"rajta a nyüzsgő betűk árulása"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A dzéta, amiért érdemes élni
Papp Attila Zsolt
„Régi vágású keresztény humanista vagyok” - Beszélgetés Horkay Hörcher Ferenc költővel, esztétával
Angi István
Egy torzóba fogant Egész drámája
Lászlóffy Csaba
Versei
Sigmond István
Molekulák 27. Aki nem látta a Varázsfuvolát
Hajós János
Tizenkét slukk (Bagatellianus füstbe ment ódái)
RITTER GYÖRGY
Betűk
BORSAI SZANDRA
Versei
NAGY CSILLA ZSUZSANNA
Shake spirit, avagy Shakespeare itt
Szőcs István
Szilánkok, fullánkok
Vallasek Júlia
Angolkeringő 1. Érzékek érverése
FAZAKAS ATTILA
Versei
KOVÁCS BEA
REFLEX 2
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT A mostani harmincévesek
Hírek
 
KOVÁCS BEA
REFLEX 2
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 9. (599.) SZÁM — MÁJUS 10.

A Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé második kiadása (2012. március 16-30., Sepsiszentgyörgy) megkésve érkezett, de szerteoszlatott bármiféle kételyt, amely létjogosultságát megkérdőjelezhetné. Bocsárdi László színház- és fesztiváligazgató programszelekciója helytállóan valósította meg a két hét vízióját: olyan kortárs (főleg közép- és kelet-európai) színházi nyelvek, formák és irányok megismerése volt a cél, amelyek árnyalt képet adnak arról: milyen is (lehet) ma a színház Európában.
Ha az előadásokban egy közös pontot próbálnánk találni, mindenképp leszűkítenénk a fesztivál eszmei nyitottságát. Annyi azonban elmondható, hogy a központi kérdés, melyet a Reflex napról-napra feltett (amit nekünk, laikus vagy szakmabeli nézőknek a látottak alapján meg kellett válaszolnunk), az volt, hogy mi a színház? Hol kezdődik egyáltalán, mitől válik azzá, és melyek azok az elmosódott határok, amelyeken kilép a komfortzónából, hogy egy teljesen más perspektívából lásson és láttasson valami régit? A „néző” és „alkotó” közötti párbeszéd eredményességéhez hozzájárult az érdeklődő és elfogulatlan szentgyörgyi közönség, kinek színházi ízlésének kifinomultsága nem kis részben Bocsárdi érdeme – ahogyan ezt megemlítették a közönségbeszélgetések során a vendégművészek is. Továbbá, a szakma és a többnyire fiatal idelátogatók estéről estére megújuló lelkesedése által történhetett meg az, hogy ezek az alkotások nem a semmibe beszéltek, hanem egy aktív, gondolkodó fél energiáival vegyülve teljesedtek ki.
A „nulladik nap” emlékezetes és felkavaró koncertje után (Bălănescu Quartet) a fesztivál teljes erővel rajtolt: délután a bukaresti Act Színház produkciójában, az Absolut one-man-show-ban Marcel Iureş-t láthattuk, egy olyan szerepben, mely sokak szerint UNITER-esélyes is (lett volna); este viszont már egy külföldi kuriózumot tekinthettünk meg a város Művelődési Házának nagytermében. A berlini Rimini Protokoll Radio Müezzin előadásáról van szó, amely több ízben is fölülírja a hagyományos színházról kialakított konvencióinkat. A német alkotótriót (Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel) a dokumentarista színház megalapítójaként említi a szakma, és ebben a projektben is hasonló módszerrel, rendkívüli precizitással boncolgattak igen kényes társadalmi problémákat. Négy civil (tehát nem hivatásos színész által játszott) müezzin történetét ismerhetjük meg, akik saját, személyes életútjuk összegzése mellett arról is beszélnek, hogy a jelenlegi Kairóban miként befolyásol(hat)ja a 21. század technikája az iszlám vallás gyakorlását. A hívőket imára szólító müezzineket rádiókészülékekkel akarja helyettesíteni egy új törvény, mely ironikusan mediatizálná azt a személyes és a közös hit által bensőséges kapcsolatot, amely a hívők és a mecsetek alkalmazottjai között évszázadok óta fennáll. A Rimini Protokoll őszinte szociális érzékenységgel világít rá egy aktuális, de számunkra mégis egzotikumként ható valós problémára – színházi eszközökkel (izgalmas, kizökkentő és felettébb humoros pillanata az előadásnak, amikor a színházi konvenciókra reflektál az egyik müezzin: bevallja, hogy ő nem az eredeti projekt tagja, helyettesít, valójában csak egy szomszéd, de mi, európaiak, amúgy sem tudnánk megkülönböztetni egy öreg egyiptomit a másiktól).
A palermói Compagnia Sud Costa Occidentale társulat előadása, A szemüveg trilógiája, Emma Dante rendezésében, olyan társadalmi rétegek nehézségeire irányítja a figyelmet, melyeket, a rendezőnő ars poeticája értelmében, rendszerint szeretünk mellőzni hétköznapjainkból. A három etűd a szegénység, az öregség és a betegség tematikáját ragadja meg, de ezeket nem beszédcentrikus, úgymond magyarázó színházi formában teszi. Az első rész monodrámaszerű, egy szeleburdi hajómunkás története; a második felvonás egy oktató jellegű jelenet egy apácák által működtetett ápolóhelyről, míg a zárójelenet egy öreg házaspár szerelmét vázolja, az idő múlásának függvényében. A finoman eklektikus előadás vegyíti a commedia dell’arte, a marionett-, illetve mozgásszínházi sajátosságokat. Központba helyezve a testet, színházi alkotásként arra is reflektál, hogy mennyire kifejező egy vagy több test játéka a térben, szavak nélkül. Az előadás vegyes fogadtatásban részesült: a közönség egyik részét feldobta, a másik felét viszont hidegen hagyta az olasz–francia koprodukció. Számomra a Trilógia egy ösztönösebb, zsigerből jövő és emiatt a kulturális különbségeket áthidaló színházi élmény volt, nem az intellektusra, hanem az érzelmi reakciókra fókuszáló, nagyon is emberi előadás.
Egy másik alkotás, amely már eleve vitásnak, a közönséget megosztónak elkönyvelve érkezett Szentgyörgyre, a varsói Teatr Dramatyczny Persona. Marilyn produkciója volt. Krystian Lupa rendezésében a közel három órás, lírai színházat idéző, erőteljesen pszichedelikus alkotás a közismert szexszimbólum, Monroe utolsó napjait hozza emberközelbe, egy szokatlan, ismeretlen nézőpontból. A tér egy lerobbant, kopott stúdió – a szereplők elmondása szerint egykor talán Chapliné volt –, melyben Marilyn (Sandra Korzeniak), félig mámoros állapotban az életről gondolkodik vagy éppen csak filozofálgat, megfosztva sztárságától, és mégis, mérhetetlen erotikát sugározva. A nagyrészt improvizációkra építkező dramaturgia sajátossága, hogy a cselekményt valós időbe helyezi, s így, a színházi illúziókat is megsemmisítve, a popszakma minden mázától lemeztelenítve tárul fel előttünk Monroe, s ez a túlságos közelség már néhol zavaró is lesz. Mintha akarva-akaratlan látnunk kellene egy olyan nő összeomlását, akiről csak annyit szeretnénk tudomásul venni, hogy butácska, szőke bombázó. Lupa omázs-szerű előadását Korzeniak érzéki, finom játéka emeli magasabb szintre: a színésznő szépségét és a Marilynnel való, olykor ijesztő hasonlóságát egy igen mélyre ható, kíméletlen színpadi jelenlét teszi egyszerre megrázó és megható élménnyé.
Feltehetőleg elkerülhetetlen szervezői döntés volt a valamennyiünket fizikailag és érzelmileg igénybe vevő Persona. Marilyn után a schwerini Mecklenburgisches Staatstheater előadását, A bundát ugyanazon nap műsorra tűzni. A naturalisztikus Hauptmann-darab Herbert Fritsch rendezésében cirkusz-szerű, félelmetes és szürreális környezetben kel életre, amelynek minimáldíszlete tökéletesen teret ad a végsőkig elnagyolt színészi játéknak. A produkció pörgősége, feszes, gyors tempója komoly társulati munka és koncentrálás eredménye. Azok a jelenetek, amelyekben a tucat színész egyként hadarja, egyre csak erősödő hangon az eredeti szövegben fellelhető szerzői utasításokat, igen groteszk hatást keltettek. Ez volt az első előadás, amelybe gonoszul beleszólt a technika ördöge: a feliratozás eltolódása miatt a szöveg és ennélfogva a tényleges cselekmény követhetetlenné vált, de ez esetben nem egy olyan játékról volt szó, melyben a történetiség lett volt a legfontosabb – az érthetetlenség megengedte, hogy ne csak az előadás dramaturgiáját, hanem főleg a színészi alakításokat figyeljük, melyek sokkal élvezhetőbbek voltak, mint maga a sztori.
A Magyarországról érkező három előadás közül kettő magán viselte a politikai színház jellegzetességeit. A HOPPart alternatív társulat, melynek valamennyi színésze profi zenész, illetve énekes, egy Shakespeare-adaptációval „szórakoztatta” a közönséget. A Korijolánusz a mindenkori hatalom ellen intézett szatíraként értelmezhető, viszont a szóban forgó előadás egyértelmű utalásokat is tesz a jelenlegi magyarországi politikai helyzetre (rendező: Polgár Csaba, szövegkönyv: Gáspár Ildikó, Bánki Gergő). Emellett rendkívül kreatívan él a kulturális utalásokkal, akár csavaros, néhol trágár szójátékok, akár betétdalok által (gondoljunk csak itt a brechti song-okra, melyeknek elidegenítő hatása azért volt fontos a politikai színházi konvenciók szerint, mert általa a nézőnek fel kellett adnia kényelmes, önmagáról és társadalmi helyzetéről megfeledkező attitűdjét). Az előadás egyik erőssége, hogy nem ferdít, nem próbál irányítani, nem akarja kitalálni a „jó utat”: egyszerűen csak azt mutatja, amit a politikumból lát, vagyis azt, amit az átlagos állampolgár leszűr, tegyük fel, a sajtókiadványok és a parlamenti beszédek sokaságából – ami legtöbbször vagy igen kaotikus, vagy nagy mértékben manipulált. 
A másik előadás, amely a budapesti társulatoknak a politikai helyzetre való figyelését igazolta, az Örkény István Színház János királya volt. Bagossy László rendező a Dürrenmatt-szöveget (ismét egy Shakespeare-átdolgozás) úgy használja, hogy a hatalom vezetői pozícióban levő szereplőit kisemberekként, saját magánéletükkel sem megbirkózó, tehetetlen bábukként mutassa fel. A színpadkép (díszlet: Bagossy Levente), a több rétegnyi vörös függönyök által mindvégig azt az érzetet tartja ébren bennünk, hogy színházban vagyunk, és amit látunk, vagyis a francia és angol uralkodó családok összecsapása, sem más, mint puszta színjáték, a kellő drámai fordulatokkal, a szükségszerű (politikai) áldozatokkal, értelmetlen háborúskodással, sőt, még halállal is fűszerezve. És egyre csak nevetünk a humoros jeleneteken, míg egyszer csak a fejünkhöz nem vágják, hogy nem vagyunk több egy, a sötétben folyton köhécselő tömegnél. Kissé fájdalmas, de találó metaforája ez annak, hogy milyen a szintkülönbség fent és lent között – hogyan is néznek le ránk azok, akiket mi helyeztünk fel. 
A fesztivál főattrakciója azonban vitathatatlanul a vilniusi Oskaras Koršunovas színháza volt, akik két előadással rázták fel a második hét elején a közönséget. Akárcsak az eddigi alkotások nagy része, Koršunovas Hamletje, az emberi és társadalmi olvasatok mellett, a színházi valóságokra is reflektált. A litván rendező darabokra szedi, majd újból összerakja a shakespeare-i szöveget, és, valamit kihagyva, valamit többszörösen megismételve állítja újra össze a drámát. Ez a világ, ahol Hamlet válaszokat keres, a nem látás világa: sötétség van, vibráló vagy éppen vakító fények vezetnek (félre). Itt minden bizonytalan, és már mi magunk sem tudjuk, hogy Hamlettel együtt őrülünk meg, vagy a halott király szelleme és a testvérgyilkos Claudius valóban egy és ugyanaz az ember (Dainius Gavenonis). De ez a dramaturgiai kettősség mindvégig jelen van az előadásban: rengeteg tükör mozog a színpadon, melyekben ezek az erős testek hol színészként, hol szereplőként tükröződnek vissza. Semmi nem egyértelmű, senkiben sem lehet bízni – pontosan emiatt lesz annyira fontos az a kérdés, amelyet hisztérikusan tesznek fel maguknak (a tükörtől?) a színészek az első jelentben: ki vagy te? Koršunovas értelmezésében tehát a Hamlet identitásdráma is.
A Hamlethez szellemiségében is szorosan kötődött a második litván produkció, az Éjjeli menedékhely, mely, ugyancsak szövegkollázsként, folyamatosan utalásokat tett az előző esti előadásra. Az emberi lélek roncsolódás-történeteit hallhatjuk, egy sajtótájékoztatóra emlékeztető asztaltól, hasonló tárgyilagossággal, nemtörődömséggel. Van itt minden: alkoholizmus, prostitúció, elmebaj, hazugság, fájdalom. És van egy Színész, aki az üres sörösládák tetején elszavalja a nagymonológot: talán minden mégis itt köt ki, lenni vagy nem lenni, csak az változik, hogy ki mondja és mikor. 
A külföldi előadások közül kiemelkedő volt a debreceni Csokonai Színház Fodrásznője (rendező: Viktor Rizsakov, főszerepben: Szűcs Nelli), amely az emberek közti kapcsolatokra fókuszál – a szeretethiányra, a magányra, az elidegenülésre fektetődik a hangsúly, melyet ellenpontoz a türelem és a szüntelen reménykedés mint a végső, megígért jó motiválója. Romániai előadásokban sem szűkölködött a második Reflex: műsoron volt több sepsiszentgyörgyi alkotás (Tamási Áron Színház: A velencei kalmár – r.: Bocsárdi László, Andrei Mureşanu Színház: Mai întâi te naşti – r.: Radu Afrim, Osonó Színházműhely: Ahogyan a víz tükrözi az arcot – r.: Fazakas Misi, M Stúdió: Mint a fagyöngy – r.: Gemza Péter, valamint Othello és hőn szeretett Desdemonája – r.: Mihai Măniuțiu), láthattuk a kolozsvári Hedda Gablert (r.: Andrei Şerban) a színház újonnan felavatott stúdiójában, a temesvári társulat Rosencrantz és Guildenstern halott című UNITER-díjas produkcióját (r.: Victor Ioan Frunză), és záróelőadásként a bukaresti Bulandra színház évek óta repertoáron tartott Háztűznézőjét (r.: Jurij Kordonskij) is.
Az állandó kiállítások, filmvetítések, valamint az esti koncertek (Jedam, Ada Milea, Éltes Áron Quartet, Santa Diver, Snaps Vocal Band és Luiza Zan, Pink Freud) és helyi lemezlovasok bulijai mellett a Reflex alatt szakmai workshopot is tartottak (projektfelelős: Bodó A. Ottó dramaturg), teatrológus hallgatók számára. Az In/Between Reflex(ions) elnevezésű műhely angol nyelven folyt, résztvevői (köztük e cikk írója is) általános és konkrét módon színházzal és a fesztiválon látott előadásokkal kapcsolatban próbáltak kérdéseket megfogalmazni (de nem feltétlenül megválaszolni). A közös beszélgetések eredményeként született, a produkciókra reflektáló írások a fesztivál blogján jelentek meg, három nyelven (a workshop tizennégy résztvevője marosvásárhelyi, kolozsvári, bukaresti, budapesti, veszprémi és vilniusi egyetemi hallgató volt). A négynapos tömbökben órákat tartó előadók voltak: Alice Georgescu színikritikus, a Román Kritikusszövetség elnöke, Marian Popescu színházkutató, a Bukaresti Egyetem professzora és Maria Shevtsova színházkutató, a Goldmiths, University of London professzora. 
Noha sajnos nehezen mondható az, hogy a zsúfolt két hét alatt létrejött egy olyan bensőséges fesztiválhangulat, amely a kisebb, rövidebb rendezvények alatt lenni szokott, a második Reflex minden értelemben sikeres volt. Bocsárdinak sikerült olyan előadásokat meghívnia Sepsiszentgyörgyre, melyeket nemhogy az ottani közönség, de az erdélyi, romániai szakma is kivételes esetekben láthat csak. A színvonalas alkotások változatos palettája minden nap újdonsággal jelentkezett, és ha a fesztivál néha kissé le is ült, ez nem valamiféle monotonitás rovására írható, hanem az energiák (pillanatnyi) kifogyásának tudható be. A Reflex valamennyi előadása egyedi és megismételhetetlen színházi élmény volt, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében