"rajta a nyüzsgő betűk árulása"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A dzéta, amiért érdemes élni
Papp Attila Zsolt
„Régi vágású keresztény humanista vagyok” - Beszélgetés Horkay Hörcher Ferenc költővel, esztétával
Angi István
Egy torzóba fogant Egész drámája
Lászlóffy Csaba
Versei
Sigmond István
Molekulák 27. Aki nem látta a Varázsfuvolát
Hajós János
Tizenkét slukk (Bagatellianus füstbe ment ódái)
RITTER GYÖRGY
Betűk
BORSAI SZANDRA
Versei
NAGY CSILLA ZSUZSANNA
Shake spirit, avagy Shakespeare itt
Szőcs István
Szilánkok, fullánkok
Vallasek Júlia
Angolkeringő 1. Érzékek érverése
FAZAKAS ATTILA
Versei
KOVÁCS BEA
REFLEX 2
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT A mostani harmincévesek
Hírek
 
Papp Attila Zsolt
„Régi vágású keresztény humanista vagyok” - Beszélgetés Horkay Hörcher Ferenc költővel, esztétával
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.


Horkay Hörcher Ferenc a CEEPUS vendégtanári program keretében fordult meg Kolozsváron: itt-tartózkodása alatt költői estje volt a Bretter György Irodalmi Körön, előadást tartott a bölcsészettudomány hasznáról, Ottlik Gézáról, David Hume kapcsán pedig az ízlésfogalomról. Milyen benyomásokkal távozott Kolozsvárról?

– Nagy örömmel jöttem, mert mint minden anyaországi magyar, a szívemben külön zugot tartok fenn Erdély számára. Nagyváradon többször voltunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékével, de Kolozsvárig nem jutottunk el, itt legutóbb gyerekkoromban jártam. Olvasmányélményeimből úgy rajzolódott ki Kolozsvár, mint egy igazi kultúrváros, és nem is csalódtam, az egyetemi, az irodalmi és színházi élet is pezseg, s most látom, hogy hamarosan a pesti Műcsarnokban nyílik a kolozsvári kortárs képzőművészek kiállítása. Viszont mélyen lesújtott az a kettősség, hogy a nyugati stílusú életvitel mellett micsoda mélyszegénység is megtapasztalható errefelé. És persze a nemzetiségi feszültségek is fájdalmasak, épp ittjártamkor zajlott egy magyarellenes demonstráció, mint arról az újságból értesültem. Pedig az egyetemen annak is tanúja lehettem, hogy nőtt a magyar nyelvű oktatás mozgástere.

– Előadástémáinak felsorolása is mutatja, hogy sokoldalú személyiséggel állunk szemben: egyetemi oktató, esztéta, eszmetörténész, publicista, költő, irodalomtörténész, nem sorolom. Ön hogyan éli meg ezt a sokirányú elköteleződést, hogyan „helyezi el” életében a különböző érdeklődési területeket? Ha megkérném erre, hogyan „definiálná” önmagát?
 
– Én a felvilágosodás kutatójaként dolgozom a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékén. Ez volt az utolsó korszak, amikor a keresztény európai hagyományban a humán tudományok (és művészetek) még nem különültek el. A skót felvilágosodás híveként egyik kedvencem például Adam Smith, aki tartott előadást a szépirodalomról, a jogtörténetről, az erkölcsről és a gazdaságról is. Egy másik kedvencem David Hume, aki volt magántanár, titkár, diplomata, könyvtáros, történész, szépíró – és nem utolsó sorban a párizsi nők kedvence. (Igaz, egyetemi katedrához nem juthatott.) Az én eszményem tehát a keresztény humanista hagyományhoz kötődő világi bölcsész. Talán nem véletlenül hasonlította költészetemet Bréda Feri a Bulgakovban tartott estén Csehy Zoltánéhoz. Ja, és persze abban a korban még sem az irodalom, sem a tudomány nem vált le a politikáról, a városért való ügyködés a legutóbbi verseskötetem címébe is foglalt Dante életének is szerves része volt – igaz, neki sem lett ettől könnyebb az egyéni élete.

– Apropó politika: irodalmi berkekben nemrég fellángolt a vita a magyar politikai, közéleti költészet manapság tapasztalható „reneszánszáról” – ehhez Ön is hozzászólt, több rendben is. Mit gondol, milyen esélyei vannak a közéleti költészetnek, hol a helye a kortárs irodalmi prérin – és mi lehet az irodalmi-társadalmi hozadéka (ha van ilyen)?

– Úgy gondolom, a magyar nyelvű nyilvánosság – itt most nem elemezhető okokból – politikailag olyannyira megosztott lett, ami már provokálja a költőket. Az én olvasatomban elsőként ezt a Kemény-Bartis páros ismerte fel, a számomra nagyon fontos beszélgetőkönyvükben, a 2006-os budapesti utcai zavargások és az azt követő politikai válság nyomán. Az ügy azért érdekes, mert az úgynevezett népi irodalom hanyatlásával a politikai költészet is leáldozott Magyarországon – egy-egy kivételtől eltekintve (Petri, Spiró, Szilágyi Ákos). Zárójelben jegyzem meg, hogy a határon túli magyar irodalomban ez nem volt ilyen radikális szakítás, de hisz ezt Önök nálam sokkal jobban tudják. Ami most feltámad, szerintem nem is a népi költészet továbbvitele, hanem egészen más. Egyelőre talán csak érdekes játék. De ugye én angol szakos is vagyok, és a kortárs angol nyelvű költészetben a politikai megszólalás egészen természetesen működik. Tehát kifejezetten a közéleti költészet lenne érdekes, ha a mostani próbálkozásokból kinőne. Ez össztársadalmi – ha tetszik, össznemzeti – haszon volna. De lenne egy visszahatása is – az irodalomszemléletünkre, amely egy olyan posztmodernbe zárult bele, amelynek a külső közösséghez való viszonya teljesen elzárkózó. Vagyis egy új esztétikát hívhat életre, ha feltámad a politikai költészet – véget vethet a posztmodern esztétikai-nyelvi autonómiára épülő szemléletének.

– A közéleti költészet témaköre kapcsán idekívánkozik: Ön eszmetörténészként, konzervativizmussal / kommunitarizmussal foglalkozó politikafilozófiai művek szerzőjeként és szerkesztőjeként is ismert, és évekig a Heti Válasz politikai publicistája volt. Ez az „énje” hogyan függetleníthető az irodalmári tevékenységtől – vagy megfordítva a kérdést: van-e átjárás a kettő között?
 
– Említettem, hogy én régi vágású keresztény humanista vagyok. Az esztétikát is abban a nevelés- és képzéseszményben szemlélem, amiről Gadamer beszél. Az irodalomnak van szerepe a társadalom kultúrájának emelésében (beleértve a politikai kultúrát is). Az erkölcsi-politikai-eszmetörténeti tudatosság segít megmutatni, hogy az irodalomnak volt egy gazdagabb fogalma, és én azt szeretném, ha abból minél többet vissza tudnánk nyerni. A bölcsészettudomány hasznáról szóló előadásban azt fejtettem ki például, hogy nem működik demokrácia humán kultúra nélkül, ennek támogatása tehát nem luxuskiadás. De a másik két előadásomban is összekapcsolódott irodalom és társadalom: Ottlikot a magyar múlthoz való ragaszkodása felől olvastam, és Hume-ról azt szerettem volna megmutatni, hogy egyrészt: a széles értelemben vett irodalmat élethivatásának tekintette, másrészt, hogy a kultúrát társadalom-összetartó erőnek látta.

– Az említett Bretter-körön azt a megállapítást tette, miszerint „az irodalom nem szövegekből, hanem emberekből, személyiségekből áll”. Ehhez némiképp hasonló módon nyilatkozott az Ottlikról tartott előadásán, mondván, hogy az irodalom nem pusztán esztétikai tárgy, szöveg, hanem „tett” is. Ez a „szerzőközpontúnak” is nevezhető felfogás – bízvást állíthatjuk – nem egyezik a ma dominánsnak számító irodalomelméleti iskolák álláspontjával...

– Amikor a nyolcvanas években a pesti egyetem bölcsészkarára jártam (miután egy évet elvégeztem Szegeden is), engem a kortársaim kinevettek, mert – kicsit lázadásból is – régimódi verseket írtam. Nem tetszett az avantgárd, a neoavantgárd. Mit sem tudtam Tandoriról; Kukorellytől, Parti Nagytól, kicsit KAF-tól is idegenkedtem. De ma már látjuk, mert maguk az életművek mutatják meg, hogy Tandorit, Esterházyt vagy mondjuk Oraveczet sem lehet a szerzői én (egy arc) nélkül értelmezni. Vagyis az életrajzi alapú irodalom után a magyar nyelvű irodalomtudomány (Balassáék és Szegedy-Maszákék nemzedéke) a nyolcvanas években átesett a ló túlsó oldalára, és a posztstrukturalizmus szövegközpontúságát túl komolyan vették. Én, azt hiszem, Nemes Nagytól (vagy inkább Pilinszkytől, esetleg Nagy Lászlótól, Radnóti Miklóstól?) tanultam meg, hogy a verset a személyiség hitele tartja meg. A prózában pedig Ottliktól. Ma már az irodalomtudomány is bátrabb e tekintetben – különösen izgalmasnak tartom a régi magyar irodalomtudományi iskolák (Keserű Bálinték nyomán a maiak, Bene Sanyiék vagy Kecskeméti Gáborék) elméletileg és történetileg iskolázott irodalomszemléletét. S persze megint hangsúlyoznám a nyugati hatásokat, mondjuk a common sense alapú, gyakran egyes szám első személyben megszólaló, beszélgető regiszterben írt angolszász líráét (Wallace Stevens, Willam Carlos Williams, de akár Eliot, Pound is ide tartozhat). Engem az egyetemen angol szakon olyan tanárok tanítottak, akik közül mára sokról kiderült, hogy jó magyar költő is (Géher István,  Nádasdy Ádám vagy Ferencz Győző), büszkén vallom kapcsolódásomat ehhez a hagyományhoz is.  

– Ottlik kadét történetei címmel írt tanulmány- és esszékötetet az Iskola a határon szerzőjéről, a kolozsvári bölcsészkaron tartott előadásának címe pedig ez volt: Ottlik Géza és a magyar múlt. Mindebből az sejthető, hogy Ön – híven fentebb említett irodalomfelfogásához – Ottlik életművét történetiségében, a magyar történelemhez, hagyományhoz és múlthoz való viszonyában tárgyalja. Jól látom, hogy az Ottlik-recepción belül ez nem nevezhető éppen uralkodó szemléletmódnak?

– Azt hiszem, ezt nagyon jól látja. Ottlikot pontosan az a nyolcvanas évek fedezte fel, sajátította ki, amelyiket az előbb emlegettem, számukra ő volt az új próza atyja. Nekem ez ellen semmi kifogásom sincs, ez ma már történeti távlatú tény. Ám minden nemzedéknek meg kell legyen a maga értelmezése a kánonról. És mivel én az irodalmat nem zárom a könyvek borítólapjai közé, számomra minden írói megnyilvánulás – ahogy már Ön is említette – tett is, gesztus, performatív aktus. Amikor Ottlik műveiben saját gyermekkori kínjait eleveníti fel a katonaiskolában, akkor azzal nagyon fontos dolgokat mond el szemtanúként a magyar történelemről. Vagy amikor ’56 csodáját leírja. A nemzedékek a tudást a közös(ségi) emlékezés rítusai révén hagyományozzák át, és az irodalom – egyik metszetében – maga is egy ilyen áthagyományozási rítus. 

– Költőként három verseskötet szerzője (nem tartozik tehát a – mennyiségi értelemben – legtermékenyebb alkotók közé), a legutóbbi A Dante-paradoxon címmel jelent meg. Biztos sokan megkérdezték már: miért épp Dante és a hozzá kapcsolható téma- és szimbólumrendszer ragadta meg? És hogyan foglalható össze a címben jelzett Dante-paradoxon?

– A Dante-paradoxon című 2011-es kötetem, melyet feleségemnek ajánlottam, egy életközepi válság krónikája. Egy középkorú férfi eltévelyedésének az írásos nyomait gyűjti össze. S persze, mint minden férfi számára, Dante számára is a szerelem volt a(z egyik) legsötétebb erdő. Ő is egy költőt követve próbált kijutni belőle, majd egy ideális nő vette át a vezetését. Arra voltam kíváncsi, hogyan működhet Dante története, ahogy azt a Komédiában, valamint az Új Életben megírta, a mai világban. Hisz az emberi (ne kerteljünk, a férfiúi) természet nem sokat változott: a szerelem továbbra is sötét verem. Kijutni belőle pedig csak egyféleképp lehet: ha magunkat tudjuk nem is feltétlenül legyőzni, de legalább megismerni.

– A PPKE Esztétika Tanszékének hallgatóival közösen internetes portált és blogot hoztak létre, a beszédes KuK (Kultúra és Kritika) néven. Az egyetemi oktatót kérdem: hogyan működik (és működtethető) vagy hogyan hozható egyensúlyba az értelmiségi lét jellemzőjének tekintett kritikai szellem és a szilárd értéktudat a posztmodernnek nevezett kor felnövekvő nemzedékeinek életében – és oktatásában? 

– Igen, a Pázmány esztétika tanszéke épp azért kezdett bele ebbe a nyilvános szemináriumba, hogy megmutassa, nem felesleges tudás az, amit diákjaink az iskolapadban szerezhetnek, hanem a kortárs kultúra megítélésére azonmód alkalmazható. Katolikus egyetemként ráadásul egy olyan értékrend gyakorlati alkalmazását végezzük alkalomról alkalomra, amely a mai magyar kulturális életből igencsak hiányzik, pedig több ezer éves hagyományra épül. Úgy gondoljuk, a tanulás nem elvont ismeretanyag átadását jelenti, hanem beavatást egy bizonyos tevékenység gyakorlásába. Például a kolozsvári utamról rövid naplóformában számoltam be a KuK blogján (http://kultura-es-kritika.blog.hu/2012/04/04/kolozsvari_naplo_2012_marcius_26_30), hogy lássák az olvasóink, akiknek java része diák, hogy egy tanár mit csinál, amikor tanulmányútra megy. 
Van egy másik blogunk is egyébként, a Mos Maiorum, melyet nem a Karhoz kapcsolunk, hisz a politikát távolabb kell tartani az oktatástól, márpedig ez a honlap a (hazai és nyugati) politikai kultúrával foglalkozik. De ebben is pázmányos oktatók és hallgatók dolgoznak együtt (persze nem kizárólagosan), és itt is az a célunk, hogy  a kultúra és a társadalmi felelősségvállalás közötti kapcsolat fontosságát a gyakorlatban bizonyítsuk.
 

 
Horkay Hörcher Ferenc
1964-ben született Budapesten. Magyar-angol-esztétika szakon végzett az ELTÉ-n, 1987-ben, majd Oxfordban és Brüsszelben folytatott posztgraduális tanulmányokat. 1996-ban szerzett kandidátusi fokozatot filozófiából. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Bizottságának alelnöke. Kutatási területei: politikai filozófia- és eszmetörténet, jogfilozófia, esztétikatörténet és kortárs művészetelmélet és -kritika. Három verseskönyv és öt tudományos mű szerzője. Ottlik Gézáról tanulmány- és esszékötetet jelentetett meg Ottlik kadét történetei címmel (Kortárs Kiadó, 2010). Legutóbbi verseskötete: A Dante-paradoxon (Magyar Napló Kiadó, 2011). 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében