"a világnak mégis ritmusa van"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 8. (598.) SZÁM — ÁPRILIS. 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szakács István Péter
Agytornagyakorlatok Örkény tanár úrral
Láng Orsolya
Beszélgetés a 70 éves Gálfalvi Györggyel „Mindig közel engedtem magamhoz a kételyt”
Cseke Péter
Egy műfaj „hadtörténetéről” avagy a hetvenéves Gálfalvi Györgyről
Szőcs István
Álom s esős idő
NOVÁK ÉVA
Versei
Sigmond István
Molekulák 26. Cinkosok
CSERNA ENDRE
Versei
M. SZABÓ ISTVÁN
Sziklák és farkasok
TINKÓ MÁTÉ
Versei
KABDEBÓ TAMÁS
Versei
ZOLTAY LÍVIA
Vizes történet
Kabán Annamária
Kinek lila szárnya ragyog
KISS ERNŐ CSONGOR
Határhelyzetek végnapokra
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Hontalanul köröző madarak
Szántai János
Ki ez a Kertész Mihály?
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT Az Imázs-ember
Májusi évfordulók
 
Szántai János
Ki ez a Kertész Mihály?
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 8. (598.) SZÁM — ÁPRILIS. 25.

Manapság gyakran előfordul velem, hogy – például filmszakos diákokkal beszélgetve – felmerül az erdélyi magyar filmgyártás hőskorának kissé idealizált toposza. (Tudjuk, Erdélyben ringatták a magyar film bölcsőjét, hejhó!) Sejteni sejtik a tanoncok, hogy volt itt (értsd, Kolozsváron) valamiféle mozgóképgyár, ám a többi, ha tetszik, néma csend. Sorolom a neveket. Janovics Jenő. Passz. Korda Sándor. Passz. Kertész Mihály. Passz. Várkonyi Mihály. Passz. Blaha Lujza. Hopp. Van egy ilyen tér Pesten, tehát lennie kellett egy hölgynek is, akiről elnevezték. Jászai Mari. Naná, van egy ilyen díj. Félig-meddig zárójelesen jegyzem meg: csak van valami értelme annak, hogy utcákat, tereket, intézményeket neveznek el ilyen-olyan jeles személyiségekről. De jó lenne (a már létező, kiváló, ám széles körben ismertnek nemigen nevezhető komoly könyveken, tanulmányokon, dokumentumfilmeken túl), ha volna Kolozsváron egy Korda Sándor-filmfőiskola (vagy bár magyar felsőoktatási vonal), egy Jászai Mari-park, de bár egy Kertész Mihály-köz. Mindjárt egyszerűbb lenne az emlékezés, hiszen néhányan oda járnának tanulni, még többen amoda találkázni, csókolózni, egyebezni. Ha viszont azt mondom egy ilyen beszélgetés során, hogy Sir Alexander Korda, akkor pislákolni kezd a fény a fejekben. Néhány embernek dereng a VIII. Henrik magánélete, a kiváló Charles Laughtonnal a főszerepben, vagy A bagdadi tolvaj. Még pontosabb a találat, ha Michael Curtizt mondok Kertész Mihály helyett. Ja, hát persze, a casablancás Curtiz. És itt hadd tegyek egy korrekciós megjegyzést. A Korunk Baráti Társaság által 2001-ben megjelentetett, sokáig lappangó Janovics Jenő-kéziratból készült A Hunyadi téri színház című – egyébként kiváló, hiánypótló, ha tetszik, alapmű – kötet 174. számú jegyzetében ez áll: „Kertész Mihály (Budapest, 1888. dec. 24.–Hollywood, 1962. márc. 10): színész, filmrendező. 1909–1912 között volt a kolozsvári színház tagja. 1912-től dolgozott Janovics Jenő filmstúdiójában. 1919-ben kezdődött nemzetközi filmkarrierje. Bécsben, Londonban, Hollywoodban dolgozott. A nemzetközi filmvilágban Michael Curtis néven vált ismertté.” Na, hát van itt legalább egy dolog, ami nem igaz. Van ugyan egy Curtisünk, aki szintén hollywoodi nagysággá lett, de az nem Michael, hanem Tony. Nem jól van ez így, még akkor sem, ha a 174-es számú jegyzetről van szó. Az emberek ragaszkodnak a nevükhöz. Még akkor is, ha ez már a harmadik, mint Kertész Mihály esetében. És akkor felteszem a kérdést: ha ilyen rangos munkákban előfordulnak bakik, milyen kavarc lehet a juvenil fejekben? A casablancás Curtiz megvan ugyan, de a filmet egy se látta. Pedig minden idők egyik legjobb, legkomplexebb filmjeként jegyzi a szakma. Na de hagyom is ezt, mielőtt lamentációba fulladnék. Inkább visszatérek a nevekhez, és felteszem a kérdést: ki ez a Kertész Mihály?
A különböző források egyébként e tekintetben is ellentmondásos adatokat szolgáltatnak. Annyiban a források többsége megegyezik, hogy az illető kisbabát karácsonykor, pontosabban december 24-én hozta a gólya (bár van olyan szerző is, aki szerint a pontos dátum december 23). Az évszám tekintetében már nem ilyen biztos a dolgok állása: van, aki 1886-ot tételez, van, aki 1888-at, és van olyan is, aki becsületesen leírja, hogy születési évszáma bizonytalan. A helyszín ugyanakkor holtbiztosnak tűnik: minden krónikás Budapestnek nevezi a locust. És akkor jön az első név. És máris visszaesünk a bizonytalanságba. Egyesek szerint Kaminer Miksa lett a kisbaba neve. Mások szerint viszont Kertész Kaminer Manó. Nem vagyok ugyan otthonos a különböző neveknek magyarázatjában, viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy valakit ilyen összevissza nevezzenek a kedves szülők. Marad tehát a biztos bizonytalanság, legalábbis az utókor számára. Aminthogy bizonytalan a családi háttér megjelölése is. Egyes források jómódú zsidó polgári családot emlegetnek, mások hányattatott gyerekkorról mesélnek. Maradjunk annyiban, hogy az életút elejére vonatkozó adatok enyhén szólva ellentmondásosnak tűnnek. Ezek után azt az anekdotikus epizódot is némi kétellyel kezelem, miszerint a fiatal Kertész Kaminer Manó Miksa elszökött otthonról, és egy cirkusznál dolgozott, mint... nem tud juk, mi. Ami ebből a periódusból valamennyire biztosnak tűnik, legalábbis a nyomok alapján (tudomisén, napló, bizonyítvány, ilyesmik), az az, hogy 1906-ban elvégezte a Színművészeti Főiskolát Budapesten. Tehát papírja volt arról, hogy színész. Aztán Pécsett és Szegeden dolgozott, így a rendkívül szűkszavú krónika. Gondolom, színészként. És közben, gondolom, megismerkedett a mozgóképpel. Hitelt érdemlő forrásaink szerint ugyanis Kertész mester az első magyar nagyjátékfilmnek titulált opusz, Az utolsó bohém (1912) rendezője. A baj csak az, hogy ezt a filmet jelölik meg, mint Kertész Mihály első rendezését. Mert létezik adat egy Ma és holnap című filmről is, amit szintén Kertész rendezett, mégpedig az első magyar nagyjátékfilm előtt. Megint csak homályban turkálunk tehát, mert a tény az, hogy mint annyi más, ez a két film is elveszettnek tekinthető, már amíg valaki rá nem lel egy kópiára valamilyen poros padláson.  Aztán következik egy nagy ugrás. Kertész úr eltűnik a magyar prériről. És feltűnik Dániában. Logikailag érthető a bravúr. A kor európai filmgyártásának egyik (ha nem az egyetlen) igazi fellegvára épp a koppenhágai Nordisk filmstúdió volt. (Érdekes apróság: az 1906-ban alapított Nordisk ma a világ legrégebbi, folyamatosan működő filmgyára. Hm. Hogy miért, ennek tárgyalása külön, jelen írásnál sokkal komolyabb tanulmány tárgyát képezi.) Megjegyzem, Kertész úr dániai tartózkodása kellőképpen dokumentált, hiszen rendezőként és színészként is ott a neve a Nordisk stáblistáin. És akkor jön a kolozsvári szemszögből legfontosabb év: 1914. Forrásaink egyértelműen megegyeznek abban, hogy Kertész Mihály (figyelem, ez a második hivatalosnak mondható neve az embernek) ebben az évben tűnt fel Janovics Jenő színidirektor kolozsvári mozgóképes vállalkozásánál, a Proja filmgyárban. 
És akkor itt tegyünk említést a magyar film bölcsőjéről, illetve a bölcsőt ringató főbábáról, a legendás Janovics doktor úrról. Az említett időszakban ő volt a Hunyadi téri színház igazgatója. Ő volt az, aki a Nyári Színkört, a magyar színjátszás impériumváltás utáni mentsvárát létrehozta. Volt tehát elég dolga. És mégis, finom érzékkel kiszimatolta a filmgyártásban rejlő kulturális, esztétikai, és nem utolsó sorban anyagi lehetőségeket. Rájött arra, hogy míg a színház nyelvhez kötött, a némafilm teljesen univerzális. Arra is rájött, hogy a kor lapos, sommás értékítélettel élve amerikai mintára készült mozgóképsorai helyett másfajta filmeket is lehet gyártani. Ezzel még nem találta fel a spanyolviaszt, azzal viszont igen, hogy ez a másfajta film hogyan lehet magyar. Hát úgy, gondolta a Doktor, hogy a legtágabb értelemben vett magyar irodalom darabjait dolgozzák fel a vásznon. Így született meg 1913-ban az első kolozsvári magyar film, a Sárga csikó. Lehet azon vitatkozni, hogy Csepreghy Ferenc népszínműve milyen mértékben része a magyar magaskultúrának, az viszont tény, hogy a film világsikert aratott. (Lehet, hogy a néző mindig is elsősorban szórakozni akart a moziban? Máig is nyitott a kérdés.) Persze a filmkészítés már akkor nagy mértékben technikafüggő volt, és az elsőfilmes Janovics értelemszerűen nem értett hozzá. Ezért a francia Pathé cég szakembereivel dolgozott. Meg is bánta, de ez egy másik történet. (Egyébként benne van Janovics doktor visszaemlékezéseiben.) A jószimatú direktor hamar rájött, hogy a filmcsináláshoz két dolog kell: csapat és technika. A csapat egy része megvolt, hiszen rendelkezésre állt a magyar színjátszás színe-java. Már csak operatőrökre, rendezőkre és egyéb szakemberekre volt szükség. A technika pedig, akárcsak ma, akkor is csupán pénz kérdése volt. És Janovicsnak volt pénze, akkor még. Belevágott tehát. És itt találkozik a két ember életútja. Ugyanis a következő kolozsvári népszínmű-adaptáció rendezésére a Doktor Kertész Mihályt kérte fel. 1914-ben, persze. Az adaptálandó darab Tóth Ede A tolonc című népszínműve volt. Ez az a Janovics-Kertész „koprodukció”, amit nemrég megtaláltak, restauráltak, és rangjához nem illő számú  közönség jelenlétében be is mutattak Kolozsváron. Az első jó magyar filmként is emlegették. És ebben igazuk van a forrásoknak. A film, minden technikai sutaság és jelenkori befogadói hiányosság ellenére (nemigen tudunk ma némafilmet nézni, ez van) kiváló. Megengedem, néhány, általam bravúrosan bájosnak ítélt ábrázolás (például a kocsma kül- és beltere közti egészen tündéri különbség, ami egyben rendkívüli szimbólumértékkel bír, számomra legalábbis) valószínűleg nem szándékos művészi koncepció eredménye, hanem inkább a rendelkezésre álló helyszínek kényszerűségéből fakad. Az eredmény azonban vitathatatlan. És hát az se semmi, hogy kényelmes székből nézhetem Jászai Marit a vásznon. Akinek egyébként, hogy anekdotázzak is, szép kis afférja volt Kertész Mihállyal A tolonc forgatása alatt. A Mozgófénykép Híradó tudósítása szerint: „Jászai Mari a Proja-film egyik darabjának, a Toloncnak mozifelvételénél működött közre, és közben Kolozsvár mellett súlyos baleset érte. Jászai Marinak szerepe szerint egy arra haladó hintót kell megállítani, és a benne ülőknek kártyát vetni. A kocsi hamarabb indult el, semmint Jászainak ideje lett volna a kártyákat összeseperni, és így történt, hogy a kocsi sárhányója Jászai mellébe ütődött. Az orvosok bordatörést konstatáltak, és a művésznő most súlyos betegen fekszik a kolozsvári belgyógyászati klinikán.” A két művész szépen kiteregette a vonatkozó szennyest a helyi sajtóban, a művésznő sértődötten hazautazott Budapestre, tehát filmes botrány is övezte a produkciót, ahogy kell. 
A források szerint Kertész Mihály még két filmet forgatott Kolozsváron. Az egyik az első magyar történelmi filmként jegyzett Bánk bán volt, a másik pedig egy amerikai stílusú szórakoztató film, a Kölcsönkért csecsemők. Mindkét filmet elveszettnek tekinti a szakma. És mindkét film 1914-ben készült. Ugyanis Kertész Mihály egyetlen évig rendezett Kolozsváron. Ezt követően elindult a világhír felé, Ausztrián, Németországon át Hollywoodba. Ahol aztán megcsinálta (rengeteg más mellett) azt a bizonyos Casablancát. Michael Curtiz néven. Amitől ma is ő a casablancás Curtiz. A legelfogultabb lokálpatrióta sem állíthatja tehát, hogy a Kertész-Curtiz-Mihály-Michael-Satöbbi nevű filmrendező Kolozsváron rakta le az asztalra a szakmai rojál flösst. Az viszont kétségtelen, hogy emberünk (aki mellesleg 50 éve halt meg, a források szerint 1962. március 10-én vagy április 10-én vagy 11-én – érdekes, nem?) alaposan kivette a részét ama bizonyos bölcső ringatásából. Tagja a gyermek magyar film jelesre vizsgázó bábacsapatának. Miáltal – hogy visszatérjek az írást indító lamentatív diskurzusomhoz – talán mégis megérdemelne egy jelet. Valamilyet. Akármilyet.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében