér, amelyben lakói élnek, majd a történet végére elfogynak, az olvasó számára rideg, idegen. Verhovina átokverte hely. (126.) A javítóintézetek csomópontja. Lakói közvetve vagy közvetetten az ide irányított, átnevelésre szoruló „suhancokkal” foglalkoznak. Verhovina a számkivetettség helye (127.), a fogdáké, karanténoké, kamráké és barakkoké, ahol „a település kocsonyás csendje remeg a háztetők fölött.” (154–155.) A csendben néha menyétek kuncogását lehet hallani. A csend a madarak hiányának csendje, noha nemcsak a madarak vesztek ki innen, hanem a halak is: „valaki évekkel korábban megmérgezte a vizeket, és kipusztultak a halak.” (156.) Verhovina környékét a termálvizek fojtó szaga járja át. 

Joggal tesszük fel a kérdést, hogy vajon mi mozgatja e végnapokra írt történetek cselekményszálait. A bevezető kép és elrendezés igen kifejező, érdemes itt elidőznünk. A narrátor, Adam, egy vízügyi brigád puszta, gyomos udvarán egy régi Czervensky- (ez Bodor több szövegéből is ismerős névváltozat) udvarházban lakik, körülölelve „sárba fagyott rideg lábnyomokkal.” (15.) Már a szöveg elején kiderül, hogy Adam furcsa személyiség, jelleme megtévesztő. Az olvasás során érezzük, hogy a világról való tudása igen korlátolt, de mint a későbbiekben kiderül, Verhovinán ez a tudás épp elég. Adam nem kötődik igazán senkihez, életét nem vezérlik célok vagy érzelmek, indulatok. Minden kijelentése mögött valami mérhetetlen hiány és sivárság lapul. De az olvasónak tudnia kell, hogy mindaz, amit Adam ismertet, minden, ami Verhovináról elmondható.  

Verhovinán a dolgoknak nincs áttételes jelentésük. Az alapszituáció még így is (vagy éppen sivársága miatt) nehezen értelmezhető. Bár a negyedik fejezetben egy Verhovinára érkezett „lóarcú” idegen kiköveteli Adamtól az igazságot, ezáltal sem tudunk meg többet: „Meséld csak el, mi az, hogy brigád, mi itt ez az egész. Főleg azt, hogy mi a csudával foglalkoztok itt?” (82.), mire Adam válasza: „Vízzel. Volt egy idő, mikor madarakkal is.” (uo.) Mivel a madarak eltűntek, a Jablonka mentén látható vashidak, a töltés, rönktelep és a nagy tömegű víz alkotja a környezetet. A Bodor korábbi műveiből ismert foglalkozások eltűnnek vagy háttérbe szorulnak. A madarak megfigyelése, a hegyivadászok, erdőbiztosok és az egyszerű erdei gyümölcsgyűjtögető idegenek munkája helyett Verhovinán a termálvizet is hasznosító közmosoda, továbbá a gát szolgáltatja az események színhelyét, hátterét. De a folyó mellett őrt álló, zsilipek kezelésével megbízott személyzet munkája csakúgy, mint a Verhovinán dolgozóké, haszontalan. A napok, órák céltalanul múlnak el. „Megrázom a fejem, végigmérem, fölnézek az égre: holnap? Vagy holnapután? Az is ma van” (236.) – mondja Adam. 

A szöveg első fejezeteiben egy múltbeli történet elemei bontakoznak ki. Az első mondatokban használt retrospektív nézőpont a szöveg további fejezeteinek kezdő soraiban is megjelenik. Csak a regény nyolcadik fejezetében közelít a narráció az elbeszélés jelenéhez. Anatol Korkodus eltűnése-letartóztatása után Verhovinán ugyan vannak még ünnepek, húsvét (10. fejezet), majd „az utolsó fagyosszent, Szent Orbán napja van” (11. fejezet), mígnem a regény minden történése múlttá válik. A záró fejezetek minden dolgok végéről tanúskodnak: azok a szereplők, akik a kapcsolatokat, viszonyokat szervezik, meghalnak, a központi helyek pedig megürülnek vagy funkciót váltanak: „Anatol Korkodus nincs már, Balwinder sem él, a mosoda tornya pedig megrogyott.” (186.) 

