Akik értem jönnek, borzalmas alakok.

Valahogy már akkor tudom, hogy milyenek lesznek, amikor még csak nyitják a zárkám ajtaját. Nyikorog az ajtó, az egész olyan, mintha élnék. Ez a nyikorgás, ez kell, e nélkül nincs büntetés, nincs kezelés, nincs purgatórium. Nincs ellátás. Haha.

Belépnek, nagy döndödönnel, ketten vannak. Az egyikük őrnek tűnik: buta arca van és nagy, eres keze. Válla széles, arca teljesen aszimmetrikus. Jól kiválasztott kontraszelektált egyénnel állunk szemben, állapítom meg.

A másikuk a hivatalnok: nyeszlett, öltönyös figura, ő is tipikus a maga nemében, ismerem jól a fajtáját, túl jól is, gondolom. Ő bizonyára azért van itt, hogy hivatalos ízmázt adjon az egész rohadt színjátéknak, nélküle csak verés és kínzás lenne az egész, de így, hogy ő is itt van, nyomban büntetéssé magasztosul majd minden.

Meg is kérdezem tőle:

– Elnézést, uram, de magát nem ismerem. Kicsoda maga?

– Engem a hivatal küldött. Nem kérdezősködik, engedelmeskedik. Itt csak én kérdezek! 

– Rendben van, a hivatal küldte. De mit csinál itt?

– Ahhoz magának semmi köze. Na, készülődni, egy-kettő, indulnunk kell.

Semmi tekintélye nincs. Az őr bambán áll, ahogy eddig is.

– Már értem – húzok be egyet nyájasan, szóval. – Maga az, aki fontoskodik.

Úgy néz rám, mintha az ő apját ölettem volna meg. De én könnyed vagyok, mint egy játszi bárányfelhő. Amióta számot vetettem azzal, hogy hová kerültem, és hogy mit várhatok, már semmitől sem félek.

Bár egy cigi éppenséggel jólesne.

Régen leszoktam ugyan, és a leszokás után sokáig nem volt tanácsos engem leültetni egy vendéglői asztal mellé, mert iszonyatos és félelmetes pusztítást vittem véghez a fogpiszkálók között: minden másodikat elszívtam, és minden elsőt durván széttördeltem.

Most viszont tényleg jólesne egy szál. 

(Azért egy kicsit tökösebb legénynek hittem magam, hányok gyorsan a saját szememre. Ha már itt rá akarsz gyújtani, mi lesz a kivégzőosztag előtt? Vagy mit csinálnak ezek? Hát biztosan nem vöröshajú démonlányokat uszítanak rám, akik mostantól minden nap leszopnak.)

Megkérdezem az őrt:

– Nincs egy cigarettája?

Az már nyúlna a zsebébe, amikor a kis öltönyös pukkancs kiabálni kezd:

– Kuss! Nem beszél! Nem dohányzik!

Elönt a pulykaméreg, úgyhogy mielőtt még bármi mást tennék, kézfejjel szépen szájbavágom. A falnak esik.

Látom a szemén, hogy el sem tudja képzelni, mi történt, hogy ez megtörtént, megtörténhetett vele: csak néz, levegő után kapkodva, és a vért nyeli meg törölgeti a szája széléről. Az őr engedelmes, bamba és robotszerű arccal gumibotozni kezdi a gyomorszájamat, amitől – a fizika és a biológia megkérdőjelezhetetlen törvényeinek engedelmeskedve – összegörnyedek, a földre esek, és öklendezni kezdek.

A földön még jó alaposan megrugdosnak, majd az őr talpra segít.

– Ezt még keservesen megbánja – rikácsolja a kis öltönyös muki, és puha, fehér öklét mutogatja, de nem meri az orromba dörgölni, pedig talán most azt is engedném, engednem kéne, engednem volna tanácsos. – Ezért még megfizet!

– Ugyan hogyan? – nyögöm. – Talán kétszer akasztanak fel?

– Menjünk, Lukács.

– Máris indulunk, Mihály úr.

És tényleg indulunk. Rend van itt, nem piskóta.

Álmodtam már valaha ezzel a pincefolyosóval, ha jobban belegondolok, többször is, ezért engem is meglep, mennyire nem kavar fel, mennyire nyugodtan sétálok végig rajta. Bűnös lelkek sivalkodnak a zárkaajtók mögött, úgy látszik, nem csak a fogvatartás, hanem a purgálás is itt történik.

Sebaj, lényeg, hogy az agyamat át-kimosták a villamos sugárral – emlékszem, az utolsó években bárhová is mentem, még a legalja szállodákban is azt vettem észre, miután lefeküdtem és eloltottam a lámpát, hogy a mennyezeten egy apró, vörös színű lámpa villan fel teljesen szabálytalan időközönként.

Már akkor tudtam, hogy ilyenkor az agyat, az én agyamat sugarazzák, mintegy előkészítésképpen. Eleinte a feleségemhez bújtam, és próbáltam nem törődni vele, próbáltam úgy tenni, mintha nem is létezne a vörös lámpa, de miután a feleségem meghalt (és ki tudja, hol kínozzák most őt is!), lerohantam a recepcióra és megmarkoltam a recepciós ingét:

– Mi az isten villog a szobámban a plafonon?

– A… füst… a füstérzékelő az… – mondta ijedten a fickó. – A füstérzékelő működését jelzi. Ha villog, akkor működik. Nem kell félni tőle… bár a legtöbb vendéget zavarja.

Tudtam, hogy hazudik, ezért belevágtam a székébe (úgy nézett ki benne, zilált ingével és hajával, mintha valami Amerika déli részén játszódó krimiponyvából vágták volna ki), és kiabálni kezdtem:

– Akkor miért nem baszták be a sarokba, miért pont a kurva ágy fölé szerelték, a mennyezetre?!

– Ezt ne tőlem kérdezze.

– Akkor ki a jóistentől?

– Hát például tőle. Vagy a hivatal embereitől. Akik beszerelték.

– Miféle hivatal? – csaptam le rá.

– Hát amelyik itt volt, és beszerelte… Szerintem ott érzékel a legjobban, ezért tették az ágy fölé.

Most már teljesen biztos voltam benne, hogy figyelnek, és olvassák meg mossák az agyam. Ezért mikor elkaptam egy-egy kurvát és szanaszét basztam őket, mindig beintettem a pirosan villogó sugárnak, hogy itt szoptok mind, mégpedig ezt a faszt szopjátok itt ni.

– Mindent tudnak ezek rólam – sóhajtok egy lírait menetközben.

– Kérem? – mondja a kis hivatalnok, mert az úrinak hitt modorát, úgy látszik, még az orrbaverés sem tudta róla leradírozni.

– Mi van? – kiáltom, és föléje tornyosulok. – Kérsz még egyet, köcsög?

A börtönőr ezúttal – nyilván a változatosság kedvéért – a vesémre csap le, majd mikor letérdelek, orrbarúg, ami különösen fáj, hála a nagy, görbe orromnak, úgyhogy belenyugszom az örök változtathatatlanba. Közben hivatalinak tetsző folyosóra érkezünk, alighanem ez a bíróság.

Hozzám hasonló, csak rosszabb kedvű lelkek álldogálnak a temérdek ajtó előtt, mindegyik mellett egy kis mitugrásszal és egy nagydarab börtönőrrel. A folyosó végeláthatatlan, a berendezés kevés fantáziával bíró, egy-két hervadt és öntözetlen fikusz, kopott szőnyeg a csúnya betonon.

– Na, itt aztán várhatunk – mondom hangosan.

– Hagyja csak – így a kis pöcs. – Addig jó magának, amíg kint van. Utána… nem akarja tudni.

Szóbaállnék a többi delikvenssel, de az őröm, mert nekem van saját, nem enged közel hozzájuk. Így csak fülelni tudok, hogy miről folyik a szó, ugyanis – úgy tűnik – nem mindenkinek ilyen beképzelt kis majom a hivatalnoka. (Vagy talán ő lesz az ügyész? Akkor talán mégsem kellett volna.) Egyik-másik egyenesen emberi hangnemben és gesztusokkal látszik magyarázni a tényállást.

Hallani ugyan keveset hallok – örökké, mindig, vég n’ekül, mindössze ennyit tudok kihámozni, meg azt, hogy éppen filozófiailag próbálják definiálni a fogalmakat. Könnyű nekik, nem ők fogják elszenvedni, ami kiméretik, bassza meg.

A mi ajtónk előtt eléggé pörgősen halad az ügymenet, még egy, és aztán még egy és megint egy vádlott megy be, majd lehajtott fejjel (gyengébbek egyenesen zokogva) jön ki.

Némi izgalom, ne tagadjam, belém is lopózik, és a gyomromban kezd motozni, körbe-körbejár, és egyáltalán nem jó érzés.

Számolgatom, mikor kerülök sorra, olyan, mint ügyintézésre várni valamelyik kurva hivatalban, csak éppen nincs sorszámom. Persze, hogy nincs sorszámom, hiszen itt az öröklétről beszélünk, faszikám, világosítom fel magam.

No, de azt hiszem, mi következünk, az őr meglök hátulról és a kis öltönyös nyikhaj is izgatottan kezd viselkedni, értem a célzást, indulok.

