1. tömörítés? 

szegényítés?

Mondják a hírekben, hogy elfogtak valahol 23 embert, de egyetlen kóbor kutyát, vak varjút, vérmedvét sem. Máshol, országúti balesetben 4 ember vesztette életét; őz, vaddisznó, fácánkakas ezúttal egy sem…

Tán vagy ötven éve, Temesváron már akkor is nagyon kevés magyar élt, de amikor bementem egy vaskereskedésbe, és megkérdeztem: „embermérleg van?” – az elárusítónő így felelt „személymérleg nem kapható” és jól megnézett. Ugyanitt egy Bega-parti réten, megkérdeztem két sárkányeregető kisfiútól: „elég hosszú a kötél?” „Nem kötél az, hanem zsineg”, válaszoltak fölényesen. Ámde azóta? Mindez hová leve?

Hatósági szóvivő, újságíró, szemtanú, mindenki általánosít, ahogy csak bír: a legkedvesebb szóval a legkevesebbet mondani. Mégis, legtovább locsogni. Tudni ugyan mindenki tudja, hogy az ember, amikor élettani mivoltán túl, valamilyen önléti minőségében, egyedi azonosságában, mint egyén, valamilyen kapcsolatrendszerben „szerepel”, akkor – „személy”. Az elkövető, az áldozat, az intézkedő, a véletlenül a helyszínen tartózkodó: csupa „személy”, akár „eszközölt kilengéseket”, akár csak bámészkodott. Amikor nem csupán emberi élőlényként jellemezhető, ha csak egy alak, egy pofa, egy ipse, pasas, muksó, pali… akkor is az adott esetben mind: jogalany! (lásd képet visel, képvisel).

Érdekes, hogy a persona a latinban eredetileg álarcot jelent, később a szereplő alakot (lásd: alakít), de ha nem a színpadon szerepel, hanem az életben, akkor esetleg rangot is; a személy – személyiséggé válik. A királyi személynök, a „personalis”, a „király képében”, azaz képviseletében szerepelt bizonyos testületekben… Ha valaki személyiség vagy hatósági személy, az valamilyen minőséget, elvet, esetleg „magasabbrendűséget” képvisel, viszont a női perszóna éppen az ellenkezőjét; legjobb esetben médiamancit.

Szótáraink szerint a személy szó eredete a szem szóban keresendő. Lehetséges. De – ez már nagyon-nagyon régi eredetre vallana – egyesek szerint a csiszolt kőkorszakra, amikoris a kontinentális méretű gabonakereskedelem nemzetközi közvetítő nyelve egy, a magyarhoz nagyon hasonlító nyelv lehetett. Lásd latin semen, német Same: mag. Maga a mag szó is kimutatható más nyelvekben. Mint ahogy a szem – szam: maga, „önmaga” értelmében. Lásd az orosz szamovár: „önfőző”. 

(Egy közismert morbid Sztálin-anekdota szerint a főtitkár felhívja a Pravda szerkesztőségét: „A sportrovattal szeretnék beszélni”. Ki keresi? „Stálin!” „Számüj!”… egy koppanás, csend; majd a főtitkár megint zörget: „Kaphatom már a sportszerkesztőt?”… „Most keressük éppen az újat, a régi egy pillanattal ezelőtt elhunyt!” Ez a számüj ugyanis azt jelentette, hogy „személyesen”, ő maga; az a bizonyos!”).

Latinul a similis: „hasonló!” Simius: majom; márpedig ismeretes, hogy stb. Szerintem a személy szavunk a szám (numerus) szóhoz kapcsolódik, de ennek számbavételére most nincs terünk. Különben annak idején a leg-legebb teljesítmény-riport címet Beke György ötlötte ki: „Számbavenni jó!”

2. az a szemérmetes 

Szemirámisz 

királynő

Egyes délibábosok szerint a szemérmes szó Szemirámisz asszír királynő nevéből származik, bár az illető fejedelmi személy ugyancsak nem volt szégyenlős a költségvetési keretek felhasználásának dolgában. Lásd a híres függő- azaz emeletes (lépcsőzetes teraszokra telepített) kertjeit. Eredeti neve Sammuramat, de a „szemérmetes” alak a magyarban három évszázaddal későbbi, mint a „szemérmes”. Nyilván összefügg a szem szóval, egyik szótár szerint azt fejezi ki, hogy a szégyenlős személy lesüti a szemét, és annak csak a környéke látszik*… bár a szem, noha csak lefele néz, azért süt!! Az érzékiség és a szem, vagyis a nézés módja közti kapcsolat eléggé ismert, nincs mért belemennünk, de a szem és a tűz közti kapcsolat annyi szófordulatban jön elő, hogy megkísért a gondolat: igaza van azoknak, akik a szem szót a szén vagyis „izzó parázs” szóval hozzák kapcsolatba.

Feltűnő, hogy e szóval kapcsolatos kifejezések, akárcsak a szégyennel és a szemtelennel, eléggé ellentmondásosan használatosak. Például nem csak az szemtelen, aki azt akarja látni, amit nem illik, hanem az is, aki nem látja, amit kellene! – – – „a vendégnek nincsen szemi / vendégnek ha szemi volna / ilyen soká nem maradna!...

Az akadémiai helyesírási szótáramból (1999) hiányzik a szeméremtest, és a szeméremajak is, márpedig az ember tanácstalan, hogy pl. a nagy-, avagy a kisszeméremajak mikor írandó egybe és mikor nem?

Éppen az egybe- és egybe-nem-írás vet fel sok helyesírási tanácstalanságot. Említett szótáram pl. az amerikai kormányzati palotát szétválasztva írja: így, hogy Fehér Ház, és innét „fehér házi” – de hát akkor a fehér házi galambok akkoris fehérek, ha történetesen barnák? És a fehér házi ajtó? És „a fehér házi őrség” nem inkább, „fehérházi”: elkerülendő a diszkriminációt?

Szótárunk a következetlenségben is következetes; azt mondja, fehér könyv, ám ha történetesen ez a fehérkönyv sárgafedelű? A feketelistát már meg sem említi! A félelemtől, nehogy rákerüljön a szerző vagy a műve?

Megakad a szemem a „fehér terror” címszónál, s gyorsan a vörös-höz lapozok. És lám: vöröskatona, vörös csillag van, de – vörös terror nincs! Nem is volt. Lámcsak a múlt, lám-lám, bizony hogy utánunk nyúlt. S ha ez nem is olyan szép haiku, mint emez: Öreg tóba béka ugrott. / A víz loccsant… de kifejező. Itt nemcsak a tó öreg: a béka is…

3. múlton múlt

A Helikon 7-es számában írtam a csőcselék durváskodásának kitett „gyalog-szobrokról”, többek közt a temesvári Mária-szobor profanizálásáról. Pár napra rá felhívott Bárányi Ferenc, s közölte, hogy a Mária-szobrot, ott a járdán ledöntötték; carrarai márvány; darabokra tört. Úgy tudja, hogy a szobrász neve Kiss György. Utána akartam nézni a Magyar Művészeti Lexikonban. Akadémiai Kiadó 1968. A szobrász nevénél ez a mű, Dózsa György kivégzésének 400. évfordulójára, nem említtetik. Megkeresném a Temesvár címszónál! Ámde e magyar művészeti lexikonban ilyen címszó nem található – – – Pedig főszerkesztői kiváló, híres tudósok: Zádor Anna, Genthon István. És még olvasható közel száz műtörténész és műkritikus neve! Köztük sok igen nagy-nagy személyiségé. Aztán a felelős szerkesztők; a munkatársak s a lektorok nevei. Legvégül pedig: „Práger Miklós”, és egészen apró betűkkel: a Párttörténeti Intézet munkatársa. E névre azonban sehol máshol nem bukkanhatni rá! Lehet akkor csodálkozni? Hogy a Hunyadi-kastélyon Carol Robert király olvasható csak? És minap a tévében egy német ajkú plébános úr a máriaradnai kolostorról értekezve elárulta, hogy azt valami Robert király építette? Ki tudja, az is miféle lehetett? Talán bergegóc király? Vagy Irgum-Burgenlandi?

*E szókapcsolatban az érem olyasmi lehetett, mint a perem, nincs köze a későbbi, „medália” jelentésű szóhoz, mondja Fogarasi.