(részletek)
15. Brjuszov
És eljő Ulro országa, ahogyan Blake jövendölte.
„Urizen már vár. Ezúttal nem lesz visszatérés.
Míg az Angyal velem van, nem félek.
Rézbe metszem a sátánt. Megigézem.
Milyen lehet Urizen arca?
Ulro országa milyen lehet?
Ökörnyálon függ szabadulásom.
Nem érdekel már semmi. Elmegyek.”
Itt hagyta abba a fordítást. Sóhajtott.
A hullás sem hősies. Miért is lenne?
Meglódul minden. Itt hagyom
e kopár vidéket mindörökre.
Színes tornyok, hagymakupolás templomok,
versek, látomások, regények, próféciák.
Kolostormagány. Mindörökre vége.
Csak tigrisem jő, soha nem hagy el,
Blake tigrise volt, Tőle örököltem.
Nem kísérti már a dzsungel éje.
Ketrecbe zárták a verssorok.
Nem mozdulhat ki a rézmetszetből.
Kutyaként kísér, fel-felmordul,
de egyelőre sehol Urizen.
Ulro országa sincs sehol, örökké
e puszta ország fennsíkjain bolygunk.
Én és a tigris. Mögöttünk az Angyal.
Katángkórók és ördögszekerek
csörömpölnek örök éjszakánkban.
Imbolyognak lila bogáncsfejek.
Ránk borul a köd és betakar.
17. Hodaszevics
1. Miféle hír?
Miféle hír? Miféle hírhozó?
Hát várok egyáltalán híreket?
Fekete holló hozza? Vagy galamb?
Miféle kegy? Miféle révület
ejtett foglyul. Miféle sivatag?
Miféle hír? Miféle hírhozó
jön este el vagy holnap délután?
A hír lehet csapda is. Egérfogó.
Fene fátum. Sorscsapás. Fortuna
gúnyos fintora. Átok. Jeges eső.
Miféle hír zavarja meg nyugalmam?
Megérdemeltem ennyi év után?
Miféle hír űz ki a sikátorba?
Miféle hírhozót várok rendületlen,
lanternák alatt, örökké félúton,
kukák mellől nézve a fő utcán
elrobogó autókat? A fényt, ami után
egész életemben sóvárogtam, de csak
Orcus setét virágai nyíltak.
Belső tájakon űzött a démonom,
aki elől nem volt menekvés,
utolért, kínozott, röhögött rajtam,
nem engedett el, nem könyörült soha.
Mindig mögöttem állt. Diktált. Gyötört.
Egy pillanatra sem foszlott semmivé,
holott a semmi volt ő, szeszélyes
rögtönző, öntelt kófic, léha bohóc.
Azt hiszem, titokban démonom is,
igen, kísértőm is én voltam! Maszk,
álca, szerepek, kártya, ripacskodások.
Miféle hír segíthetne még rajtam?
Miféle hírek? Milyen hírhozó?
2. A végzet kártyalapjai
Hodaszeviccsel egy párizsi bárban
találkoztunk. Berlinből érkezett.
Abszintot ittunk. Pasziánszozott.
Rakosgatta a szálló éveket.
„Hogy mi történt?” – nézett rám eltűnődve,
és sorolta a döntő érveket.
Háta mögött egy kivérzett ország,
véres farsangi forgatagban sorsát
kereste és elhagyták az istenek.
Nem tudni, sírt-e? Vádolt? Nevetett?
Megpörgette a kártyacsomagot,
mint lapok hulltak, tűntek életek.
„Akkor jöttem el, mikor először
hozták szóba az ötéves terveket.
Több fényt, szólt Iljics, plagizálva Goethét,
és építették az erőműveket.
Nem mondhatnám, hogy nem bámultam őket,
de nem bűvölt el a változó világ.
Legfőbb érték az ember! – hangsúlyozták,
s míg rakosgattam pasziánszomat,
létrejöttek a büntetőtáborok.
Nem vártam meg, amíg elhurcolnak.
Nem bizakodtam, mint a muzsikok.
Egy tarokk kártyalapon a halál,
mutatta sorsom. Agitátorok
ültek kávéházi asztalomhoz,
bőrkabátjuk recsegett-ropogott.
Nem is érveltem, tudtam, eljövök.
Hajlíthatatlanok a bolsevikok.
Fütyülnek ők a hexameterekre,
nem versem dönti el, hogy ki vagyok.
Szétszórtam akkor ott egy marék kártyát,
huzatban szálltak ismerős lapok.
Szovjet útlevélért folyamodtam,
s még most sem hiszem, hogy eljöhettem.
Hazatérésre ne gondoljatok...”
Arcát nézte az abszintos üvegben,
Amint zöldesen tűnik, elforog,
akár huzatban a kártyalapok.
Füzetet szedett elő táskájából,
új verseiből citált sorokat:
„A lelkem, mint a telehold olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent –
és nem szárítja fel könnyeimet?
S nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom,
s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
a fénylő lélek erről mit se tud.” *
Füstbe tűnt át a révült mosolya.
Haza sem jutunk, többé már soha.
3. Parafadugócska
Mit adhat a szó vissza
fanyalgó vigyorából?
Körmönfontan tervezett,
villódzó purparléi
bennem élnek örökké,
s most, mikor felidézem,
hallom raccsoló hangját,
amint egy versét mondja:
„Parafa dugócska, véged!
Az erős jód lett a veszted!
Így emészti el a testet
észrevétlenül a lélek.” **
19. Gumiljov
Razziáznak az égen fekete madarak,
úsznak, kerengőznek riadtan.
Zsarnok, ne lehessen nyugodalmad soha,
vadak uszuljanak nyomodban.
Gumiljov volt az első, terror hírnöke,
földre hullott vére, szűz hóra.
Költők, katonák. Vezette a sort.
Milliók jutottak pokolra.
Fölötte só csillagú bánat gomolyog,
előre vetítve a sorsát.
Fiatal arcát idézem. Mosolyog.
„Feltámadhat még Oroszország.”
Az a hang, az a hant, elfojtott zokogás.
Romok felett a hold úszik némán.
Hallatszik a légből robogás, dobogás.
Okuljatok mindannyian a példán.
Csak a tenger üvölt, csak az őszi ködök
fullasztanak. Bősz, kannibál évek
zabálnak fel. Az árny fennsíkon görög,
megérintheted, el sose éred.
22. Bagrickij
A vadaskertből kitört a szarvas,
kergették hajtók, cári vadászok.
Kopók uszultak, bősz, diadalmas
ugatás verte fel a világot.
Hintókból dámák néztek utána,
légben úszott a királyi állat.
Egy fél órája tartott a vágta,
mikor rettentő szélvihar támadt.
Szárnyak nélkül is egekbe szárnyalt,
repült a szarvas, szembe a nappal.
Vándorhegedűs húzta a gyászdalt,
improvizálva, bús fájdalommal.
Dámák könnyeztek, sírtak a hajtók,
feltartott fejű kopók nyüszítettek.
A szél becsapott három ablakot,
ellenpontjaként az őrületnek.
Elállt az orkán, a szarvas lezuhant,
szétroncsolódva kockaköveken.
Egy sikoltás még körötte suhant.
Pihent a nyitva maradt szemeken.
Jött a nagyherceg, fejénél megállt,
tűnődve nézte a roncsolt tetemet.
A hegedűs gyors polkát intonált.
Sikátor mélyén egy lány nevetett.
Ismét feltámad, tombol, sír a szél,
a díszletek is kicserélődnek.
A régi Pityer aléltan mesél,
villamosok, s nem hintók zörögnek.
Eltűnnek a dámák, vadászok, kopók,
tűnik a szarvas, utca kövéről.
Levegőbe kereng, eltéved az a bók,
szökik a vándor hegedűjéről.
56. Malevics
1. Az orosz bál, 1914.
Maleviccsel Párizsban télen
találkoztunk egy karneválon,
hittem még, hogy az élet álom,
és a céljaim el is érem.
Bíborosnak öltözött. Rajzolt.
Feltámadt minden, ami nem volt.
Vonaglottak az orosz hölgyek,
mezítelen, révülten járták
az elátkozottak táncát.
Oroszlánnal táncoltak őzek,
mert álarcukat nem vették le,
testük átivódott a fénybe.
Tigris, kígyó hastáncot jártak,
farkas fejű kisasszonyok,
rókadámák, borzdémonok
pillangók, libák deliráltak.
Kezdődhetett az orgia,
elképzelt szaturnália.
Megvillan bűvös ceruzája,
s a lapokon életre kel,
hódolóival felesel
több tucat álszent orosz dáma.
„Erotikus képzelgés!” – mondta,
és a vetkező nőket rajzolta.
Pucér orosz szépasszonyok,
mezítlen lányok kerengőznek,
hódolóik bámulják őket,
s a terem lassan elforog.
És elsodor az éjszaka,
mámorító, vad vérszaga.
2. Az elvarázsolt káosz, 1919.
1919 októberében a Rialtón kószálunk,
a Canal Grandét kísérő oszlopok árnyékában
még fickándozó angolnákat kínálnak az árusok,
apróbb, nedvesen fénylő halakat is,
szemük vádlón mered ránk.
Megáll előkapja irónját, vázlatfüzetét,
fáradhatatlanul rajzol.
Közben utolér Léna, pereccel, sajttal kínál,
nyitja a száját, bekap egy darabka sajtot,
de nem hagyja abba a vázlatozást,
s a lapon feltűnik a körülöttünk kavargó Rialtó
megejtő képe. Az elvarázsolt káosz.
Háttérben a San Giacomo templom árkádjai alatt
megvillannak az árusok asztalán
a selymek és a brokátok,
mintha csak a fickándozó angolnákat csábítanák.
Minden megvan.
3. Lovasok, 1930.
Fehér négyzet. Beleképzelhetsz
bármit. Zuhog életünk filmje.
Kivont karddal vöröskatonák,
tűnnek át rőt hajnali fénybe.
„Bolondság volt haza is jönni,
csak álmodozni kellett volna,
nyírfákról, Rubljov szentjeiről,
amint áttűnnek a seholba,
Génuába és Velencébe
menni! Látod, ennek is vége,
megyünk mi még valahova?”
És kilobban a fehér négyzet,
lovasok vágtatnak a fénynek.
„Mondd, miért büntet Jagoda?”
* Vlagyiszlav Hodaszevics: Lélek. Fordította: Baka István
** Vlagyiszlav Hodaszevics: Parafa dugócska. Fordította: Baka István
