"rajta a nyüzsgő betűk árulása"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A dzéta, amiért érdemes élni
Papp Attila Zsolt
„Régi vágású keresztény humanista vagyok” - Beszélgetés Horkay Hörcher Ferenc költővel, esztétával
Angi István
Egy torzóba fogant Egész drámája
Lászlóffy Csaba
Versei
Sigmond István
Molekulák 27. Aki nem látta a Varázsfuvolát
Hajós János
Tizenkét slukk (Bagatellianus füstbe ment ódái)
RITTER GYÖRGY
Betűk
BORSAI SZANDRA
Versei
NAGY CSILLA ZSUZSANNA
Shake spirit, avagy Shakespeare itt
Szőcs István
Szilánkok, fullánkok
Vallasek Júlia
Angolkeringő 1. Érzékek érverése
FAZAKAS ATTILA
Versei
KOVÁCS BEA
REFLEX 2
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT A mostani harmincévesek
Hírek
 
FAZAKAS ATTILA
Versei
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.


Impluvium
 
víz csak a víz dolgairól
nyár csak a nyár dolgairól
Halál csak a halál
s a szerelem csupán a szerelem dolgairól
tud szólni

idő az idő dolgairól
pénz csupán a pénz dolgairól
az ismétlődő az ismétlődő
a változó csupán a változó
dolgairól tud szólni

ember csak emberi dolgokról
nem bír isteniekről szólni

ezért
a víz csak a víz dolgairól
a nyár csak a nyár dolgairól
fény csak a fény
Halál csak a halál
s a szerelem csupán a szerelem dolgairól
fog szólni

és kövek tudása elhull
és vizek tudása elvész
és nyarak tudása zörgő téli szirom
s a Halál a számban furcsa édes gyöngy

az idő csupán az idő dolgairól
pénz csupán a pénz dolgairól
az ismétlődő az ismétlődő
a változó csupán a változó
dolgairól tud szólni

víz a víz a dolgairól
nyár a nyár dolgairól
Halál csak a halál
 
s a szerelem csupán a szerelem dolgairól
fog most és mindörökkön szólni
 
 
Porta Marina 
 
Nem érdekeltek már Polübiosz leírásai, sem Nonius
Balbus, sem Nuovi Scavi. Nem éltünk gazdagon,
nyaranta jól voltunk mégis. Engem Pompeji érdekelt, ezért
egy felütött résznél ráakadtam, hogy Poppea révén Nerót
ide erős szálak fűzték. Délután a
kiásott városban sétáltunk, s míg a különféle devianciákról
beszélgettünk, hajad vöröses barnájában éreztem, hogy meg-
állapodott a nyár, és a szádat, amikor megcsókollak, átjárja a fény.
Nyugodt voltam, és örvendtem, hogy 
itt vagy. Nem érdekeltek már különösebben Polübiosz leírásai,
sem Nonius Balbus, sem Nuovi Scavi. Nem maradt később
egy hely a testeden, a testemen, mely mindennél drágább ne lett
volna, úgy megkívántuk egymást, hogy a testünk
teljes felületével egymásnak feszült, mintha egymásról már
minden lényegeset és lényegtelent tudna: olyan felindultan
öltöztette, kutatta, rejtegette egymásba magát a sok össze-
vegyülő, szerelmes mozdulat. 
És egy tükör fénye fogta fel mellettem boldog arcodat örökre,
s mint császárok ékszerét az idő, szürkület
 
lakta be körülöttünk mélyen és hirtelen a szobát. 
 
 
A majom
     
Különb-e az optimata majom a popularisnál? Ki tudja?!
Tény viszont, hogy dolgos, ügyes, mozgékony parazita is válhatna, akár
      belőlünk is, drága, szeretett barátom; szürke ügyfirkász,
tollnok, alig tettenérhető cseléd, szolga, bárgyú, de bölcs, agyas kliens
      bármikor, ha valami közben meg nem óvna, meg nem
mentene bennünket (ki tudja, talán a jó, okos Pallasz Áthéné véd, óv, ver
      nyakszirten bennünket ilyenkor), mert mi magunkra túl sokat aligha
vigyázunk. (.........................) Mert megfigyelheted – rövidre fogom
      a gyeplőt – hogyan is működik nálunkfelé az amicitia,
no, meg az ékesszólás! Történt, hogy a minap (hogy, hogy nem a szerencse
      elkerülni nem bír!) előmbe vágott az egyik szenátorunk 
(az igazsághoz híven: csupán szenátorocskánk), aki büszkén a barátjának 
      vallott, és ígérni kezdett nekem fűt-fát, hogy segít, ha 
minden sorsfonál, -kötél az életemben össze-vissza szakad, betegség üt le,
      ellenségeim támadnak, fogai közé kap a nyomor ésatöbbi, 
ésatöbbi. Hát, persze, nem úszhattam meg szárazon (arcomra is fröccsent pár
      váratlan szenátori köpet), mert kért, de ahogy ő mondta: nem kér ő cserébe
sokat, csupán egy kisebb szerzeményt, „szerzeményecskét”, egy rejtjeles
      ódát, vagyishogy: „ódácskát” csak, tényleg csak ennyit, semmi,
semmi mást! Csupán arra kért, hogy hagyjam a makacsságot abba (nem jó az!,
      rossz ízlésre vall!), ne panaszkodjak, s ha mégis, hát az tegyem
úgy, érted, a mások számlájára, okosan... (.....................) Meg ha netán kedvem
      tartja, írjam meg, hogy... És azt is, hogy... (Röhej, sírhatnék, düh és utálat
együtt fojtogatott, de nem vágtam közbe, hadd tombolja ki magát.) És ha 
      mindezzel végeztem volna, folytatta, egy „kis apróság” akadna
még, bár ez „valami komolyabb” téma volna „esetleg”: valami ügymosás a pro-
      vinciákban történt gyilkossági ügyekben, tán kitérhetnék itt-ott „árnyaltabb
malasztalásokra” is „… fiait” illetően, de nem kell gyanús
      dicséretekbe bonyolódnom, egy kis igazgatás, rendezgetés a konok
stílusomon („jobb, ha megválik ettől az ember!”), s ha végeztem ezzel a szer-
      zeménnyel: egy villa és az öröklét kényelme máris az enyém,
persze, ha kedvemből és erőmből még továbbiakra is futja!... Nocsak,
      gondoltam, ennyire alábbhagyott már sok agyonsimogatott fő? Csúszkálni,
simulni, dörgölőzni, mászni? Kevésen múlott, hogy rá nem
      mordultam, bár a hitvány jellemet az is, miként a lágy szellő, aligha érinti;
mert sejteni sejtettem, de hinni azért ennyire nem hittem mégsem, hogy az
      ember így szőröstül-bőröstül, miként egy nagydarab, idétlen, ketrecbe
válogatott afrikai majom fényes nappal is könnyedén, ennyire olcsón
megvásárolható. Valahogy talán ettől lobbant fel bennem is a harag, hogy
      hirtelen és hidegen főtt fel hajtöveimben a vér, s hogy magamban
kénytelen-kelletlen mintha ki is köptem volna rád a mérgem – rád, te ősi
 
      hízelgő hitványság, ki csupáncsak olcsó lotyómorál vagy, és velődig korhadt,
szar, pocsék képmutogató!
 
 
Tiburi luxusvillák dicsérete
 
Könyöradományon élt Statius is, barátom;
tőle végy példát, ha dicshimnuszt költeni
forró láz mozgat, de témád semmi nincsen;
dagadó kebellel zengd e haszonleső kort,
és körben az újgazdag vidéket, a császári
villák pazar kilátását dicsérd! Friss még a
császárkor, s te megélsz így, ha szívós piaci 
légyként tapadsz ahhoz, ami látszólag ifjú,
de mégis inkább romlott, szinte rothadt már,
és gondod a holnappal nem lesz, csak forogj,
repdess fáradhatatlan lényalóként a hideg, halotti
tapintású, szép ezüsttálak körül, ahová a jólét
guszta családi csontjait vetik, hű szolgálója 
légy te is, ahogy Statius volt, a buta, zsarnoki
hatalomnak! Azt dicsérd mindig, aki csaló,
aki eladott birtokot, messzi tartományt, meglopta
a népet, fosztogatott-rabolt, és ne félj, te gyáva,
ő megfizet érte, s a szegénységtől, mert úton-
útfélen zsírt nyelsz, hazudsz, csalsz már magad is,
félned nem kell. Ahogy egy régi talentum jár
közöttünk kézről kézre járva, a bőrünkhöz úgy
tapadnak furcsa szokások, ezüsthab és genny. És
sok dicséret által beérik majd a mű: versbe emeltetik
majd a te villád is Tivoliban: büszkén magaslik
benne a lopott oszlopfő, s egy sima, frissen másolt
korinthoszi minta fut fel, szökken, végtelenbe nyal
rajta könnyedén, akár a nyelv, a bemocskolt, míves
márványfrízre!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében