Bánffy Miklós grófról többször is írtam az elmúlt évtizedekben. Nem tételezhetem föl, hogy a jelenlevők emlékeznek e szövegekre, de nem szeretném ismételni magamat.
Ki is volt ő? E kérdésre nem könnyű válaszolni. Sem a politika-, sem az irodalomtörténet nem adhat számot jelentőségéről, ahogyan a művészet- és talán még a társadalomtörténet sem. Egyetlen dolgot lehet biztosan állítani: olyan Magyarországhoz s Erdélyhez tartozott, mely végérvényesen a múlté. A mai világból szinte lehetetlen megérteni, hogyan létezhetett olyan személy a huszadik század elején, aki egyaránt közölt cikket a Tisza István gróf által szerkesztett Magyar Figyelőben s a Jászi Oszkár irányította Huszadik Században.
Kivételesen jól érzékelte a Kárpát-medence helyét a világban; egyszerre volt Nyugat- s Kelet-Európa megszemélyesítője. 1942-ben nyilatkozta harminc évvel korábbi színművéről a következőket: „A Nagyúr az öreg Gibbon Attilája. Gibbon megértette, hogy itt Kelet és Nyugat ütközéséről van szó. Két kultúra ütközéséről, nem pedig barbárok és műveltek összeütközéséről.” A rómaiak hanyatlása és bukása című hatalmas terjedelmű munka kiváló tizennyolcadik századi szerzője valóban egyike volt azon keveseknek Nyugat-Európában, akik komoly erőfeszítést tettek arra, hogy megértsék a sajátjuktól merőben eltérő művelődést. Bánffy Montaigne, Gibbon, Jean-Jacques Rousseau s Wilhelm von Humboldt szellemében, azzal a meggyőződéssel állította Nyugat és Kelet egyenrangúságát, hogy a különböző művelődési hagyományok között nincs magasabb- s alacsonyabb rangú. Az Operaház tevékenységének irányítójaként ezért üdvözölte Gyagilev társulatának vendégszereplését. Leon Bakszt díszletei ösztönözték Bartók első táncjátékának s egyetlen dalművének színpadra állításakor. A kor legnagyobb magyar zeneszerzőjét jellemezte hasonlóan kettős elkötelezettség. Mindkettejüket ez a felfogás vezette a román–magyar viszony megítélésekor. Ismeretes, hogy a Cantata profana eredetileg román nyelvű szövegre készült, Bánffyt pedig a második világháború idején olyan délkelet-európai állam létrehozásának a terve foglalkoztatta, amelyben Magyarország, Erdély s Románia három egységként a két nemzet egyenrangúságát juttatta volna érvényre.
Az Erdélyi történet szerzőjét nemcsak a művészetben, a politikában is kétirányú figyelem jellemezte, s fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak Trianon után, de már korábban is. Egyetlen példát említenék. 1916-ban Klebelsberg támogatásával létrehozta az isztambuli Magyar Tudományos Intézetet, melynek igazgatótanácsában a nyugatias nyelvész Gombocz Zoltán és a Kelet-kutató Goldzieher Ignác oldalán vett részt.
Külügyminiszterként az erdélyi főurak legjobb hagyományát képviselte. Bethlen Miklóshoz hasonlóan a lehetőségek higgadt mérlegelését és a korlátok tudomásul vételét tartotta fontosnak. Pontosan látta, hogy IV. Károly visszatérése a Nyugatot még inkább a magyarok ellen hangolhatja. „Idegenekkel csak akkor tudunk sikerrel tárgyalni, ha ismerjük gondolkodását és abba helyezkedünk bele.” Ez az elv vezette 1922 áprilisában, a genovai tárgyalások során. Itt készültek azok a rajzok, amelyek most ismét a közönség elé kerülnek.
Kiket örökített meg e sorozatban? Nem lehet föladatom, hogy mindegyikükről szóljak, csak néhányukat említhetem. Közülük Lloyd George miniszterelnök érdemel megkülönböztetett figyelmet, hiszen részt vett a trianoni békeszerződés megalkotásában. A szabadelvű párt egyik vezetője volt, „kire az idő s a nagy események sok egymásnak ellentmondó, de egyaránt igaz címkét ragasztottak” – ahogyan a huszadik század egyik jelentős angol történésze, George Macaulay Trevelyan írta. „Sokat tett a háborúért, ám kevésnél is kevesebbet a béke megmentéséért” – tette hozzá ugyanő. A walesi származású Lloyd George 1916-ban ütötte ki a nyeregből a szabadelvűek korábbi vezetőjét, akinek Herbert Henry Asquith volt a neve. 1918-ban Asquith s hívei mérsékletre akarták inteni a győztes hatalmakat, Lloyd George azonban a bosszút szomjazók segédletével elhallgattatta őket. Népszerűsége azonban rövidnek bizonyult. Félévvel e genovai találkozó után, 1922 októberében megbukott. Kudarca nemcsak személyes volt; a Szabadelvű Párt egyszer s mindenkorra elveszítette hatalmát s helyébe a Munkáspárt került. Lloyd George hitelvesztése magyar szempontból sajnálatosan késeinek mondható. Bánffy torzképe jól érzékelteti személyiségének fogyatékosságait: nagyravágyó hiúságát és felelőtlenségét.
A Csicserinről és Rathenauról készített torzkép sem éppen hízelgő. Ők akkor egyezséget kötöttek a weimari Németország és a bolsevik állam között. A mai néző tudja, hogy a német külügyminiszter – akinek agyafúrtságát a torzkép az ördög alakjának megidézésével érzékelteti – alig három hónappal később, július 23-án merénylet áldozata lett. 1934-ben ugyanez a sors várt Barthou francia külügyminiszterre.
Lloyd George nem az egyetlen az olyan államférfiak közül, akiknek arcképébe utólag bele lehet látni a bukást. Csicserinnek 1930-ban kellett megválnia a külügyi népbiztosságtól. Utódját Litvinovnak hívták. Genovában még a háttérben állt, de Bánffy már fölfigyelt rá és lerajzolta. Arcképéből sugárzik a nagyravágyás. 1939-ben azután ugyanazzal a váddal illették, amelyet ő elődjével szemben érvényesített: nyugatbarátsággal gyanúsították. Molotov váltotta fel. Ennek tudatában az utókornak könnyen az lehet a véleménye, hogy Bánffy torzképsorozata mintegy előrevetíti azt a komor jóslatot a bolsevik állam történetéről, amelyet Márai Sándor és Dormándi László l932-ben készített, de félévszázadnál is hosszabb ideig kiadatlanul maradt fényképgyűjteménye sugalmazott.
Bánffy huszonegy darabból álló torzképcsarnokának címe, Fresques et Frasques lefordíthatatlan szójáték, mely a falfestmények komolyságát a gúnnyal kapcsolja össze, s így a politika torz vonásaira, sőt romlottságára irányítja a figyelmet. Köztudott, hogy a genovai értekezlet magyar résztvevői, Bethlen és Bánffy, a két erdélyi főnemes, nagyon nehéz feladatra vállalkoztak Egyfelől Magyarország külpolitikai elszigeteltségét óhajtották megszüntetni, másrészt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására próbálták rávenni az európai országokat. Bratianu és Benes jelenlétében szinte reménytelennek látszhatott e kettős cél elérése A kettejükről készült rajz értelmezéséhez célszerű a Huszonöt év című visszaemlékezésből idézni:
„Bratianuval tárgyalandó ügyem nem volt. Annak a két államnak a viszonya, amit képviseltünk annyira feszült volt, hogy nem lett volna értelme csak így kapásból valami témába belevágni. Tehát csak általános szólamokat váltottunk. Bratianu lényegesen különbözött Benestől. Nyugodtnak és őszintének éreztem. Semmi ravaszkodást nem észlelt rajta az ember, hanem inkább autokrata jelleme, aki megszokta, hogy akarata törvény. Ez volt egyetlen társalgásom vele, míg öt év múlva, már Bukarestben nem találkozunk újra. Akkori viselkedése az én román állampolgárságom ügyében mindenben megerősítette azt a véleményt, amit első látáskor formáltam róla.”
A genovai találkozó után Bánffy Rómába utazott, ahol Türr István lánya találkozót akart szervezni Bánffy és Mussolini között, de Bánffy elhárította az ajánlatot.
Bánffy torzképei összhangban vannak az Erdélyi történet ábrándok nélküli világával. „Egyetlen kézzelfogható eredménye az első pán-európai találkozónak az a karikatúra album, amit én másfél év múlva közrebocsátottam. Egyéb nem maradt belőle.” Ezek az 1945-ben papírra vetett szavak jól érzékeltetik a feszültséget az európai együttműködésnek Bánffy által hirdetett eszménye s a politikai gyakorlat között. Reménykedjünk abban, hogy a huszonegyedik század érvényt szerez azoknak a nemes elveknek, amelyeket a huszadik századi magyarság legsokoldalúbb alakja oly rendületlenül képviselt politikusként és művészként.
Elhangzott az album bemutatóján, 2006. július elsején a budapesti Magiszter könyvesboltban.
