– A nagy véletlen. Szülővárosomban, Nagykanizsán jártam középiskolába. Őszintén szólva a Kőolajbányászati és Mélyfúróipari Technikum nem volt egy művészképző. Szüleim azért írattak be ide, mert szegények voltunk, és a technikusi oklevél megszerzése akkoriban állással is járt. Minthogy az ötvenes években a szomszédban, Jugoszláviában Tito a láncait csörgette – a Moszkvától való elszakadása után ilyen szépen kellett a vezért becézni –, a határ menti város félt, remegett. Nyilván a szülők és az iskola tanárai is féltek, s az ébredező gyereknek (mert kicsi koromtól írtam, olvastam, mindig a könyveket bújtam) soha sem mondták, hogy határainkon kívül is élnek magyarok. Szégyen, egy mai fiatal által elképzelhetetlen, hogy Trianonról semmit sem tudtam. És – talán 1957-et írtunk – egyszer csak nyakon öntött a szerencse. A városban sétáltam (vidéken így nevezték a centrumot), s a Szomolányi-sarkon lévő újságosbódé kirakatában megpillantottam egy fehér borítójú folyóiratot, az Igaz Szót. Gy. Szabó Béla Apáczai-piktogramja – mit se tudtam akkor még a grafikusról – hívta föl a figyelmemet a lapra. Kezembe vettem, és csodálkoztam, hiszen ha a Román Szocialista Köztársaság lapja, miért nem románul van nyomtatva. Megvásároltam, s elolvasása után kezdett kinyílni a szemem. Akkor döbbentem rá, hogy milyen tudatlan vagyok. Ez volt az első lépcső, amelyen fölfelé baktatva – az összes kinti és benti folyóiraton rajta tartva a szemem – elindultam a pálya rögös útján.

 

– Mert ki gondolta volna, hogy olajipari technikusként valaha is beleszólhatok, már ami az irodalmat illet, a „nagyok” dolgába. S a határon túli magyar kisebbségek élete, irodalma, művészete, hiába hangoztatták a nagy szocialista összefogást, félig-meddig tiltva volt. Nem beszélve a nyugati magyar irodalomról, amelynek alkotói kezdettől fogva kiálltak az 1956-os magyar forradalom igazságai mellett. 

– 1967 őszén, pontosabban november 2-án virradóra érkeztem Kolozsvárra, Palocsay Zsiga barátom – akivel akkor már leveleztem – születésnapjára. A felesége, Csilla hívott meg titokban, én voltam a meglepetés. Hajnali kettőkor leszálltam a vonatról, s gondoltam, biztosan vár valaki az állomáson. Nem tévedtem. A család Szilágyi Istvánt bízta meg – gondoltam volna-e akkor, hogy a világ legjobb írója (komolyan beszélek) lesz a kalauzom? –, hogy kísérjen el a Şincai nr. 7-be, Fazakas professzor és veje „tanyájára”. Végig magáztuk egymást. (Neki én ismeretlen voltam, viszont fordítva ez nem állt, mert olvasó ember lévén már akkor mindenkiről „mindent” tudtam.) Pityók, teljesítvén a feladatot, elkísért Palocsayékhoz, „leadott” az asszonynak, aki azt mondta, hogy nyugodtan aludjak – a kapu alatt bemenvén jobbra, a könyves szobában (vendégszobában) volt megvetve az ágy –, reggel majd bejön értem, és bemegyünk Zsigához. Alig tudtam lehajtani a fejemet a meglepetéstől és az örömtől. Rám ömlött az erdélyiség élménye. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei a zsúfolt polcokon, szemben Nagy Imre- és Páll Lajos-festmény, és rengeteg, szebbnél szebb bokály. Úgy emlékszem, hogy egész éjjel olvastam. Reggel bejött Csilla, pizsamástul karon ragadott, és bevitt a férjéhez. „Na, Zsiga, kit hoztam?” Zsiga bá’ valamely ismeretlen unokatestvérre gyanakodott, de amikor megtudta, hogy budapesti levelezőpartnere a jövevény, magához ölelt. Valójában ezzel az öleléssel kezdődött az erdélyi honfoglalásom. Este ezer ember gyűlt össze – a kolozsvári írók java, Kacsó Sándortól Páskándi Gézáig – a családi házban, hogy köszöntse a születésnapost. Páskándi egy Palocsay-paródiával lepte meg az ünnepeltet. A Him nyuszt a nő nyestnek című szöveget a 400 oldalas vinilin borítású füzetem őrizte meg. („Sz: agg mén-házba / küldött a Fond / fejtsek - - - szót, bolszot, paplikát, / – van mindnek szava – bolsza – / >G, g, g< / Szóból élt a Zembel” stb.) Másnap az utcán sétálva találkoztam Páskándival, aki a Cola bárban híres Gellért-paródiáját (Kinek a jánya vót apád) véste be füzetembe golyóstollal. November 8-án pedig (olyan sokat időztem volna Kolozsvárt?) – „dokument jeszty” – szellemes kiszólásokkal magyar íróknak üzent. (Erdélyi ősz című könyvemben olvasható a szöveg.)

