Mottó: 1. „Az emlékezés nem a maradiságra való visszahúzás, hanem a múltnak és hagyománynak ifjonti hevületű ápolása, a jövő építésére.”
(Ignácz Rózsa)
2. „(…) Az emberek némák voltak. Túl sok mondanivalójuk lett volna, csak hallgatniok lehetett.”
(Kodolányi János)
Fura, mekkora hűhót rendeznek, ha egy közéleti személyiségről véletlenül kiderül: nemcsak írt, hanem még olvasott is valamit! Ugyanakkor már elfogadott irodalmi műfajnak tekintik, ha író, költő mások szövegeiből állít össze új művet vagy valamit. (Pl. a paródiák, illetve az álparódiák sokszor csak ilyesmik.) Holott ennek fordítva kellene lennie. Mert az irodalmi mű személyes kitárulkozás; a tudomány vagy tudóskodás, tudományoskodás pedig közérdekű, és nagyon is helyes, ha az olvasók tudomására jutnak ilyen értesülések, még akkor is, ha nem teszik hozzá, hogy ki, mikor s milyen színű tentával írta volt, eredetileg.1
Én magam is terveztem, hogy mindazokról a kedves szerzőimről, akikről a romániai magyar irodalom kézikönyvei nem vagy csak keveset, avagy téveset írnak, azokról összeollózok akárhonnan fontos megállapításokat, a figyelmet a megvilágítandó témára összpontosítva, nem a kézilámpások üzemanyaggal való feltöltésének bemutatására.
Például itt van Ignácz Rózsa, a két leghíresebb könyvét hatvan éve olvastam; szaladnék a könyvesboltba, de úgysem kapható s pénzem sincs, nagy irodalomtörténetünk, a hazai magyar, meg sem említi; ám én is, és éppen úgy sokan mások is, méltánytalannak tarthatnánk, hogy milyen kisded gyarlóságok miatt nemzedékek még évekig, sőt évtizedekig semmit se tudjanak róla.
Kéznél van azonban szegény öreg Várkonyi Nándor: ő, éppen akkoriban, a Sziriat oszlopait írta, s elmerült az ős világot megrengető égi katasztrófák értelmezésében (lehozom a csillagokat is az égről), vagy úgy is felfoghatnánk: amikor előmunkálatokat végzett a legfantasztikusabb magyar regény írójának számára (Kodolányi János: Vízöntő), kiadott egy nem kevésbé fantasztikus irodalomtörténetet, amit a hivatalos és a még hivatalosabb irodalomtörténet-írás nem emésztett meg, sőt le sem nyelt.2 Ideollózom, orozom, koppintom az Ignácz Rózsáról szóló passzust:
„Az erdélyi íróknak abba a nemzedékébe tartozik, amely már a román impérium alatt élte le gyerekkorát” (Várkonyi könyve 1942-ben jelent meg, tehát az első „Huszonkét év” látszögéből tárgyal). „Lázas, hányatott élet ez, amely azelőtt soha nem képzelt tapasztalatokkal tölti meg már a gyermek lelkét is, koraéretté teszi, felelősségérzetre neveli, de egyúttal forró és dacos szenvedélyeket szít fel benne, szinte folytonos, feszült drámává alakítja át belső világát. Ilyen lávaszerű, izzó, de elszánt, mindenre fölkészült, önzéstől, puhaságtól mentes az a nemzedék, melynek történetét Ignácz Rózsa különös könyveiben elénk tárja, s amelynek száz meg száz élettelt alakját vonultatja fel. Még az oly dinamikus, túlfűtött stílusú erdélyi elbeszélők közt is új hangot tud megütni; még drámaibb, lendülőbb és hevesebb, ragyogást és sötétséget váltogató. (...) A kallódó, a román társadalom alvilágában szétszivárgó székelység a szenvedélyes keserűségének és rajongásának a tárgya. Napkeleti őrjáratára indul, nemcsak Erdélyt járja be, hanem elmegy Bukarestbe, Bukovinába, Moldvába, a csángók közé, mindenhová, ahol magyarok küzdenek az elhullás ellen. Fanatikus gonddal kutatja fel ennek a szörnyű világnak minden redőjét, s megragadó művészi erővel jeleníti meg. Mindezt ő hozta be az irodalomba, s neki köszönhetjük, hogy egy szinte elfeledett magyar törzsnek, a csángóknak életéről minden lényegest megtudtunk, s fölébredt lelkiismerettel tartjuk számon a sorsunkat.”
A különös könyvek: Anyanyelve magyar 1937, Született Moldvában 1940, Keleti magyarok nyomában 1941.
Hadd nézzünk most körül esszé-novellaírónőink, riport-esszéistanőink és köztudósnőink között, kik közül nem egy szívesen sugallná, hogy a női alkotókat nem becsüljük meg eléggé. Sajnos azonban, itt a közelben nem találok most felhasználható szerzőnőt. Vissza kell lapoznom a Művelődés egy régi számára.3 Gödriné Molnár Márta kovásznai tanárnő, és az ottani Ignácz Rózsa Irodalmi Klub vezetője közölt egy megidézést: „Ignácz Rózsa gyermekéveinek emlékképeiben is Kovászna az alkotó szépség maga. Már hatéves korában arról ábrándozott, hogy: ha nagy ember leszek, világhírűvé teszem ezt a túl sok természeti kinccsel megvert falut.”
S csak úgy futtában hadd szemelgessünk: „A négy-ötéves kislány meglepő színésztehetség”, tíz éven át volt műkedvelő, majd hivatásos gyermekszínész… azonban egy nevetséges, apró színpadi baleset miatt „ekkor dőlt el először, hogy inkább leszek másokat megfigyelő, jellemző, mintsem magam mutogató emberábrázoló” – írja kedvenc könyvében, a Családi mondakörben. Erről a műről állapította meg Ortutay Gyula: „A magyarság egész karakterológiája benne van … az Ahol gyermek voltam című, tanulmányszerűen felvázolt környezetképben… elevenen rajzolódik elénk Kovászna. Külső és belső jellegét két szó jelzi bennem egy ideje… Fortyogó és a szó jobb értelmében: törtető. A fortyogás illik talajára és székelyeire is … Reumagyógyító iszap-vulkánocska repeszti meg a piac közepét, nem hányja a sziklát, csak forgatja a követ. – Igazából se kitörni, se elcsitulni nem tud soha ez a dinamikus talaj, éppen úgy, mint a hátán élő székely… Földje sem nyugszik, népe sem… Élet van benne, lüktetés, de rengeteg kisszerűség is, semmi összhang, semmi arány, semmi nyugalom … A szülőfalu felső részén is figyelt a gyermek… Borzongva néztem Vajnafalva idegen arcú lakóit, akik feketék, szőrösek, kecskét legeltetnek, hegyekben laknak, és apámmal igen barátságosan, olyan nyelven beszélnek, amit nem lehet megérteni. Gyakran hallottam, hogy mindig baj van velük, ők tőlünk félnek, mi tőlük, velük ijesztgettek dajkáink. Aztán következik két menekülés, majd a Fogarasra költözés… 1928. augusztus végén távoznak végképp özvegy édesanyjával Magyarországra. Kénytelenségből mentek…”
Gödriné Molnár Márta jó érzékkel válogat még néhány jellemző részletet az Ignác Rózsáról írt első kritikából,4 de amerikai útjait, felnőtt korát nem érinti, „Ignácz Rózsa életútja lezárult életének 71. évében, azon a szeptemberi reggelen, amelyen lakása közelében elgázolta egy autóbusz, Budapesten.” (Több ismerősömet gázolta halálra autóbusz, köztük egy kiváló néprajztudóst és egy történészt is.5) „Életműve feldolgozásra vár, és mi is az őt megillető irodalomtörténeti értékelésre várunk”, írja a mi nevünkben is a kovásznai tanárnő… Azóta 12 év telt el…6 Lászlóffy Csaba és legújabban Kántor Lajos is megemlékezett róla. Utánunk több is jön talán.
Jegyzetem címét egy Victor Hugo-versről emeltem le. Ez ihlette Liszt Ferenc első szimfonikus költeményét is: Két sugárzás tör a magasba, az ég felé; a tengeré, diadalmas, ragyogó, ünnepi… és a földé: sötét, keserű, szenvedő… a két sugárzás mindegyre áttör egymáson… együtt teszik ki ezt a titokzatos, félelmetes és nagyszerű világot…
Jegyzetek
1Lényegesebb az ismeretterjesztés, mint az önmegvalósítás körülzihálása.
2Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom 1880–1940, Bpest. 1942. Tartalmazza Harcos Ottó érdekes bibliográfiáját is, ennél csak akkor szisszen fel az olvasó, amikor Passuth László szórakozott marginalizálását veszi észre.
3A Művelődés c. kolozsvári havilap, 1999. májusi száma az írónő 90. születésnapjára emlékezve közli Ahol gyermek voltam… címmel Gödriné Molnár Márta emlékezését. A szerkesztőség akkori tagjai: Szabó Zsolt, Gábor Dénes, Murad Betty, Sütő Ferenc.
4Ortutayn kívül még Vajda Endre, Debreczeny Csilla, Egyed Zoltán írásaira hivatkozik.
5Kerényi Grácia költő is Trabant-baleset áldozata lett.
6Születése 100. évfordulójára bizonyára sok kitűnő írást közöltek, de hajlott korom miatt nem volt módom megkeresni őket. Én is szerettem volna a „különös” Szent László könyvéről írni, de egy kollégám megjegyezte: „Aha, a tartalékos szentlászlósok!” Mindég les valaki, aki kancsal.
