Száz Helikon-számmal ezelőtt, folyóiratunk ötszázadik megjelenésekor készítettünk legutóbb számvetést, hevenyészett lustrát lapunk „állapotairól”. Most, a hatszázadik megjelenés újra kínálná az alkalmat, hogy megkíséreljük áttekinteni az azóta eltelt idő, az újabb négy esztendő hozadékát. A „külcsín” ugyan mit sem változott ezen években, ám a „belbecs” annál inkább: a Helikon „bensője” ugyanis többet épült, alakult az utóbbi száz szám során, mint azelőtt tizenöt év alatt. Miközben igyekeztünk megtartani mindazt, ami a Helikont szépirodalmi folyóiratként meghatározta, ismertté tette – A nagy kilometriktől a kultúrtörténeti esszékig –, fiatal szerkesztőtársaimnak ma külön gondjuk van arra, hogy egyetlen szám se jelenhessen meg a kortárs irodalom és a társművészetek alkotásait elemző kritika vagy tanulmány nélkül. Ami pedig ez utóbbi esztendőkben leginkább ráirányította a figyelmet miesnapi igyekezetünkre, az a kétoldalas beszélgetések sorozata. Ezen interjúk száma mára közelíti a százat; könyvbe gyűjtve maholnap kitelne belőlük egy majd’ ezeroldalas csevegő-lexikon.

„Köszönjük, megvagyunk” – mondhatnánk ezek után némi lakonikus öniróniával. Ám ha ez a „hangváltás” itt most velünk tartana egy darabon, ilyen kérdésekkel zaklathatnánk egymást s magunk’: erény lenne a megmaradás, az hogy létezünk, megvagyunk? – merthogy érdem nem, az bizonyos. No és hogy állunk a mi elszánt túlélni tudásunkkal? Erre teremttettünk avagy – ítélt valaki bennünket? Netán mi magunkat? Közben arra, hogy talmi-sápadt lett az elmúlt esztendők megannyi Európa-ígérete, igazából azért figyelünk, merthogy továbbra sem közömbös számunkra, hol élünk s miként. Na meg mára – mindenféle hőskorok leáldoztán – valahogy olyképpen kapaszkodunk az elhontalanodott múltunkba is, hogy ki ne rekesztődnénk a lehető magyar jövendőből se, ha arról az idő valaha eltakarítaná a ködöt.