(I. slukk)
Kábulva zuhan,
földhöz teremtve születik
az ember. Túl van a legszörnyűbb
napján, elalvás előtt
organikus szivar után kutat.
(II. slukk)
Az emlőíz, a zsigeri illat
később majd hányféle
alakban kísért! De ki ne emlékezne
a zümmögő éden dohányleveleinek
tejfehér harmatára? Ez az,
mi végül is füstté változik.
Leég a könyvtár, lebeg a vérkép.
(III. slukk)
Álmodó hályog a szem.
A nyírkos zsuppfedélből
emelkedni vágyó
látomás gomolyog.
Semmi se biztos,
csak egy lelkes szivarvég
jelzi, hogy az ember ég.
A parázspont: hízelgő
tükörkép.
(IV. slukk)
Nemcsak a szelídség szolgái,
(nemcsak a kecskelábú királyok)
deresen végzik a fák is.
Finomított bőrükbe kátrány –
átszellemített kéjvágy
és lángra lobbanó leányhaj kerül.
Az ártatlanság megkísértésének
persze, sötétlő ára van.
(V. slukk)
A dohányfüst nem szentírás,
csak túlvilág-térkép.
Egy cigaretta
a gonoszt nem űzi el,
csak elringatja. Mintha elfelejtené
hogy az emberen belül,
mi is a dolga. E földi fogadó:
csupa lebegő függőágy,
csupa párolgó sár. Nem látni,
hogy a lélek s a füst között,
hol húzódik a határ.
(VI. slukk)
Menekül a kéz,
cigaretták sűrűjében
bújkálnak az ujjak,
hófehér ágakon csüngnek
sárguló erdőlakók.
„Mindennapi rőzsénket
add meg nekünk ma,
és ne vess minket vissza
a puszta –
egészséges városba...”
(VII. slukk)
Az egészség káros a dohányzásra...
E megfordítás káros az igazságra –
bár kopásnyomait némiképp
befedi, eltünteti. Az utolsó szót,
úgyis a szív mondja ki. A tüdő,
az erek. Kellett ez nekem?
Nem kellett. Adatott,
mint jobbra hívatott reflex.
(VIII. slukk)
Amikor az ember fölparázslik,
ajkához vajon kicsoda emeli?
Szabad-e magamat
egy szivarral összetéveszteni?
Bizony szabad, sőt, hogyisne!
(Darwin ettől hasra esne)
Mert arra mutat minden mutató,
hogy a különbség
nem e világból való.
(IX. slukk)
A cigaretta:
a hatodik ujj.
Hamvadó csecsemőmankó.
Pislákoló harmadik szem.
Árokban landoló
mennybemenetel.
Tűztolvajok és táltosok
füstbe ment öröksége.
(X. slukk)
Sok hiú gyertyatartó után,
feleségül vettem egy szelíd,
testemet-lelkemet örökre
befogadó hamutálat.
Míves és hűséges,
ódivatú porcelány.
A kapkodás pokla után
Beatrice urnaöle vár.
(XI. slukk)
Füstbe megy minden,
látvány és terv. Kedves
az égnek, fölfelé száll.
Ezüst-kék ez a felleg,
(aki dohányzik látja:)
testté lett lelkemnek
szárnyas oroszlánja.
(XII. slukk)
Leégett minden történet,
hamuvá érett búzám,
filozófiám. Szűnik a mágia:
tüdőmben a csípős szélvihar.
E néhány slukk boldogságért,
köszönet néked, Vénszivar.
