Elfuseráljuk a legjobb könyveink kiadását, majd fellengzős tanulmányokat írogatunk, mondogatván, hogy habent sua fata libelli. Ottlik Géza tündökletes életműve kapcsán különösen sokszor kerül elő a késő római, derék stiliszta és grammatikus, Terentianus Maurus aranyköpésének második fele. Nem tudom, hungarikum-e, hogy a „Pro captu lectoris habent sua fata libelli” (szó szerint: a könyvek sorsa olvasóinak a felfogóképességétől függ) valamiféle babonás-titokzatoskodó, nyomdaördögöt megidéző, talált kéziratot szó szerint értő felelősséghárító varázsigévé lett. 

Felfogni azt a prózapoétikát, amely történeteink és nézőpontjaink közé összefüggést teremt, amely felől a megtanult elbeszélésmód szerinti rutinos regénytermelés olyasmi, mintha valaki megtanulván szorozni és osztani, egész életében szorzásokat és osztásokat publikálna, szóval felfogni Ottlik prózájának a tétjét nyilvánvalóan nagyobb erőfeszítést igényelne, mint sajnálkozni azon, hogy csak ilyen jutott nekünk, nosztalgizáló, megalkuvó keleteuropéer, aki hol van Musiltól! 

„Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli” – írja a Heisenberg-szenzibilis Ottlik a Prózában. Reáltudományos képzettsége nem engedi, hogy ennél jobban ellágyuljon, az „egyedül” már így is épp elég pontatlan, patetikus, redukált észlelésre vall. Az „együtt” viszont igazi kihívás. Nem adottság. Ottlik – mint minden olyan emberi lény, akit az anyja egyszer az életben, egy döntő pillanatban magára hagyott – elháríthatatlanul tudja, mennyire nem adottság. Az Iskola a határon az én olvasatomban 383 lapnyi ellenállás a „néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát” gyávaságot előíró érzelmi sivárságának: a néma gyereknek, olvashatjuk Medve följegyzéseiből a regény végén, a néma gyereknek igenis értse meg az anyja a szavát. 

Az „anya” persze nem definiálható matematikai igénnyel, bár az lenne igazán megnyugtató. A regény értelme, jósága múlhat rajta: Medve kölcsönveszi a regényébe Bébé anyját, mert, írja, a beborult ég helyére, verőfénynek „egy nő kellett, egy igazi anya, ne haragudj, Bébé!” (Buda) 

Az univerzum létezése merő véletlen, vagy ahogy Ottlik mondja: kozmikus koincidencia. Fizikai létezésünk ingoványra épül, ezt mostanában módunkban áll viszonylag intenzíven megtapasztalni. Ottlik az ingoványt (sarat, árulást, érthetetlen kegyetlenkedést) szemrebbenés nélkül vette tudomásul, az igazi kérdés számára az volt, hogy az az érzés, amire nincsen pontos emberi szó, mert a boldogság, szabadság, biztonság, elragadtatás, szerelem, szépség ugyan  hasonlít hozzá, de nem az, elnevezte hát dzétának, kérdése csupán annyi, hogy a világegyetem szétesése után a dzéta megmarad-e (A Valencia-rejtély).

Ottlik hipotézise az, hogy igen.