Ritkán látható állókép: mindhárman a megvetett fekvőhelyük mellett várakoznak, anélkül, hogy nekitámaszkodnának az ágylábaknak vagy az ágyfejeknek. Már nem érezték kötelezőnek az állandó fekvést, noha orvosaik, terápiás meggondolásból, az éjjel-nappali ágynyugalmat feltétlenül betartandónak tekintették. A rőt hajú farkasszemet nézett a félszeművel, a szakállas a felhők vonulását követte az égen. 

– Magának mennyi van még hátra? – A rőt hajút tulajdonképpen nem érdekelte a félszemű válasza, nyilvánvalóan csak a saját sorsa foglalkoztatta, de valamivel meg kellett törni ezt a kezdetben bambának tűnő, aztán már elmeroggyantnak érzékelhető hallgatást, és azt sem érezte mindegynek, hogy melyikük lesz az első halott. Utolsónak sem akart maradni, demoralizált lelki állapotban végleg letenni a lantot olyanszerű sorscsapás lehet, gondolta, mint amikor megerőszakolsz egy szüzet, aztán belerúgsz, megvered, s végül lekurvázod. 

– Egy nap, egy óra, nem tudom – mondta a félszemű. – Nekem már mindegy.

– Hogyhogy mindegy? Hogyhogy mindegy? – A rőt hajú olyan dühbe gurult, mintha látta volna, ahogy éppen verik azt a szüzet. 

– Nézze, ember, leéltem hetvenöt évet, kilőtték a fél szemem, öltem, amikor ölni kellett, voltam hadifogoly, vertek, éheztem eleget, földet műveltem, öleltem, amikor ölelni volt kedvem, és van négy gyermekem. És minden reggel megfejtem a tehenet. Az asszony majd ellesz valahogy. 

– Ennyi?

– Ennyi. 

– És a Varázsfuvolát látta? 

– Nem értem, miket beszél. – A félszemű megunta az ácsingózást, végigfeküdt az ágyán. 

– Maga, maga – heveskedett a rőt hajú hadonászva – egy tehén faránál jött a világra. Baleset volt, nem egyéb. Porszem került Isten szemébe, s miután kivakarta szeme sarkából a piszkot, kipöccintette a világűrbe. Jobb helyeken az ilyeneket rács mögött tartják az állatkertben. S a lélek, aki büntetésből került ezekbe, egy életen át hányingerrel küszködik, s amikor az Úr nem néz oda, hányik is. Hogy a lélek hányása testet tud-e ölteni, nem tudhatom, de ha van ilyen test, csak a magafajtához hasonlítható, ebben biztos vagyok. És nem látta a Varázsfuvolát! Miért élt maga? Atyaúristen, kikkel  kerültem itt össze?! Miközben én egyfolytában azon dolgoztam, hogy megfejtsem az élet értelmét, maga megfeji vagy legelteti a tehenét!

– Ne tessék, kérem, ne tessék engem egyfolytában lebaszarintani, nemsokára ott leszünk az árnyékvilágban mindannyian, lesz ideje összehasonlítani a rákos belünket, s az enyémet felzabálhatja, ha akarja. Milyen dögevő maga, hogy  lepocskondiázza az életemet, közben szerette volna az én életemet élni, a sajátjáról lemondott volna?! Isten hallja! Magát is hallja!

– Legyen béke a lelketekben – szólalt meg a szakállas. – Vonulnak a felhők, egyre csak vonulnak, újabbak és újabbak jönnek, kergetik egymást odafönt, néha szelíden, néha erőszakkal, vadul, haragosan, aztán végleg elvesznek a láthatáron, de az ég marad. Mindig ott van, mindig a miénk marad. Isten egének sugarában születtünk mindannyian. Lelkünk makulátlan, s halálunk után is az marad. Imádkozzatok velem, imádkozzatok hangosan. A gyomorrákunknak ez semmit sem használ ugyan, de a hosszú útra készülő lelkek számára az ima olyan, mint a test számára  feltarisznyált elemózsia.

Kinyílt a kórterem ajtaja. Négy, fehér köpenyes ember lépett a szobába. Hallgattak. Sokáig hallgattak. Egymás mellett álltak, egy kivégző osztaghoz hasonlóan, mintha parancsra várakoztak volna. Arcukon megfontoltság volt, noha a halálra ítéltek fölött és mellett elnéző tekintetek  részvétlenséget, közönyt sugalltak. Na, mi van, vége? A rőt hajú hangját pianissimóra halkította az agysejtjeiben haldokló karmester. A félszemű most vigyázzban állt az ágya mellett. Ép szemét behunyva várta az ítéletet. Imádkozzunk, mondta a szakállas. Köszönjük meg Istennek, hogy lelket adott nekünk, hogy minden időkben érzékelni tudjuk az Ő dicsőséges jelenlétét, hogy tudatot kaptunk, hogy a teremtést megértsük és értékelni tudjuk, és nyelvet kaptunk, hogy szavakba tudjuk önteni imáink szövegét. A kurva anyátokat! A rőt hajú karmestere szerepet váltott, s eszét vesztve szoktatta magát a dobpergéses elmúláshoz. A cintányérok fejhangú sikolyokkal próbálták agyonverni az imákat. Csak a félszemű hallgatott. Beszélni nem tudott volna, s gondolatai kapujában már beindult az őrszolgálat, noha a halál éppen csak kibontakozóban volt a láthatáron, de fekete álarcos csápjait előreküldte honfoglalóban.

– Uraim! – A fehér köpenyes kivégzőosztag rangidőse szólott. – Önök a rákkutató intézet egyik speciálisan berendezett kórtermében voltak elhelyezve, amelyet kísérleti céllal a pszichiátriai intézet vett igénybe. A tesztet befejezettnek és sikeresnek nyilvánítom. A mikrofonokat kikapcsoltuk. Az önök ragyogó együttműködésének és feleségük megértő egyetértésének köszönhetően, kielemzésre kerül a különféle társadalmi osztályokhoz tartozó egyedek viszonyulása a nemsokára bekövetkező halál tudatához. Tudniuk kell, hogy egyiküket sem diagnosztizálták gyomorrákkal, életük nincsen veszélyben. Alig kimutatható nyálkahártya-sérüléssel kerültek ide, még csak gyomorhurutjuk sincs, a gyomorrákhoz viszonyítva az önök betegsége olyannak tekinthető, mint a súlyos tüdőgyulladáshoz viszonyított nátha. Betegségük kezelhető és kikezelhető. Köszönjük, uraim. Felöltözhetnek és elhagyhatják az intézetet. A feleségek odakint várakoznak a folyosón. További sikereket kívánok mindhármuknak. 

Néhány hét múlva a rőt hajút előre megfontolt és különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságért ítélték életfogytiglani kényszermunkára. A felesége testén negyvenkét késszúrást számoltak meg a szakértők, ezek közül kilenc külön-külön is halálos kimenetelű lett volna. A félszemű nem várt egy napig sem, az intézetből való kijövetele másnapján felakasztotta magát az istállóban. Búcsúlevelet nem hagyott. A szakállas egy év múlva halt meg gyomorrákban, ugyanabban az intézetben, egy másik kórteremben. A félszemű özvegye és négy gyermeke is jelen volt a gyászszertartáson. 

2011.