A teljesség kockázata
– élet, álom, halál –*
Sejtelmek kisugárzásai, óceánmélyig hatoló
álom- vagy kísértetjárás; az esetleges – nem a
végzetes – perc, amikor már nem bírod (de talán
nem is érdemes) földi utadat terhelve felszínen
tartani a fölösleget. Már csak mint áttetsző szó-
buborékok vagyunk; mire az isteni bölcsesség
a tengerek fölött gomolygó, ködlő messzeségben
felragyogó alakot ölt, az énekek, táncok már mind
az elhalványuló füst foszladozó árnyékai, s mintha
a távolt kereső szomorúságba veszve, kiszakadtak
volna belőlünk a varázslatot színekre bontó szemek.
„Én veled maradok” – mondja neked éjfélt súroló
árnyam –, és a szélesre tárt ajtóra mutatva (mitikus
pillanat ez) sikerül kiűznie a házból a kétségbe rántó
indulatok hordalékával az agyat eltompító erőtlenséget.
A kénköves mélység sáskahadából egyetlen viharvert,
kiéhezett csenevész példány köröz még a mennyezetről
lelógó lámpa alatt – hihető-e, hogy besodorta az ablakon
a léghuzat (vagy csak mágiával fűszerezett képzeleted?) –
egy elfojtott sikoly, s habozás nélkül már meg is ölted.
*Megjegyzések Ljudmila Ulickaja nőalakjainak rajzához
(Regézci Ildikó)
Beethoven jegyzeteiből
(Holdfény-szonáta)
A szél elől befészkeltem magam rideg kuckómba.
Az esőfüggönybe vesző arcok bizalmatlansága –
zúgott a fülem; rám tört a kérlelhetetlen vihar.
A húsba hasító éhség; vagy csak a hiány.
Aztán a hűvös esti ég, a tisztulás reménye.
Egy fruska arca tűnt fel: mint maga a romlatlan
hit – égi (hazug?) varázs. Merev tézisek közt
feszengő, tudatlan kis árny; az unt klisékre
nem adó – gyanakvás nélküli kíváncsi pofika.
Ugyan mire?
Nyilván nem a bölcsességre, az
öreg bőrkötésekbe menekített sok ezeréves
veszteségre. Tán még a halhatatlanságra se.
Szeszélyes? Türelmetlen? – meglehet.
Keze szelíden (mintha csak álmában tenné)
félrerebbentette a viharfellegeket. Az Utolsó
Ítélet szerencsére elmaradt megint.
P.S.
Kedveseiddel mindig így leszel vajon? –
máris távolodik, bár még meg sem ismerted.
Kéj s közhelyek dúlt birodalma
Hívod-e még a szerelem szelíden szólítgató, szellős
fuvallatát, mint szeszélyes álmatlanságában a juharfa?
Kár lenne Baudelaire örökösen kiéhezett zsigereire
hivatkozni. Elrohadt a törzs; agyrém volt dacolni a
pusztulást hozó viharokkal, úgyis letörölték az égről
a szellem délibábtérképét s a balga boldogságigényt.
Mallarmé meztelen pallosa sem védheti meg az örök-
léttel vitázó költőt, önmagától sem – hát még a halál
sötét csapásaitól; düh nélkül, arctalan jeges vigyorral
tépdesi – akár ha hiúságunk festettarany vagy fakult
kudarcfehér sörényét – a sok évezredes hiszékenyég
falragaszait; rajtuk a nyüzsgő betűk árulása.
Semmi
misztérium; mámor és kéj mind esztétikai közhelyek.
Pőreségünk, miként kivérzett ókori birodalmak leg-
végső, agylágyulásos héroszhörgéstől hangos határa.
Két Szeferisz-apokrif
1.
A kövek hűvösén túl lehet-e
szebb emigrációt remélni, María?
Az őszi hegyek mélyről jött nyugalmát,
(itt még a csontok közt is zene szárnyal),
mert ahol bután sírnak vagy nevetnek,
mindig mindent elölről kell kezdeni.
Lélegzetnyi időt se adj nekem,
hagyd domborodni Antigoné-melled,
mielőtt eljut hozzánk egy újabb halálhír.
A makedón nyáj nyálas békéjében is
az érzékiséget, mely csúcsokig emel.
2.
Midőn nincs már amiben kedvet töltsön,
ne ajnározd, s ne is lepődj meg soha a bölcsön;
gyökerei nem szikkadt-barnán, száraz-
rőten nyúlnak ki a földből, ám mindenre válasz
a vérszivárgás, és mindazokra, akikkel leszámolt.
A túlért/túlírt remények avas ízével kár volt
idáig hurcolkodni – sovány emlékeinek meztelenségét
és sanda közönye vagy selejtes génjei mérgét
az öklét rázva félő csődületbe. Mi kell, hogy megtanuld azt:
amit birtokoltál, s ha bolondultál volt érte – fullaszt?
Földöntúli védettség
A világ üvegkalitka, fémkalitka –
úsznak-e még szellemhajók fejed fölött?
vagy szobrok tövéből, oltárok elől végképp
eltakarodóban a magányra ítélt sokaság,
önzéstől megmámorosodva, önelégülten,
de éppoly kimerülten, mint valaha?
Az üzletházak és aluljárók embertömegét
a józanságukkal agyonütő hétköznapokon
(mint valami földöntúli erő – nem csak az
emlékezeté, s több mint a képzelet játéka):
mióta nem gondoltál a halál szakadékán át-
sétáló – öntudatlanul átmentett? – lényekre.
A tordai bányafürdő előtti sóréten legel ma is
az a szürke pej, a kikezdhetetlen idő örök
védettségében lépegetve, meg-megrázza
büszke nyakát, hogyha bögölyraj lepi el.
Kamasz fiatoknak ajándékoztátok volt
a nagylelkűek meggondolatlanságával;
miközben ti lét és nemlét közt ingadozva,
– fémkalitkából üvegkalitkába – azóta is.
