„látod-e, ilyen fafejű apád van”
(LLL)
A kagylóban, mit füledhez szorítasz,
messzi távolból a tenger ad jelet:
onnan vetődtél régen a partra
– hát benne én is egyszer hal leszek,
hogy mindig kész legyek az érkezésre,
ha úgy döntesz valaha, visszatérnél,
és nem tévedsz át idegen vizekre,
mert többre vágysz a csendes, tiszta térnél.
A tiszta tér: én megnyugodnék benne
és lennék ott a néma ismeretlen,
ki elvegyül és pislog lent a mélyben,
mert így lehet talán csak hűlt helyedben,
és nem érti még mindig, hogy kerültél
a belső tengerekből ki a partra,
és mit hagytál magad mögött egészen;
bár hasztalanul gondolkodna rajta.
Csak annyi biztos: kagylóban a tenger
s egy lány, aki a kagylót tartja majd,
de nem dől be az érzelmes meséknek,
ha meghallja a távoli morajt,
mely azt jelzi: az elcserélt időben
a minden tengeren túli hazát
egyre fogyó reménnyel kutatják
a vigasztalan, hallá vált apák.