Harmincéves korunk környékén rázzuk le magunkról mindazt, ami múltunk, és térünk, szinte egyből, a magunk útjára. Ilyenkor írjuk meg első reprezentatív művünket, indítjuk el a később beérő nagy tudományos felfedezésünk első kísérleteit. Nagyszerű, korszakváltást ígérő életperiódus kezdődik el a bűvös 30-as, vagy az ezt körülölelő számokkal. Beethoven 33 éves az Eroica írásakor, hogy csak a zenéből hozzunk egy markáns példát. Nem minden pillanatban váltunk viszont nemzedéket, az emberek egy nagy közösséget alkotó csoportját értve a nemzedék megjelölés alatt. Vagyis a hasonlóan gondolkodók, érzők, cselekvők közös cél felé törekvésének ezerszínű, de egységes halmazát értve a szó jelentése mögött. Száz év alatt négy nagy nemzedék váltja egymást a harmincas (a század harmincas éveiben születettek csoportja) hatvanas, a nyolcvanas és a tizenhármasok egymást követő hulláma. Ezeket a csomópont-évszámokat mindig plusz-mínusz öt évvel kell képzeletünkben „értelmezni”, néha plusz-mínusz tíz évre is kitágulhat a nemzedék-behatároló évek köre. Beethoven 1770-es születésével a nyolcvanas nemzedék keretében nagyon korán érkezett. Bach, Händel, Scarlatti 1685-ös születési dátumokkal egy kissé „elkéstek” a képzeletbeli 80-as fókuszhoz viszonyítva. De például az 1880-as nemzedék zeneszerző-képviselői már jóval szorosabban kapcsolódnak a mágnesközponthoz: 1879: Respighi; 1881: Bartók; Enescu, 1882: Stravinsky; Kodály; 1883: Webern, Casella, Varèse.
A nyolcvanas nemzedék most, ezekben az években kell hogy a felszínre bukkanjon. Lesem és türelmetlenül várom az új nemzedék bejelentkezését. Az első új, nagy műveket, az új szemléletmódot, az új megérkezéseket, egyszóval a NAGY VÁLTÁST. Már-már elkedvetlenedtem tapasztalva azt a lankadt csendet, ami az elmúlt éveket jellemezte a világ művészetében. De most mintha változott volna a világ (zenei!) folyása is. Innen-onnan új hangok csendülnek meg, új vágyak, új remények. Ezt sugallta számomra az a véletlenül „elfogott” rövid kis riport, amelyben egy fiatal hegedűst mutattak be; a nemsokára következő hangversenyére hívták fel a zenekedvelők figyelmét. A látvány – hiszen a világ a szemünkön keresztül jut be hozzánk, a leghamarabb hat és a legközvetlenebbül – egyenesen megdöbbentő volt. Egy hatalmas színpadon (nyilván egy hatalmas nézőtérrel együtt, amit csak sejthettünk, mi, nézők) egyetlen hegedűs játszott, táncházmuzsika hangulatú zenét, afféle „kortárs” akkordkísérettel. A háttérben még volt két zongoraszék, egy kinyitott hegedűtok. A hegedűszólót tüneményes technikai bravúrral szólaltatta meg a (harmincéves kor körüli) fiatalember. Ahogyan a riport folytatásából kitűnt, máris nevet ragasztottak rá: az ÖRDÖG NÉPI HEGEDŰSE. A riport vége felé kiderült, hogy következő koncertjén citerán játszik, sőt még azt is megtudtuk, hogy első hangszere nem is a hegedű, hanem a citera volt. Citerázásból is kaptunk egy kis ízelítőt.
Ki ez a valaki? Gyötört a kérdés, mert a tv-műsorok alig jeleznek valamit a képen látható dolgokból, feltételezik, hogy az első képekből követtük a gondolat- és képsort, tehát mindent tudunk. A tájékoztató feliratok oly ritkák és annyira csak a „lényegre” szorítkoznak (és oly rövid ideig jelennek meg), hogy rendszerint észre sem vesszük, pláne, ha a riport témája, alanya különben is teljesen uralja figyelmünket. Ez történt ezúttal is. Néhány nap elteltével egy másik híradásból tudtam meg a művész nevét: LAJKÓ FÉLIX, és azt is, hogy az elhangzott művek az ő szerzeményei, tehát zeneszerző is, és ahogyan gyanítani lehet, a repertoárja nagy részét éppen saját művei töltik ki. Hogy ez a zene milyen, azt nehéz szavakba foglalni, A HATÁSA RENDKÍVÜLI. Ha olyan elnevezéseket használok, mint felfokozott népi hangszeres muzsika, rock, jazz beütésekkel, aligha ragadtam meg a lényeget. Mert a LÉNYEG igazából csak a zenét hallgatva ragadható meg. Felfokozott hangzása, feszültségének belső izzása, az autentikus népi hangzásvilág megragadásának rendkívüli ereje biztosít e zenének teljesen új helyet a mai Zenében.