Lászlóffy Csaba Szerelmi torzó című színpadi művéről
A Százéves torzó – a dráma eredetileg, ezt a címet viseli – csak műfaji vonatkozásában torzó, s mint ilyen, egységesen egész. Mert a torzó műfajában megalkotott műalkotás mindig is az egész reflektálásáért állapodik meg a részeknél. Ám megállapodásai során olyan részeket emel ki, amelyek lényegi erejüknél fogva átlépik önmagukat és a vélt egész fényében hatnak. A Százéves torzó tartalmi összetevői is a rész az egészért jegyében torzó-elemek: a napló torzójába fogant szüzsé, a torzóba kényszerült bakfis életdarabkái, a Jung szétforgácsolódott szorongó szerelme, aki a férji sors megkötöttségét fennen viseli. És ezeknek a részleteknek a meg nem élt életei, a ki nem teljesedett eszmény, a be nem teljesült vágy és még annyi-annyi magára maradt részlet. Ezeknek a befejezetlenségeknek a jelentéskötegében tallóz Lászlóffy Csaba, és egységesíti őket azért, hogy drámáját valósan érzékivé tegye. A szüzsé Sabina Spielrein naplójából kerekedik ki. Ő volt a pszichoanalízis történetének első nőalakja, Jung első páciense. „A terápiás kapcsolat szerelmi viszonnyá, majd munkatársi kapcsolattá alakult... Csaknem hetven év után került elő a naplója” – írja az ismertetőben a szerző. A történet kezdetétől, 1904, a napló utóéletéig bő száz esztendőt számlál a Százéves torzó. Dráma ez a legjavából, mégpedig több síkon zajló pszichodráma pszichiáterekről, betegeikről. Katartikus hatása is terapeutikus hatás, ami bizony jól jön szürkére mázolt ezredelőnk szorongásos életérzésére, még akkor is, ha csak a gyógyítás-gyógyulás látszatával ajándékoz meg. Mintha Arisztotelész orvosi receptje visszhangzanék: ha nem a test, hanem a lélek beteg, akkor a megtisztulás tragédia befogadásával érhető el. (Közismert, a Katarzis első jelentése: hashajtás.) Valóban, több síkon és több mezsgye oldalain zárkóznak fel a megoldás ígéretére váró feszültségteli kérdések. Mindenekelőtt, Jung, Karl Gustav Jung, a hisztéria s a többi pszichés károsodás neves gyógyítója, valamint gyógyítottja, Sabina, Jung első hisztériás betege részéről elhangzó, kereszttűzben fogant kérdések.
Jung kimondja:
A hisztériások és a neurotikusok (kezével mutatja) ezen az oldalon vannak. A tulajdonképpeni őrültek pedig a másikon. De köztük van egy széles rés: egy még feltáratlan senkiföldje!
Sabina kérdez:
Átlépheti-e az analitikus a terápiás kapcsolatot?
Majd Freudot parafrazálja:
föltárni az áttételes szerelem „varázserejét” a hipnózisban s a pszichoanalízisben…
És rákérdez:
Te szerinted közönséges „kóreset” vagyunk? Pardon: voltunk?! A KÖLCSÖN VETT FÉRJ SZEXUÁLIS SZEREPE A NEURÓZISBAN!…
Más síkon jelennek meg Sabina 1, a fiatal, beteg-szerelemes bakfis és a visszatekintő Sabina 2, vágyakozó – kínlódó kérdései
Sabina 2
Kit érdekel, hogy ki voltam (léteztem-e egyáltalán!), amíg nem találkoztunk?… A legfurcsább szerelmi vallomásokra gondolok, amelyek el sem hangzottak; csak analízis közben vagy a különböző diagnózisokra való hivatkozás férfiúi körmondataiba beleveszve cikáztak át agyamon.
………………….
A hisztéria végül is betegség vagy sem? Nincs rá biztos válasz. Legfeljebb olyan feminizmust látnak benne, amely nélkülözi a külvilágban a társadalmi hálózatot.
…………………………
Megvárom, amíg elragadja a barbár szenvedély, hogy egy olyan kivételes intelligenciájú nőt, amilyennek engem tart, ismét megszerezzen. Magáévá tegyen!…
De hogyan is kezdődött?… Érdemes volna elővenni a naplómat. Midőn még sejtelmem se volt arról, hogy valaha is disszertációt fogok írni – méghozzá a freudi halálösztön elmélettől ösztönözve. A ROMBOLÁS MINT A TEREMTÉS OKA!
Sabina 1
A tépelődő kérdések sorát ontja ki lelkéből, szinte kiáltja:
Bizonyára meg fog botránkozni rajta, hogy tizenkilenc esztendős létemre hitetlen vagyok!
Jung mosolygó biztatására, hogy Nem baj, majd kiűzzük magából az ördögöt”, merészen rákérdez, akkor hát kinek is tartja:
Úgy érti, hogy szentnek vagy obszcénnek?
Mire Jung válasza szinte megrovó: Egyesek szerint az orvosnak elérhetetlennek kell lennie a páciens számára. És mintegy tükörként csak azt adhatja vissza, amit megmutatott neki…
Sabina nem hagyja magát, tovább kérdez:
Az analitikus elmélet ezek szerint úgy fest… úgy hat, mint sebész kezében a kés?…
Számos neszező részlet rejtett síkokon téblábol az anya és lánya közötti, korántsem szimpatikus kapcsolatról, a gyermekkori otthon viszolygó emlékeitől el egészen anyja Junggal való szerelmi viszonyukat felbolygató fenyegető közbelépéséig, majd a záró emlékről:
Sabina2
Hirtelen részvét tört rám a szüleim iránt; habozva belenéztem a repedt tükörbe, és úgy találtam, hogy jól áll a kékesszürke gyapjúsál. Arra gondoltam, milyen kedvesen szokta volt anyám a nyakam köré tekerni.
Eléggé rejtélyes felhangot hordozó szavak, különösen akkor, ha akarva-akaratlan összevetjük őket Sabina előbbi, öngyilkossággal foglalkozó gondolataival:
Sabina2
A csalódás éjszakáin fontolgattam az öngyilkosságot. Aztán, fellázadva a „végzek magammal” gondolatától, belázasodtam a vad vágyakozástól.
Végül, rejtekvonalakon feszül a Jung és Freud közötti ellentét fokozódása is. A kortárs Ernest Jones így emlékszik vissza: „1906-tól 1910-ig úgy tűnt, hogy Jung nemcsak őszinte, hanem rendkívül lelkes híve is Freud munkásságának és elméleteinek. Ezekben az években csak igen éles szem fedezhette volna fel az eljövendő szakítás jeleit, s magának Freudnak nyomós okai voltak arra, hogy ne akarja meglátni ezeket a jeleket. Ábrahám, aki több éve dolgozott Jung beosztottjaként, már Zürichben aggódott amiatt, amit az okkultizmusra, asztrológiára és miszticizmusra való hajlamnak nevezett, bírálata azonban semmilyen benyomást sem tett Freudra, aki nagy reményeket táplált Junggal kapcsolatban.” Lászlóffy Csaba drámája is csak sejtetően jelzi ezt a feszültséget, főleg Sabina áthelyezése kapcsán Zürichből Bécsbe.
Sabina 1,
Végül is, nem a hisztériában, hanem a pszichoanalitikus módszer propagálásában és bizonyításában szereztem elévülhetetlen érdemeket… Méghozzá a Te oldaladon. Ez itt a tanulság (gunyorosan) – maradt-e még kérdés? –: ne szeressen hát ezután engem senki fennkölt, büszke jellemem miatt!
……………………………..
Magam elé képzelem a bécsi professzort, amint a száraz oksági érveket félretéve, az ősállapotokhoz hasonlító ösztöneinket és természetes befogadóképességünket méltatva, s már-már megdicsérve bennünket: csigapárzásra ösztökélő szenvedélyünk és kéjelgésünk kudarcában mintha egy geometriai leckét vagy egy vírusos betegség szükségszerű lefolyását demonstrálná mégis.
A magára maradt Jung Sabina után kiáltja:
Óriásnak képzeled te is?… Freud mint lelki protézis! A nagy „Diótörő”! Aki a bizonytalanság- és kisebbségi érzés mindent elutasító logikáját is képesnek látszik megtörni.
Ahogyan egy modern partitúráról mondanánk, a Százéves torzó is alternatív áttört síkok rendszere egy áttetsző mátrixba rendezve. A síkokon és a síkok között üzenetváltó események, eszmék és érzelmek ellentéteződéseinek torzója. Ezekben az ellentéteződésekben Lászlóffy Csaba híven körvonalazott tudománytörténeti miliőben formálja pontossá Sabina már-már bántón őszinte szerelmét, a hírnevét és nyárspolgári kényelmét féltő tudós Jung gyengeségét, aki nem tud, de nem is akar Sabina önfeláldozó szerelmének méltó társa lenni. Megidézi Freud gyógyító humánumát, az anya jogos, de meg nem értő óvását – s persze Zürich versus Bécs kortudatát, hangulatvilágát. Ám mindezeken innen és túl szerzőnk elsősorban egy nagyon várt, de be nem teljesedett szerelem lángoló történetének átélésére és tanúságtételére invitálja nézőit, hallgatóit. A reflektáló Sabina idéz szerelmi dialogusaikból:
SABINA 2
S titokban, hisz a utcán voltunk, megszorítottuk egymás ujjbegyét. Felvillanyozva tovább lelkesedtem, s amit kimondtam, szentül hittem is. Abban a hangulatban kész lettem volna meghalni érte, feláldozni neki mindent, nemcsak a hírnevemet.
SABINA 1
Ezzel az előadásoddal is bebizonyítottad, hogy mennyire nagyszerű, nemes személy vagy!
JUNG
Eddig csak sejtettem, hogy mennyire szenvedsz… Ne hidd, hogy én nem szenvedtem miattad. Féltem elolvasni a leveleidet, nehogy szenvedélyes egyéniséged rabszolgája legyek megint.
SABINA 1
Én így vagyok a te műveiddel. Annyira rendkívüli hatással voltak rám kezdettől fogva.
JUNG
Bár csak szabad lennék…
SABINA 2
Nem lett volna ő maga, ha egy felhőnyi árnyékot nem bocsát – pontosítok az ő szavával –: nem helyez az újra a fejünk felett felragyogó égre, az egyből kitágulni kész látóhatárra.
A színművet a Nagyváradi Kiss Stúdió Színház mutatta be Szerelmi torzó címmel. A kolozsvári előadás február 17-én hangzott el. Felolvasó színház keretében. Sajátos előadói műfaj a felolvasó színház – ha valójában műfaj. Erénye, hogy valamivel mindig több a puszta recitálásnál, mindig kíséri valami kevés az elgondolt rendezői igényekből. Már amennyi lehetséges, amennyit elbír a szereplő színpadi jelenléte, kezében az olvasásra szánt, többnyire jókora dossziéval. Helyet változtathat még így is, de mimikán túl a gesztusok kifejezésvilága – csók, ölelés, avagy dulakodás, üldözés – bizony nagyon lehatárolt, s ha mégis megpróbálná valaki, groteszkül hatna. Úgy tűnik, hogy egy rádiójáték titkaiba pillantunk be, amikor is a meggyőző hangzásélmény a leleplezett titok fájón vizuális világában inkább veszít, mint nyer eredeti frissességével szemben. Az auditív, a vizuális és az audovizuális egynemű közegek határvillogásainak vagyunk tanúi e köztes műfaj mezsgyéjén. Mégis, valósan bizonyított esztétikai élményt nyújtott a Százéves torzó kolozsvári előadása. A szereplőknek köszönhetően. Elsősorban Kiss Törék Ildikónak, aki kettős szerepét meggyőzően alakította Sabina 1 és Sabina 2 között állandó érzelmi ingajáratában líra és szenvedély, epika és emlékezés láncszemei között. Fegyelmezett gesztikulációja, hol nekiiramodóan szenvedélyes, hol lassún elmélázó helyváltoztatásai elevenné tették a színpad téri közegét. Ám ezeken túl szövegmondásának remekül árnyalt színvilága az, ami a szerepbe rejtett üzeneteket, a megválaszolhatatlannak vélt kérdéseket e kérdések érzelmi kíséretében mégsem hagyja megválaszolatlanul. Mi több, képes a nézőre hárítani továbbgondolásukat, megélésüket. Partnere s egyben az előadás rendezője, Varga Vilmos, Jung szerepében, úgy tűnt, hogy hangja hendikeppel küszködik. Kissé rekedtesen többször is beleköhögött szövegmondásába, sőt hangzáshátránya eléggé zavaró olvasási hibákba vitte. A hangerő kényszerű mérséklése ugyanakkor talált a szerelemi kapcsolatban nagyon is határozatlan, visszatartott, félénk Jung jellemrajzához. És ha már nagyon esedékes volt, fel tudta emelni hangját, mint például a fináléban, Freud iránti indulatai közvetítésében. Nem a narrátor F. Márton Erzsébet, különben remekült deklamált szövegein múlott, hogy a rendezés sugalmazott kiegészítései nem váltották valóra a színpadkép audiovizuális teljességét. Freud bejátszott hangja kissé profetikusnak tűnt.
Lászlóffy Zsolt erre az alkalomra komponált színpadi zenéje csak viszonylagosan függő zene. Tulajdonképpen a nagy találkozások metaforája a gondolatok és érzelmek egymásba váltásaiban. A lélektani dráma szavak nélküli átvitele a zenei hangok világába, oda, ahol, Hegellel szólva, a meghatározatlan tárgyiasság az uralkodó, és ahol az átvitel ténye az egyetlen jel, amely programot szolgáltat a zenei diskurzusnak, s így viszonylagosan függővé teszi a szavakba foglalt dráma üzenetével. Ám ha a drámaíró Lászlóffy Csaba üzenetének szavakba foglaltsága inkább az értelmi oldalt szolgálta ki, a zeneszerző Lászlóffy Zsolt kompozíciója az érzelmi kíséret kiélését szorgalmazza. Míg a szavak világa az élményt utóéleteire tagolja, addig a zenei diskurzus az érzelmi üzenet rögtöni kiélésére késztet. A szigorúan szavakba öntött szöveg elmélkedő mivoltában bizonyos mértékben jövő idejű, a dallam mértéktelen felszabadultságában kivezet a múltbeli emlékek világából és az üzenet megélését jelen idejűvé teszi.
Mozaik-szerkezetében pars pro totók változatainak hat ez a zene. Ám e rész-egész retorikájában érzékivé válnak az érzelmi párbeszédek is, az aforisztikus monológok is egyaránt. A fuvola és a fagott konfrontációi mintha a férfi és a nő dialógusának hangszín-metaforái lennének. Az ütők a narráció testo-metonímái. Tulajdonképpen általuk lép ki homogén közegéből és válik ez a zene a színpadi történés függvényévé: Sabina 1. és Sabina 2. tér-idő koordinátáit átélésre késztető érzelmi kísérettel tölti ki. Mikor szükséges, ki is egészíti a színpadi valóságot. Például Sabina és Jung beszélgetését Mahler zenéjéről egy idézet-parafrázis révén, a Mester Dal a földről című szimfonikus művéből hic et nunc, mahleri miliőbe teszi át.
Sajnos, ez a 12 mozzanatból kiépített zene 26 perces tartamával egészében nem hangzott el. Hiszen túllépte volna a mérhetőség határát az amúgy önmagában is 76 perces előadással. Úgy véljük, hogy ha a Százéves torzó akár a színház, akár a film, esetleg tévéfilm műfajában kerül megrendezésre, akkor Lászlóffy Zsolt zenéje is egészében szólalhatna meg kihagyások, rövidítések nélkül az integráns élményt váró közönség megelégedésére egy torzóba fogant Egész drámájáról.
2012. március 2.
