"rajta a nyüzsgő betűk árulása"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A dzéta, amiért érdemes élni
Papp Attila Zsolt
„Régi vágású keresztény humanista vagyok” - Beszélgetés Horkay Hörcher Ferenc költővel, esztétával
Angi István
Egy torzóba fogant Egész drámája
Lászlóffy Csaba
Versei
Sigmond István
Molekulák 27. Aki nem látta a Varázsfuvolát
Hajós János
Tizenkét slukk (Bagatellianus füstbe ment ódái)
RITTER GYÖRGY
Betűk
BORSAI SZANDRA
Versei
NAGY CSILLA ZSUZSANNA
Shake spirit, avagy Shakespeare itt
Szőcs István
Szilánkok, fullánkok
Vallasek Júlia
Angolkeringő 1. Érzékek érverése
FAZAKAS ATTILA
Versei
KOVÁCS BEA
REFLEX 2
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT A mostani harmincévesek
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Versei
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.

A teljesség kockázata
 – élet, álom, halál –*

Sejtelmek kisugárzásai, óceánmélyig hatoló
álom- vagy kísértetjárás; az esetleges – nem a
végzetes – perc, amikor már nem bírod (de talán
nem is érdemes) földi utadat terhelve felszínen
tartani a fölösleget. Már csak mint áttetsző szó-
buborékok vagyunk; mire az isteni bölcsesség
a tengerek fölött gomolygó, ködlő messzeségben
felragyogó alakot ölt, az énekek, táncok már mind
az elhalványuló füst foszladozó árnyékai, s mintha
a távolt kereső szomorúságba veszve, kiszakadtak
volna belőlünk a varázslatot színekre bontó szemek.
„Én veled maradok” – mondja neked éjfélt súroló
árnyam –, és a szélesre tárt ajtóra mutatva (mitikus
pillanat ez) sikerül kiűznie a házból a kétségbe rántó
indulatok hordalékával az agyat eltompító erőtlenséget.
A kénköves mélység sáskahadából egyetlen viharvert,
kiéhezett csenevész példány köröz még a mennyezetről
lelógó lámpa alatt – hihető-e, hogy besodorta az ablakon
a léghuzat (vagy csak mágiával fűszerezett képzeleted?) –
egy elfojtott sikoly, s habozás nélkül már meg is ölted.

       *Megjegyzések Ljudmila Ulickaja nőalakjainak rajzához 
(Regézci Ildikó)


Beethoven jegyzeteiből
(Holdfény-szonáta)

A szél elől befészkeltem magam rideg kuckómba.
Az esőfüggönybe vesző arcok bizalmatlansága –
zúgott a fülem; rám tört a kérlelhetetlen vihar.
A húsba hasító éhség; vagy csak a hiány.
Aztán a hűvös esti ég, a tisztulás reménye.
Egy fruska arca tűnt fel: mint maga a romlatlan
hit – égi (hazug?) varázs. Merev tézisek közt
feszengő, tudatlan kis árny; az unt klisékre
nem adó – gyanakvás nélküli kíváncsi pofika.
Ugyan mire?
Nyilván nem a bölcsességre, az
öreg bőrkötésekbe menekített sok ezeréves
veszteségre. Tán még a halhatatlanságra se.
Szeszélyes? Türelmetlen? – meglehet.
Keze szelíden (mintha csak álmában tenné)
félrerebbentette a viharfellegeket. Az Utolsó
Ítélet szerencsére elmaradt megint.

P.S.
Kedveseiddel mindig így leszel vajon? –
máris távolodik, bár még meg sem ismerted.
 
 
Kéj s közhelyek dúlt birodalma

Hívod-e még a szerelem szelíden szólítgató, szellős
fuvallatát, mint szeszélyes álmatlanságában a juharfa?
Kár lenne Baudelaire örökösen kiéhezett zsigereire
hivatkozni. Elrohadt a törzs; agyrém volt dacolni a
pusztulást hozó viharokkal, úgyis letörölték az égről
a szellem délibábtérképét s a balga boldogságigényt.
Mallarmé meztelen pallosa sem védheti meg az örök-
léttel vitázó költőt, önmagától sem – hát még a halál
sötét csapásaitól; düh nélkül, arctalan jeges vigyorral
tépdesi – akár ha hiúságunk festettarany vagy fakult
kudarcfehér sörényét – a sok évezredes hiszékenyég
falragaszait; rajtuk a nyüzsgő betűk árulása.
                                                                        Semmi
misztérium; mámor és kéj mind esztétikai közhelyek.
Pőreségünk, miként kivérzett ókori birodalmak leg-
végső, agylágyulásos héroszhörgéstől hangos határa.


Két Szeferisz-apokrif

1.
A kövek hűvösén túl lehet-e
szebb emigrációt remélni, María?
Az őszi hegyek mélyről jött nyugalmát,
(itt még a csontok közt is zene szárnyal),
mert ahol bután sírnak vagy nevetnek,
mindig mindent elölről kell kezdeni.
Lélegzetnyi időt se adj nekem,
hagyd domborodni Antigoné-melled, 
mielőtt eljut hozzánk egy újabb halálhír.

A makedón nyáj nyálas békéjében is
az érzékiséget, mely csúcsokig emel.

2.
Midőn nincs már amiben kedvet töltsön,
ne ajnározd, s ne is lepődj meg soha a bölcsön;
gyökerei nem szikkadt-barnán, száraz-
rőten nyúlnak ki a földből, ám mindenre válasz
a vérszivárgás, és mindazokra, akikkel leszámolt.
A túlért/túlírt remények avas ízével kár volt
idáig hurcolkodni – sovány emlékeinek meztelenségét
és sanda közönye vagy selejtes génjei mérgét
az öklét rázva félő csődületbe. Mi kell, hogy megtanuld azt:
amit birtokoltál, s ha bolondultál volt érte – fullaszt?


Földöntúli védettség

A világ üvegkalitka, fémkalitka –
úsznak-e még szellemhajók fejed fölött?
vagy szobrok tövéből, oltárok elől végképp
eltakarodóban a magányra ítélt sokaság,
önzéstől megmámorosodva, önelégülten,
de éppoly kimerülten, mint valaha?

Az üzletházak és aluljárók embertömegét
a józanságukkal agyonütő hétköznapokon 
(mint valami földöntúli erő – nem csak az
emlékezeté, s több mint a képzelet játéka):
mióta nem gondoltál a halál szakadékán át-
sétáló – öntudatlanul átmentett? – lényekre.
A tordai bányafürdő előtti sóréten legel ma is
az a szürke pej, a kikezdhetetlen idő örök 
védettségében lépegetve, meg-megrázza
büszke nyakát, hogyha bögölyraj lepi el.
Kamasz fiatoknak ajándékoztátok volt
a nagylelkűek meggondolatlanságával;
miközben ti lét és nemlét közt ingadozva,
– fémkalitkából üvegkalitkába – azóta is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében