Julian Barnes a magyar olvasó számára kizárólag regényíró. Ezen belül talán leginkább posztmodern író, két legismertebb – magyarul is olvasható – regényének (Flaubert papagája és a Világ története 10 és ½ fejezetben) köszönhetően. Holott ha csak egy pillantást vetünk műveinek listájára, láthatjuk, hogy a 2011-ben Man Booker-díjjal kitüntetett szerző életműve ennél jóval összetettebb. Az elmúlt harminc év során megjelentetett tíz regényt, három kötetnyi esszét, három novelláskötetet és számtalan publicisztikát. Egyes munkáit megfilmesítették, színpadra alkalmazták.

De írjon bármit, akár detektívtörténeteket álnéven (merthogy azt is ír, Dan Kavanagh néven), számomra Barnes az az író, akiben ötvöződik a franciás könnyedség és az angol humor (ön)iróniája. Érdeklődési körébe csaknem minden beletartozik, politika, sport, természet, étkezéskultúra, művészet, és szívesen boncolgat olyan, mindmáig társadalmi tabu által sújtott (írónak persze nagyon hálás) témákat, mint a halál, az (Isten)hit megléte vagy hiánya vagy a házasságtörés. Írásaiból árad az imponáló műveltség, meg se lepődünk azon, hogy körülbelül mindent tud mondjuk a kedvenceinek számító nagy, tizenkilencedik századi francia szerzőkről – elsősorban persze Flaubert-ről. Mindentudása akkor sem válik nyomasztóvá, amikor rá kell jönnünk, hogy mondjuk az 50-es évekbeli angol konyha megújítójának számító Elizabeth David szakácskönyveiről és életéről is pont olyan részletekbe menően be tud számolni, mint mondjuk a Turgenyevéről. Nem válik nyomasztóvá, mert mindezt szellemesen, bölcs humorral teszi.

2011 jó éve volt Julian Barnesnak. The Sense of an Ending című kisregénye elnyerte az angol irodalomban a Nobel-díjhoz hasonlóan sokat szidott (de azért mindenki által áhított) Man Bookert, amelyre korábban már kétszer jelölték. És ekkor jelent meg harmadik, Pulse (Érverés) című novelláskötete.

Barnes eddigi három novelláskötete egy-egy nagyobb téma variációit foglalja magába. Úgy tűnik, a kispróza fegyelmet, zárt szerkezetet követelő struktúrája amolyan kísérleti terepként szolgál számára ahhoz, hogy az életművében fontos szerepet játszó, minduntalan felbukkanó témákat fikciós formában, több változatban végigzongorázza. Ám senki ne képzelje, hogy ezek csak amolyan ujjgyakorlatok, műhelyforgácsok, és a témák a maguk igazi súlyával és fontosságával a regényekben, illetve egyes esszékötetekben tűnnek majd fel. Úgy tűnik, az, hogy egy-egy nagy, átfogó téma több különböző, eltérő stílusú, más-más időben, helyszínen, szereplőkkel stb. játszódó történetben jelenik meg egy adott kötetben, valahogy levegőssé teszi ezeket a könyveket. Szinte úgy érezzük, nekünk, olvasóknak is lenne egy történetünk, amely valamiképpen odaillik a többi után, csak éppen azt még nem írták meg.

A Cross Channel (Át a csatornán, 1996) az angol és ír kultúra francia tapasztalatáról beszél, a barnesi életmű nagy témájáról, amely a legtöbb írásában jelen van. Mondhatni Julian Barnes az az angol író, aki ha idéz, nagy valószínűséggel egy francia írótól idéz. 

A kötet novelláiban azonban az „angolság” is fontos szerepet kap (ez a jellegzetes, az Anglia, Anglia című regényében éles iróniával ábrázolt, korlátolt, ugyanakkor magabiztos „szigetlakó-érzés”). Két, egymással hagyományosan hadilábon álló nagy kultúra figyeli egymást, miközben a novellák hétköznapi szereplői megélik a maguk történeteit. 

Angol részről frankofília és frankofóbia végletei közt változik az érzelmi viszonyulás, függetlenül attól, hogy a hugenották idején, az első világháborúban vagy napjainkban játszódik a cselekmény. A tipikus brit szigetlakó számára a „francia” voltaképpen egyet jelent az „idegennel”. Ahogy Something to Declare című (ugyancsak a francia élményt ezúttal nem fikcionális formában körüljáró) esszéjében Julian Barnes megállapítja: „Igazából nem rólatok van szó... ti valahogy többek vagytok önmagatoknál, ti vagytok a szimbóluma mindennek, ami idegen, minden, nem csak a franciaság Calais-nál kezdődik. Míg ti, ha a határaitok felé tekintetek, négy nagy civilizációval szembesülhettek, mi távoli szigetünkön úgy élünk, hogy egyik oldalon ott vagytok ti, a másik három oldalon pedig a halak. Nem csoda, hogy legyünk bár frankofilok vagy frankofóbok, sokkal mélyebb, már-már rögeszmés érzéseket táplálunk irántatok, mint ti irántunk.”

A 2004-es The Lemon Table (Citromfa asztal) című novelláskötetének történetei egyszerű dolgokról szólnak, egyszerű nyelven, cseppet sem egyszerű módon. Öregedés, halál, félreértések, kiábrándulás, és mindaz a testi-lelki megaláztatás, amely ezekből fakad. Egyik, öregotthonban élő szereplőjének legnagyobb fájdalma nem saját kora vagy betegsége, nem az, hogy haldoklók veszik körül, és maga is halni készül, hanem az, hogy nincs kivel beszélnie a halálról. A kínai kultúrkörből címbe emelt citromfa asztal lesz az a hely, amely mellé ki-ki odaülhet, és elmondhatja gondolatait az elmúlásról. E képzeletbeli beszélgetésen az író maga is részt vesz, négy évvel később, 2008-ban Nothing to be Frightened of (Nincs mitől félni) címen megjelentet egy remek nagyesszét Istenről, vallásról, hitről és annak hiányáról, és minden dolgok végéről, amelytől hiába a cím naiv biztatása, minden élő megremeg. 

Friss novelláskötetének nagy, átfogó témája ezúttal a magány, illetve ennek ellentéte, a szeretet, mégpedig az a magány és az a szeretet, amely a hosszú távú, emberi kapcsolatok velejárója. Túlzás lenne azt mondani, hogy a házasságról beszél (arról is, persze), de inkább azokra az érzésekre, témákra, lelki rezdülésekre figyel, amelyek két ember kapcsolatát évtizedeken keresztül képesek meghatározni.

A kötet tizennégy története jól elkülöníthetően két részre osztható. Az első kilenc novella a szétválás, az egymás mellett való elbeszélés, a gyász és a hiány történetei, azok a helyzetek dominálnak, amelyekben a pótcselekvés válik fontossá. Hősei általában középkorú, városi, fehérgalléros munkát végző férfiak, amolyan lúzerek, akik „valahogy mindig elcseszik a dolgokat”. Történeteikben nincs semmi kiemelkedő, még a dráma is hiányzik belőlük. Egyszerű, hétköznapi történetek, amelyekben éppen ez az esendő hétköznapiság a fájdalmas.

Frissen elvált ingatlanközvetítő ügynök egy isten háta mögötti tengerparti városkában megismerkedik egy hallgatag kelet-európai pincérnővel. Próbálja félszegen újraépíteni az életét, de nem sikerül, hiába segít az internet abban, hogy csaknem mindent megtudjon a másik ember életének titkolt tragédiájáról, ha a szemtől szemben zajló kommunikáció félszeg és suta marad (East Wind / Keleti szél). Két öregedő, középszerű írónő utazik hazafele a vonaton, és újra végigbeszélik mindazt, amit már ezerszer elmondtak egymásnak, félig már elfeledett régi szerelmeik és régi árulásaik történetét (Sleeping with John Updike / Amikor lefeküdtem John Updike-kal).

Az angol realista próza egyébként is kiválóan ért ahhoz, hogy egyetlen szobabelső leírásában vagy egy teljesen véletlenszerűnek tűnő jelenet megkomponálásában érintésközelbe hozza a valóságot. Ennek Julian Barnes is mestere, képes az emberi lét tragikumát felvillantani egy ruhadarab vagy egy ellesett gesztus megmutatásával. Különösen jól működik ez az üresjáratok, az önmagukért való cselekvések bemutatásánál. Szó nem esik arról, hogy milyen szakadékok húzódhatnak a pótcselekvések mögött, csak a tárgyak pedáns, már-már rögeszméssé váló használata árulkodó. Az apró, unalmasnak, jelentéktelennek tűnő jelenetek kegyetlen tükrében mutatja meg az író, milyen reménytelenül üressé válhatnak az emberi életek. Míg a novella középkorú férfihősének sikerül kiválasztania a megfelelő túrafelszerelést új barátnője számára, már tudjuk, hiába tud értekezni a Gore-Tex talpú cipők előnyeiről, előbb-utóbb egyedül fogja járni, és a megszállottak kitartásával különféle számokba, adatokba konvertálni a túraösvényeket (Trespass / Birtokháborítás). 

A kilenc történetből négy (At Phil and Joana / Phil és Joana házában) egy középkorú párokból álló társaság vacsora utáni beszélgetéseire épül. A szerző korábbi, adaptációiban színpadi és filmes sikert is megért Dumáljuk meg rendesen, illetve Szerelem meg miegymás című regényeinek stílusát idézve, az élőbeszédet imitálva adja vissza azt a csapongó, szellemes, művelt és szórakoztató csevegést, amelynek nagy veszélye, hogy az emberek elbeszélnek egymás mellett, és a fontos dolgokról nem esik szó. Minden rész a vacsora során említett témák felsorolásával kezdődik, Obama elnökségének sikerétől a globális felmelegedés angol borkultúrára gyakorolt hatásáig mindenről szó esik. Mivel Barnes egy terepen dolgozó antropológus precizitásával irgalmatlanul közli a társalgás üresjáratait is, nyilvánvalóvá válik, hogy a szereplők mikor és hogyan siklanak át fontos kérdések felett, veszítik el a társalgás fonalát, vagy hallgatnak el dolgokat. „Végül is mindenről beszéltünk, csak a szerelemről nem” − állapítja meg egy szerelemről, szexről, hűségről és csalásról indított beszélgetés végén az egyik szereplő. Ugyanakkor még üresjárataival együtt is rendkívül szórakoztató ez a kisebb kulturális meghatározóktól eltekintve a világ bármely pontján hasonlóképpen formálódó, baráti, ugrató, értelmiségi csevegés. 

„− Passzív-agresszív. De utálom ezt a szót, vagy kifejezést, vagy mi is ez! Fogadjunk, hogy 90−95 százalékban nők használják! Nem is tudom, mit jelent. Vagy mit kellene jelentenie.

– Mit is mondtunk, mielőtt kitalálták azt, hogy »passzív-agresszív«?

– Jómodorú?

– A »passzív-agresszív« egy lélektani állapot kifejezése.

– A »jómodor« is az. Mégpedig egy meglehetősen egészségesnek mondható lelkiállapoté.

– Van-e köztünk olyan, aki valóban azt hiszi, hogy metaforikusan szólva, ha a hölgyek itt most visszavonulnának, akkor ők a szerelemről csevegnének, mi meg a szexről?

– Amikor kisfiú voltam, és még semmit nem tudtam a lányokról, mindkettőre egyformán vágyakoztam.

– Úgy érted, lányokra is fiúkra is?

– Faszfej! Nem. Szerelemre és szexre!”

A kötet felezőpontján elhelyezkedő, ugyanakkor talán legsikerültebb elbeszélés az orvosolhatatlan hiány megható története, amelyben egy ruhadarab kap fontos, itt már metaforikus szerepet (Marriage Lines / Házasságvonalak). Egy frissen megözvegyült férfi visszatér arra a skóciai szigetre, amelyen feleségével minden évben együtt nyaraltak. Maga sem tudja, mit keres ott, csak azt érzi, hogy az általa ismert nagyvárosi élet rendje nem tud gyógyírt nyújtani a friss gyász fájdalmára. A szigeti halászok archaikus szokásokat őrző világa azonban érzelmileg sokkal elfogadóbb. Szólni ritkán szólnak, történeteiket azonban megőrzik és újra meg újra elbeszélik a tárgyak. Vastag gyapjúszvettereikbe erős gyapjúfonállal hímezik bele életük eseményeit, a cikkcakkok, kacskaringók, vonalak „halászatról, hitről, tengerről és homokról beszélnek”. Az öltözet, akár a népviseletben, jellé válik, nemcsak a család, a hovatartozás fontos adatait mondja el a viselőjéről, de a szavakkal elmondhatatlant is képes kifejezni. Ez az archaikus, csöndes, megértésre képes világ, ha nem is tudja enyhíteni a narrátorban a gyász érzését, megtanítja őt az elfogadásra. Mikor a szigetről elutazik, hogy soha vissza ne térjen, már tudja: „nem ő uralkodik a gyász felett. A gyász uralkodik felette. Érezte, az előtte álló hónapok, évek során sok mást is tanul a gyásznak köszönhetően. Ez csak az első lecke.”

A második részbe foglalt öt novella cselekménye az érzékekről szól, a hallás, tapintás, szaglás, látás és a titokzatos megérzés meglétéről vagy hiányáról, arról a különleges világról, amely ezek mögött nyílik. E történetek szerkezete, stílusa eltér a korábbiakétól. Míg ott az elhallgatás, az ellipszis, a ki nem mondott dolgok uralkodtak, itt minden egy-egy érzék megléte vagy hiánya körül forog. Klasszikus, zárt szerkezetű történetek ezek, az ötből három pedig a múltba vetíti vissza a cselekményt. A brazil partok mentén hajózó nagy olasz szabadsághős, Garibaldi távcsövön keresztül meglát egy nőt, és nyomban parancsot ad a kikötésre. Hatalmas szerelem születik egyetlen pillanat alatt. Ugyanez a titkos megérzés pedig másodszor tévútra vezeti: az érzékek megcsalnak (Carcassone). Kreatív fiatal orvos, új, mágneses technikák alkalmazásával meggyógyít egy vak zongorafenomén kisasszonyt a tizennyolcadik századi Bécsben, de a látott világ kegyetlenebb, mint a sötétség. Az érzékek hiánya néha élni segít (Harmony / Harmónia).

Egy süketnéma, vándor portréfestő igyekszik figyelni munka közben maga körül a világot, és rájön, hogy ő, a sokak által megvetett, irtózattal szemlélt emberi lény teremtő munkájának köszönhetően mekkora hatalommal rendelkezik. 

„Aztán minden segítség nélkül, pusztán érzéseire alapozva rájött, hogy ő nem csupán egy szerep: saját hatalommal rendelkezik. Lassan felismerte hivatásának lényegét: a megrendelő az úr, kivéve akkor, amikor ő, James Wadsworth lesz a megrendelő ura. Először is úr lett belőle akkor, amikor meglátta azt, amit a megrendelő szívesen elrejtett volna előle. A gyűlöletet a férjben. Elégedetlenséget a feleségben. Egy lelkész álszentségét. Egy gyermek szenvedését. Hogy egy férj micsoda élvezettel költi el felesége hozományát. Hogy éppen a cselédlányt környékezi. Kis királyságok nagy ügyeit. Mindezeken túlmenően rájött, hogy amikor felkel az istállóban, lesepri ruhájáról a lószőrt, bemegy a házba és kezébe veszi egy másik állat szőréből készült ecsetet, többé válik, mint amire felfogadták. (...) Amikor Wadsworth átadta megrendelőinek a portrét, általában ez volt az első olyan pillanat az életükben, amikor olyannak látták önmagukat, amilyennek mások is látják őket. Időnként, amikor megmutatta a festményt, látta, hogy a megrendelő hirtelen összerezzen, mintha arra gondolna: hát ilyen vagyok én valójában? Kimondhatatlanul súlyos pillanat volt ez, hát így fognak majd emlékezni rám, mikor halott leszek? És még volt valami. Wadsworth nem gondolta, hogy tévedne, amikor úgy látta, a megrendelő következő gondolata gyakran az, hogy: vajon a Mindenható is ilyennek lát engem?” (The Limner / A piktor)

A második rész legerősebb története a kötet címadó és egyben zárónovellája, a Pulse (Érverés), amelyben az illatok, a szaglás játszanak fontos szerepet. Az összetartozás, az egymás mellett leélt évek sajátos, otthonos illatai válnak a szerelem, szeretet erőteljes kifejezési formáivá. A frissen elvált narrátor hazaköltözik, hogy segítsen ápolni halálos beteg édesanyját. Még mielőtt az anya betegségét diagnosztizálták volna, az apa elvesztette szaglóérzékét. A fizikai leépülés stációi párhuzamosan és egymást kiegészítve következnek be, mintha egyszerre jeleznék az idős pár egymástól való fokozatos eltávolodását, és azt a betegségen, testi gyötrelmen felülkerekedő szoros köteléket, amely ezt a két embert mégis összefűzi. A novella zárlata, az a fájdalmasan szép jelenet, amelyben az illatokat immár nem érző férj a kórházi szobában úgy búcsúzik el haldokló, csaknem öntudatlan feleségétől, hogy bazsalikom-, kakukkfű-, rozmaringleveleket morzsol szét az orra alatt, hogy az illatokra még reagáló asszonyban házasságuk, közös kirándulásaik boldog emlékét idézze fel, az egész kötet egyik legszebb pillanata.

Barnes eddigi pályáját elnézve úgy tűnik, a regényekben, novellákban fikciós formában megírt nagy témák többnyire visszatérnek egy-egy szellemes, kultúrtörténeti utalásoktól hemzsegő kötetnyi terjedelmű esszé formájában. Ha ez a dinamika megmarad, előbb-utóbb megjelenik egy esszékötete a szerelem, házasság, hűség, árulás, emberi szolidaritás és elhatárolódás témakörében is. Egy biztos, abban is ott lüktet majd a barnes-i próza jellegzetes, emberi gyarlóságokat élesen felvillantó, mégis bölcs megbocsátással kezelő intellektuális humora.