Mindenki másnak akar
látszani, mint ami.
Az egyik videoreklámban macska nézi magát egy tükörben. A tükörből egy jóképű oroszlánarc néz vissza a macskára. A mű is tükör, és mi mindnyájan szeretnénk, ha az az arc nézne vissza, amelyet mi magunknak, mint legelőnyösebbet, elképzelünk. A művészek különös gonddal építik, vigyázzák imázs-arcképüket. Amíg nem volt fotózás, a festők könnyen szépíthették az arcképeket a megrendelő tetszése szerint. A fényképezés elterjedése óta ez már nehezebben megy. Kezdetben mindenféle eszközzel retusálták a képeket, később a legkülönbözőbb trükkökkel tették minél tetszetősebbé. A mű ruha is, amely díszíti az alkotóját, tehát fontos holmi. A ruha (pardon!, a mű) teszi az embert – véljük sok szerzői gesztus mögött. Nem mindegy, hogy egy zenemű milyen előadásban, miféle előadókkal és milyen minőségű hangfelvételről jut el a hallgatósághoz. Nemcsak a könnyű fajsúlyú művekre gondolok, de bizony a „RUHA” a legnagyobb művek esetében sem elhanyagolható tényező. Be sokszor kötelező a „kis-, és nagyestélyi ruha”, „a frakk” a művek számára is. A modern civilizáció sokszor többre becsüli a saját maga létrehozta második valóságot, mint a természetadta eredetit. A valóság megmásításának mesterei lettünk. Iparág született belőle, sőt, tudomány is: a REKLÁM, mint a valóság ÚJRAALKOTÁSA. A két valóság, a LÉNYEG és az ÁLKÉP szétválasztását ránk bízzák. És természetesen minduntalan hibázunk, elbukunk a képzelt vizsgán, hiszen olyan mesteri az álcázás, hogy ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a pokoli zűrzavarban.
Nézem a Lohengrin legújabb előadását. A főszereplő farmernadrágban, egy viseltes, kékes-szürke trikóban, Adidas-cipővel szaladgál a színpadon és a Grál-szentségről meg a Hattyúról énekel. Mögötte áll a kórus valami furcsa egyenruhában – különösen a nőket illetően –, falusi tanítónők öltözékére emlékeztető, fakó-zöld blúzt, szürkéskék szoknyát „mintáz” (a férfiakat teljesen elfedi a nők sorfala). Ebben feszengnek valami kopár gyűlésterem sivár képi semmitmondásában. Nagyon furcsa tükröt tart a rendező-színpadkép tervező az opera elé. Pontosabban fogalmazva: a ZENE elé. Nem hiszem, hogy ilyennek szeretné látni önmagát ez a csodálatos zene. Ez csak egy a nemrégiben látott színpadkép-tükrök sorából. Se szeri, se száma a legkülönfélébb fantasztikumoknak, amelyek manapság ellepik az operaházak színpadát. Hajlandó vagyok komolyan venni a modern rendezői szándékokat, és nem akarok kételkedni azok őszinteségében. De erősen foglalkoztat az, hogy mindez miért történik? Miért vált ennyire gyakorivá ez az új színpadi IMÁZS? Miért kell ilyen szélsőséges módon lerombolni a korábbi hősi imázst? Csak azért, hogy ÚJAT HOZZUNK! Vagy hogy ÚJJAT HÚZZUNK a közönséggel? És ezt MI, a KÖZÖNSÉG kívánjuk?, mint ahogyan ezt a reklámok unos-untalan belénksulykolják? Állandóan ott áll a figyelmeztetés: YOU’RE WATCHING, ÖNÖK VÁLASZTOTTÁK. Tény-leg, mi, emberek állunk az új, elképesztő imázskreációk mögött? ROMBOLVA ÉPÍTÜNK?
A sokféle imázsteremtés között nemrégiben feltűnt a Mezzo-tévén a PAPIER A MUSIQUE, zeneszerzőket bemutató műsora is. Próbálom ízlelgetni, fordítgatni a két szót: PAPÍR, ZENE. Az első, ami eszembe jut, a közismert kifejezés: papiros muzsika. Vagyis: szépen néz ki a papíron, de nem biztos, hogy jól is hangzik a hangszeren, hangszereken. Papír (kottapapír) a zene számára – próbálom szépítgetni a műsorcímet. Gyakorlatból tudom, hogy milyen fontos a papír minősége, színe, tapintása abban a pillanatban, amikor a zenét író kézbe veszi és elkezd rajta dolgozni. A műsor képanyaga jórészt erre a munkára összpontosul, hangjegyekre, amit a szerző a szemük láttára felrajzol a vonalrendszerekre. Valóban tetszetős képsor egy kis muzsikával, amiből jóformán semmi sem kivehető, mert rábeszélnek a zenére. Az IMÁZS mögötti emberről kéne valami komolyat, őszintét megtudnunk, de csak az imázzsal maradunk. Állítólag ennyi is elég nekünk, NÉZŐKNEK.
