A XX. század elejétől kezdődően Shakespeare magyarországi kultusza iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Ugyanis sokan foglalkoztak a brit drámaíró meghonosodásának kérdésével és fogadtatástörténetével, viszont nem szenteltek elegendő figyelmet az erdélyi adatok beépítésére. Bartha Katalin Ágnes többéves kutatói munkája ennek a hiánynak a pótlására vállalkozik, a XIX. századi erdélyi Shakespeare-kép részletes feldolgozását tárja elénk, eddig nem vizsgált kérdéskörök megközelítésében: a Shakespeare-drámák és -előadások társadalmi érvényességének kérdései, közönség- és olvasástörténeti vonatkozásai, a kultúraközvetítő központok szerepe. Ezek a kérdéskörök lehetőséget teremtenek a drámaköltő erdélyi recepciójának teljesebb kidolgozására, figyelembe véve az alapkutatások eredményeit is.
Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ez a munka nem kizárólag Erdélyre vonatkozik, az egyes adatokat ajánlott magyarországi viszonylatban olvasni, ekként vizsgálja maga a szerző is, hiszen az irodalmi, színházi személyek, szereplők, folyóiratok és könyvek átjártak a két haza között, így inkább átfedésekről és közös pontokról, mintsem leválasztásról beszélhetünk.
A recepciótörténet erdélyi vonatkozású adatai tehát, mint mondottuk, nem korlátozódnak Pest-Buda és Kolozsvár területeinek vizsgálataira, ugyanis a vidéki színházi életről való teljesebb kép kialakítása érdekében olyan kisebb városok előadásai és befogadásának történetei is kiegészítik, mint Marosvásárhely vagy Sepsiszentgyörgy. A 300 oldalas recepciótörténetben nem az ország társadalmi-politikai viszonyai kerülnek előtérbe, hanem a befogadók Shakespeare-rel való találkozásának többrétű vizsgálata a XIX. századi Erdélyben. Ez a több irányba elmozduló vizsgálat kiterjed mind az irodalom, mind a színház erőterére, a kutató az akkori Shakespeare-t illető könyves műveltség rekonstrukciójára, valamint a színházvilág megelevenítésére törekszik.
Hogy miért pont a XIX. századi Erdélyben? A válasz abban rejlik, hogy az előző századhoz képest legalábbis, sokkal több a befogadók történetének rekonstruálásához szükséges adat, hiszen megnövekedik az olvasók köre (kölcsönkönyvtárak, kollégiumi könyvtárak, olvasótársaságok, a nők könyvtári kultúrába való bevonása, egyre több a külföldi írók műveinek magyar nyelvű fordításainak száma), és az előadás befogadóinak szférája is kiszélesedik a nézők anyagi és társadalmi pozíciójú korlátozottságának leépítésével. A kor rengeteg olyan kérdést vet fel, amely a befogadást és a befogadókat széles körben érinti: Kik járhatnak színházba? Mi a feladata a színháznak és a színésznek a nemzeti művelődés kialakításában? Kik fordíthatnak? Hogyan kell fordítani? Mi a színikritika és színikritikus feladata? Ezek azok a kérdések, amelyek mind hozzájárulnak a drámaelméletek és fordításelméletek körüli viták kialakulásához.
Shakespeare megjelenése és befogadása a magyar kulturális életbe azért kulcsfontosságú, állítja a szerző, mert a német közvetítés által megismert brit drámaköltő műveinek teljesen más hatását figyelhetjük meg hazai területen, mint német vagy francia nyelvterületeken. Mint a könyv igen gazdag adathalmazából is kitűnik, a XIX. században rengeteg Shakespeare-darabot vittek színre Erdélyben, hiszen a német és francia befogadói magatartással ellentétben alig voltak a befogadásra nézve gátló hagyományok. Nem féltették a nemzeti irodalom eredetiségét Shakespeare műveinek hatásától, inkább értékelő és követendő magatartással közelítették meg írásait.
Bartha Katalin Ágnes három részre tagolja a vizsgált korszakot, amelyeket a recepció történetét befolyásoló fontos eseményekhez és személyekhez köt.