Azt, hogy a cselekmény egy kifejlett vég felé halad, a szereplők pontosan tudják: „Nem keres minket senki, olyan nagy, nagy a csend” – mondja Anatol Korkodusnak Adam. Edmund Pochoriles, a szöveg másik kulcsfigurája „most már odakünn is a végórák rettenetes szagát érzi.” (199.) Hogy a végórák eljövetele összefügg-e valamiképpen a telepen élő szereplők abszurd, groteszk vonásaival és a hasonlóan abszurd eseményekkel, nem tudom. Az biztos, hogy minden veszteség a madarak kivonulásával áll kapcsolatban. De senkit ne tévesszen meg a történések, tragédiák láncolata. A Verhovina madarainak szereplőiben az események nem hagynak nyomot. A veszteség nem gyász és nem melankolikus tapasztalat. Minden erre adott válasz csupán a dolgok tudomásulvételének egyik lehetséges formája: 

„Ha elment, hát elment. Azért is megkérem, ha arra jár, szóljon a kantinban, hogy mától fogva csak egy személyre kérem az ebédet” (152.) – mondja nevelőapja eltűnését nyugtázva Adam.

Miért a madarak? Bodor új regényének címe, a borítón található fülszöveg és a főszövegben visszatérő magyarázatok és leírások egyaránt a madarak hiányához társítható jelentés-összefüggések megértésére késztetik az olvasót. A könyv borítóján található főszövegből vett idézet Verhovinát olyan térként ábrázolja, ahonnan eltűntek, elmentek, elköltöztek, elpusztultak (?) a madarak. A megértés szempontjából lényeges, hogy a madarak kétféle értelemben szerepelnek a szövegben: a főnév egyrészt „a szajkóktól a pintyekig, a rozsdafarkúakig az összes” madarat jelöli – „a varjakat kivéve.” (24.) Jelöli ugyanakkor azokat a „vadócokat” is, akiket Anatol Korkodus időnként befogadott, noha „nem sokra ment velük. Nem is áltatta magát, madaraknak hívta őket, tudván, hogy a vége mindig az, hogy egy szép napon elrepülnek.” (6.) Az átnevelésre érkező személyek eltűnéséhez hasonlóan „a darvak, ludak, récék és lilikek máskor megszámlálhatatlan csapatai vagy otthon maradtak a magas északon, vagy másfelé vették útjukat. A vonuló madarak valamiért elkerülték Verhovinát.” (76.) Furcsa, hogy a madarak érkezésére való várakozásnak, majd visszatérésüknek egy elnéptelenedett, halál által kijelölt hely („a havas tájon látható lábnyomokban egy név, Nikita – a halál neve rajzolódik ki”) a színtere. A regény záró képe a hontalanul köröző madarak csoportját mutatja: „megjöttek a rozsdafarkúak” (255.) – nyugtázza ezt is Adam. „Röptükből, a szárnyak surrogásából biztonság, meghitt nyugalom árad.” (255.) 

Bodor új könyvében a dolgoknak nincsenek természetes alapvonásaik. A korábbi művekben olvasott események több tekintetben felülíródnak. Ezek nyugtalaníthatják az olvasót. Vonzásuk-taszításuk van a szavaknak és a történések értelmezésének. Én például elborzadok, valahányszor meglátok egy ártatlan, remegő tengerimalacot. Anatol Korkodus kíméletlen lakomája jut eszembe róla. De a szereplők viszonyulása a szokatlan környezethez és helyzetekhez mégis azt mutatja, hogy élhető ez a világ, befogadható, ha megszabadulunk az életről kialakított alapsémáinktól. Mi csak kényszerpályákon tudnánk így mozogni. Furcsa, hogy Verhovinán tudnak élni a szereplők, pontosabban Verhovina állandó lakói (az intézetekből ideirányított személyek sokszor kívülállók maradnak, mivel képtelenek beilleszkedni, pár nap múlva eltűnnek). A Verhovina madaraiban természetessé válik az emberek hétköznapjaiban megtapasztalt hiány, veszteség. A szereplők hozzászoknak a csend totalizációjához. A külvilággal szemben a belső világ még így is értékesebbnek minősül. A narrátor által működtetett nyelvi struktúrában a kijelentések dominálnak, a kérdések, felkiáltások elfogynak. A szereplők szubjektív tapasztalatában a dolgok rezignált tudomásulvétele lesz uralkodó. Sivársága ellenére Verhovina térségében, az elszigeteltség állapotában a szereplők jól érzik magukat, s úgy vélem, ez Bodor összes zártságot ismertető szövegében így van. Persze, nehéz ezt valóságként értelmezni. A személyes benső megnyilatkozik, munkálkodik még a kultúrák fenntartása iránti vágy, küzd magáért az egzisztencia. A Bodor írásaival foglalkozó szövegek gyakran használják az abszurd, groteszk megnevezéseket, hogy jellemezzék a művek és a világ közötti megfelelést, hogy kiélezzék az eltéréseket. A Verhovina madarainak olvasása során azonban arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nem a rendszer, amellyel a zsarnokságot azonosítják, s nem a világ, hanem a benne élő egyén kegyetlen, ő az elnyomó. 

Bodor Ádám: Verhovina madarai. Változatok végnapokra. Magvető, Budapest, 2011.