– Ez volt az a pillanat, amikor aranykosárba nyúltam. Ettől fogva csupán a szolgálat vezetett. Hírt adni az itt született – tágabban, hiszen Pozsony, Kassa, Szabadka, Újvidék, Ungvár is területem volt, a határon túli – értékekről. Újságokban, folyóiratokban, könyvekben. Életem nagy élménye, hogy a kilencven- éves Kós Károllyal – Erdély és az egyetemes magyar szellem erkölcsével – koccinthattam. Később nagyon is bejáratos lettem házába. Építeni, cselekedni kell, ez a megmaradás záloga. Többször megfordultam Szabó T. Attila, Fülöp Antal Andor és Balázs Péter baráti összejövetelein, vállon vihettem többedmagammal Szilágyi Domokos koporsóját, főt hajthattam (alapos, tanulmány értékű kritikákkal) a mindmáig legnagyobb rendező, Harag György és az erdélyi magyar színjátszás előtt. Láng Guszti, Szőcs Pista, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Lászlóffy Ali, Király Laci, Szervátiuszék, Héjja Sunci, Sütő András, Gálfalvi Gyuri, Székely János, Markó Béla, Majtényi Erik, Farkas Árpád, Bogdán László, Plugor Sándor ajtaja – még lexikonnyi nevet sorolhatnék – mindig nyitva volt előttem. (Lakásuk nem egyszer szállodám volt.)

– Egyszer annyira el voltam foglalva a kolozsvári ügyekkel – minden látogatásomkor ezer emberrel találkoztam –, hogy nem kopogtattam be a szent öreghez. Amikor megtudta hűtlenségemet, azonnal kártyát röpített Budapestre. „Hallom, itt jártál, és elkerülted a házamat. Máskor ne tedd!”

– Büszkévé? Semmiképpen, hiszen az itt említetteken kívül sokan nem kapták meg az életműveiket megillető figyelmet, értékelést. Az irodalomtörténészek, művészettörténészek, ilyen-olyan kritikusok az évtizedek alatt többször belealudtak a szakmájukba. Mert csupán az ilyesféle álmosságnak köszönhető – hanyagságnak, rosszul tájékozottságnak is nevezhetném –, hogy Bajor Andorról, a nagy Karinthy utáni, csak hozzá mérhető filozófus-gondolkodóról azt se tudják, hogy „eszik-e vagy isszák”, Panek Zoltán életműve is belefulladt a közönybe, Nagy Albert, a kitűnő festő és Kós András, az elemi erejű szobrász az égi mezőkről kesernyés humorral szemléli a kánonalkotók és díjosztók sületlenségeit.

– Nem bánom, ilyen hosszú idő után is csak derülök rajta. Az érettségi után éjjel-nappali olvasással tudatosan készültem a szakmára. Akárhol dolgoztam – a kőolaj és földgáz közelében Babócsán vagy a Csepel Vas- és Fémművek Központi tervezőirodájában (rajzolóként-szerkesztőként a központi fűtés, víz, csatorna szakosztályon) –, a könyv volt a mindenem. Délután vagy este letettem a „lantot” – meg kellett élni valamiből –, s az éjszaka az írásé, a könyveké volt. A frissen érettségizettekhez viszonyítva már elég vén voltam, huszonhat éves, amikor jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–népművelés szakára. Akkoriban, négy tételből összeállóan, 20 pont volt a maximálisan elérhető felvételi eredmény. Én, sajna, csupán 18-at (két ötös, két négyes) tudtam összegyűjteni. Az egyik négyest, ki tudja, miért, valamely Sánta Ferenc-novella elemzésére kaptam, a másikat egy beszélgetésre. Ez utóbbi – jóllehet nem bírok fanyar mosoly nélkül emlékezni bukásomra – volt a fájdalmasabb. Az érdeklődő – felvételiztető – tanár előtt eléggé lehúztam az Élet és Irodalomban épp akkor zajló munka-vitát. S amikor kérdésére – „milyen folyóiratokat szokott olvasni?” – rávágtam, hogy mindet, elmosolyodott, és szemem közé nézve elég durván rám ordított: „mondjon kettőt!” Én, szerényen, mert még nem ettem a szakma kenyerét, a hazai orgánumok mellett fölsoroltam az összes kinti „leleményt” – a marosvásárhelyi Igaz Szótól az újvidéki Hídig, a párizsi Magyar Műhelytől a pozsonyi Irodalmi Szemléig. A tanár úrnak láthatóan tetszett a tájékozottságom, olyannyira, hogy öt pont helyett néggyel jutalmazta a feleletemet. Csak magamnak köszönhetem a kútba esést, hiszen már akkor is – eléggé elítélhető módon – azt mondtam, amit gondoltam, és nem azt, amit (sok volt az „igénylő”: egyetem, párt, társadalom, szakszervezet) vártak. 

– A tudás iránti éhségemből. Sem párttag, sem munkásőr, sem besúgó – pedig nagyon kapacitáltak rá – nem voltam, viszont az „egyetemi urak” közül kitagadott szerencsétlen flótás, az igen. Azért is jó, hogy rávilágított „eltévelyedésemre”, mert a budapesti Heti Válasz minap azokat a „híreseket” ültette a szégyenpadra, akik úgy értek el valamit a tudományos és művészeti életben – föltételezésük szerint a hátszelet nyilván a ma annyira megvetett oskola adta –, hogy legmagasabb végzettségüket (végzettség-e a mai szégyen?) az inkriminált iskola papírja jelentette. Esztétikából – a közgazdaságtan és a munkásmozgalom története elől leléptem – ugyanazt tanították, mint az egyetemen. A közös tanárok – egyikük, a Szerb Antal-monográfia írója, Poszler György – miért is mondtak volna mást. Persze az a vagabundság megvolt bennem, hogy amikor Poszler (akkor még nem tudtam, hogy a professzor kolozsvári illetőségű) a tér, idő, fönt, lent, kint, bent stb. koordinátái felől tudakolódzott, ha tehettem, az általánosságok, axiómák helyett mindig valamelyik kisebbségi író (elég sok név és idézet bolyong a fejemben) művének részletével válaszoltam.

 

– Ha nem a tudás (bocsánat a szerénytelenségért!), a szorgalom, a munkabírás, az eltökéltség, a makulátlanság lett volna a „védőbástyám”, hanem a „foxi-maxi”, nem rúgtak volna ki szinte mindenhonnan (Állami Gorkij Könyvtár, Kortárs, Új Írás stb.). Kirúgtak – volt, hogy politikai okokból (lásd a Kikötő című könyvem írását: Szellemi haza – Magyar, nem testvér!), de néha vissza is vettek. Milyen előny az az „ideológiai” védettség, ha a több mint negyven évvel ezelőtti, Dsida műfordításairól készült írásom – ezer ehhez hasonló példát tudnék fölhozni – nem tudott a maga igazságainak érvényt szerezni. (Csak később tudtam meg, az elkötelezett marxisták a Nagyvilág szerkesztőségében az „angyalos” szerzővel együtt szidtak, mint a bokrot – a szöveget végül is a szabadkai Üzenet közölte) Ha valódi „foxi-maxis” voltam is, a másik „elkötelezett” (vagyis a „foxi-maxisnál” hívőbb, mert az Államvédelmi Hatóság kenyerét is evő – a keresetét gumibottal is dúsító – marxista) miért emelte ki a Megtartó varázslat című, a Szépség koldusa lírikusát hetvenötödik születésnapján ünneplő antológia alcíméből (Magyar költők versei József Attiláról) a magyart? Hogy a szomszéd országok meg ne sértődjenek. De ez által az olvasó is becsapatott, hiszen József Attila költészetének más nációjú lírikusok is adóztak. Foxistul, maxistul, tehetségestül és tehetségtelenül így kerek a világ.

– Úgy – a sportot ki ne hagyja, most írtam két folyóiratnak is a londoni olimpia magyar esélyeiről beharangozó esszét –, hogy az ember a világot mindig egyben akarja látni. A jelen írója – így volt ez mindig – nem ugyanazt a korvalóságot éli-e, mint képzőművésze, színésze, zenésze? Ugyanazt a korvalóságot éli, ugyanazt az élményt – csak más műfaji sajátosságok révén – jeleníti meg. Nincs nagyobb öröm, mint ha az ember észleli, hogy a szakrális körbe nemcsak a Pilinszky-líra tartozik bele, de Hager Ritta megejtő textilvalósága is, vagy – még távolabbról a példát – Vidnyánszky Attila operarendezésének (Jenufa) záró képe, mikor is a halászok által megtalált holt csecsemő adja a jégből épített kereszt gerincét. Félig-meddig – bár végtelen öröm az élvezet-élvezkedés alapja – dühből és „kivagyiságból” lettem a színház és a képzőművészet szerelmese. Mikor azt tapasztaltam, hogy egy-egy kritikus lezserül fogott hozzá valamely művészi produkció értékeléséhez, meg akartam mutatni, hogy másképp is lehet.