A századforduló idejére tehető meghonosodás kezdeti szakaszában Erdélynek vezető szerepe van a színpadi térhódítás szempontjából. A recepció történetének ebben a szakaszában az előadások értetlenségének okozója a szövegismeret hiánya. Ekkor jelennek meg Shakespeare darabjainak kezdeti fordításai (a szerző itt érinti Kazinczy és Döbrentei eltérő fordítói magatartását is). A magyar utazók Angliában tapasztalt színházi élményeinek beszámolói is fontos szerepet tulajdonítanak a Shakespeare-darabok színpadra vitelének. A könyvtári kultúra változása a szerzővel való ismerkedés lehetőségét nyújtja a befogadók számára. Mint kitűnik, a színház kialakulásának kezdeti fázisait igazolják a színházi munkakörök egybefolyása (egy személy lehet rendező, színész, társulatvezető, díszlettervező, jelmezes és fordító is), a szerepösszevonások kísérleti jellege (egy színész több szereplő képében jelenik meg egy előadás alatt).
A Pesti Magyar Színház megnyitása (1837) újabb változásokat hoz az erdélyi színház világában, ugyanis a színészek szabadabb mozgástere csökkenti a Kolozsváron játszott Shakespeare-előadások számát. Viszont a színház további fejlődése szempontjából fontos lépésként említhető – a szerző szerint – a kritika kultuszképző szerepe, a további fordítások és e körül zajló viták, az első színházelméleti írások megjelenése. Felmerül a színi iskola létrehozásának fontossága, a színészet társadalmi megbecsülésének hiányával való szembesülés és a színház intézményének megerősödése.
A harmadik szakasz két fontos mozzanathoz köthető változásokat teremt: a Kisfaludy Társaság kiadásában megjelenő Shakespeare minden munkái magyar fordítása (1864–1878), valamint a kolozsvári színpadon megjelenő Ecsedi Kovács Gyula.
Erdély színháztörténetének egyik legfontosabb alakja és egyben a Shakespeare-kultusz újrateremtője, E. Kovács Gyula köré szerveződik a könyv harmadik nagyobb egysége. Az érzékletesen vázolt színészportréból kirajzolódik, hogy a kolozsvári színház az ő munkásságának köszönhetően tett óriási lépéseket a színvonalas előadások, illetve a befogadók művészi érzékének kialakulása irányába.
Shakespeare magyarra fordított művei pedig a megértés egy másik lehetőségét segítették elő.
Ekkor kezd átalakulni a színpadi formanyelv, a műfordítás fontos aspektusai és a színikritikák „vizuális” nyelve, amely még kísérletező fogalomhasználatként értelmezhető. Találkozunk a színház világára egyre erősebben ható más művészeti ágakkal is: festészet, szobrászat és az akkor megjelenő fénykép médiumával.
A kötet végén az Othello 1880-as években történő recepciójának kettős szempontú, színháztörténeti és filológiai vizsgálódását olvashatjuk. Az E. Kovács Gyula által játszott Othello-előadások színpadra vitelének szövegét és színészi-rendezői koncepcióját vizsgálja a szerző, a különböző területeken való befogadás hozzárendelésével. Ez a sajátos vizsgálat betekintést nyújt Shakespeare tragédiájának XIX. század végi interpretációjába, az akkori néző magatartásába, a színház és a korabeli művészetfelfogásába.
Bartha Katalin Ágnes színháztörténeti és olvasástörténeti perspektívából megfigyelt és elemzett recepciótörténetének megírására felhasznált adatok sokasága, néhol nehézségek elé állítják az olvasókat. Pedig azzal is számolnunk kell, hogy a személyek, intézmények, szellemi műhelyek körének sokasága, valamint a közegükből kinövő produkciókra való reflexió még nem garancia egy század átfogó és teljesen hiteles színpadi struktúrájának rekonstruálására, de ne feledjük, hogy nem is ez volt a cél.
Bartha Katalin Ágnes: Shakes-peare Erdélyben. XIX. századi magyar nyelvű recepció. Argumentum, Bp., 2010.