A terem meglepően kicsi, csak a bíró, a főítész ül benn: fáradt öregembernek látszik. Legnagyobb meglepetésemre alsó szemhéját egy tarka vászondarab pótolja, amely – mozgását tekintve – engedelmeskedik a szemkörnyéki izmoknak. Vajon hogyan nedvesedik, töprengek magamban, hiszen ami nedvet kiizzad a szem, azt ez rögtön felissza. Nem is csoda, hogy a főítész úr olyan sűrűn pislog. És milyen hamar kiszáradhat!

Elgyötörten és ideges pislogással néz rám, és halálra idegesít, ahogy ráng a szeme, de az őr kényszerít, hogy ránézzek én is.

– Neve? – kérdezi fakó hangon.

Megmondom neki, de nem írja be a nagy könyvbe, ahogy az ember várná, hanem rám bámul, és unott hangon így szól:

– Ez így nem jó. Mondja másképp.

– De hát hogy mondjam?

– Nem kérdez. Próbálkozik, bízva bízik.

Máskép mondom, ezúttal énekelve.

– Most jó? – kérdem.

– Nem. Most sem jó. Tovább. Tovább küzd.

– De akkor hogy jó?

– Így nem.

– És így? – mondom már mindenféleképpen, lelkesen próbálkozom, mert hirtelen úgy érzem, hogy tanácsos volna jóban lenni ezzel az emberrel.

– Így sem. És így sem. És így sem – egyre csúnyább szemeket mereszt rám, és egyre gyorsabban pislog, amiből tudom, hogy egyre idegesebb, meg hogy lassan az ellenségem lesz. 

Teszek még egy-két lusta próbát, de aztán feladom. Faszom fárasztja magát, mennyivel kapok kevesebbet, az öröklétben nem méri semmi az időt, és ki sem lehet belőle vonni.

– Nem jó.

– Így sem jó.

– És így sem jó.

– Na, így aztán végképp nem jó.

– Fiam, maga sajnos nem ment át – mondja tanáros hangon, fejcsóválva, és beírja a nevemet az előtte fekvő nagy könyvbe.

Sakkómi, gondolom, de már nem mondok semmit, egy-kettő, legyünk túl rajta.

– Bűne? – kérdezi aztán, és bár a kis ügyészpatkány felé fordul, én válaszolok:

– Semmi. Nincs. Vagyis csak kevés van. Annyi, mint akárkinek.

– Azt mi döntjük el, fiam. Szóval? – néz kérdőn az ügyészre.

– Nagyjából mindegyik, de különösen a negyedik.

(Hát nem tagadom. Nem vagyok szent.)

– Jól van – mondja a fáradt öregúr, és bár a szava lassul, a pislogása gyorsul. – Mondja csak, fiam… fel tud valamit hozni a mentségére?

– Csak ezt – mondom előzékenyen és kedves-lelkesen: – Egyszer átkeltem egy hídon. A hídon egy öregember volt az őr. Egy kis kunyhóban lakott, amelyik a híd nyugati végénél állt. Mellette kis kilátót alakított ki az öreg, és aki akart, letekinthetett a mélybe, a zúgó habok közé. Persze, hogy mindenki akart. Csakhogy: a huncut öreg a híd lábához, nem sokkal a víz felszíne fölé egy felfelé néző képet erősített fel. Egy anyát lehetett rajta látni, aki gyermekével a vízbe veti magát. Nagyon hiteles volt a kép, főleg amikor először néztünk le: a nőnek még a szoknyája is lebegett. Mindenkit sokkolt, amikor gyönyörködve a víz fölé hajolt. És persze mindenki rohant a vénemberhez, aki fogatlan ínyét mutatva, hangosan nevetett rajtunk, majd azt mondta: az nem valóság, az csak a lelkiismeret. Akinek tiszta a lelkiismerete, az nem láthatja. De persze mindenki látta. Hát csak ennyit szerettem volna mondani.

– Jól van – mondja az öreg, és úgy tűnik, teljesen kiszáradt a tarka vászondarab, mert olyan gyorsan pislog, mintha az öröklét repült volna a szemébe. – Kihirdetem az ítéletet. Alapos agymosás, aztán a préselős és a legyes terem. Mindegyik után újabb agymosás. A kettőt felváltva, megállás nélkül, az idők végezetéig, feloldozás nincs – mondja, lecsap a kalapáccsal, majd feláll, és kifelé indul, gondolom, benedvesíteni a rongyot.

– Hurrá! – rikkant fel ördögi arccal és hangosan az ügyész, de elröstelli magát, úgyhogy csak egészen halkan súgja oda nekem, hogy: – Ezt megszoptad, geci… 

És máris megragadnak, visznek, végig egy műtőlámpákkal felszerelt folyosón, majd be egy ajtón, amelyik fölött azt írja: „Mosó”, és csak abban reménykedek, hogy tényleg tökéletesen működik, és végre mindent, mindent elfelejtek.