Ritkán fordul elő, ami az elmúlt három hónapban történt: az, hogy egymás után három olyan könyv lásson napvilágot Angliában, ami valamilyen okból a magyar költészethez kapcsolódik. Mivel mindhárom könyvhöz van közöm, együtt számolok be róluk az erdélyi magyar (esetleg két vagy három nyelven) olvasóknak.

Az első, tavaly decemberben megjelent könyvecske vékony, inkább versfüzet, mint kötet, de az angol műfordítás történetében mégis esemény: Pilinszky János 14 versének formahű fordítása. Ezt Clive Wilmer költő barátommal együtt fordítottuk, méghozzá Clive kezdeményezésére, aki ennek a Passio című kiadványnak az előszavában megírja, hogy amikor a hetvenes évek végén Csokits János segítségével Ted Hughes angolra fordította Pilinszky verseit, nem volt ezekkel teljesen megelégedve. Itt nem annyira a szöveghűséggel volt baj, inkább azzal, hogy Hughes „csupaszon” fordított, vagyis nem vette figyelembe az egyes Pilinszky-versek feszes ritmikáját, illetve mesteri rímelését. (Itt természetesen a második, „nagy” Pilinszky-korszak háborús élményeket leképező verseire gondolok, nem a  Szálkák későbbi szabadverseire). Clive Wilmert viszont kiváló formaérzéke és roppant türelme átsegítette a Pilinszky-fordítás buktatóin, és úgy tűnik, elégedettek lehetünk az eredménnyel. A Worple Press által kiadott kötetet már bemutattuk Cambridge-ben és Oxfordban is, és ígéretünk van több recenzióra, de az irodalmi folyóiratok malmai, mint mindenütt, itt is elég lassan őrölnek.

A második könyv (a megjelenés sorrendjében) Clive Wilmer összegyűjtött verseinek a kötete. Angliában egy bizonyos életkor után, ha egy költőnek már megjelent 4-5 önálló versgyűjteménye, csinálnak a szerzőnek egy Collected Poems-et. Erre Clive esetében kiadója, a manchesteri Carcanet Press vállalkozott – de miféle hungarikum van ebben a több száz oldalas kötetben? Rengeteg. Wilmer ugyanis saját költői terméséhez számítja műfordításait – ezek túlnyomó többségét, vagyis a magyar verseket az én segítségemmel ülteti át vagy negyven éve –, és bár kötetében szerepelnek latinból, olaszból, németből, portugálból, lengyelből, oroszból és bolgárból fordított versek is, ezek együttvéve kevesebbet tesznek ki, mint a magyarból fordítottak. Ezenkívül két érdekessége van még  a könyv magyar versanyagának: az egyik, hogy ezek mind modern, vagyis huszadik századi versek, a másik meg, hogy a magyar részleg egy erdélyi költővel kezdődik és egy Romániából elszármazott magyar költővel fejeződik be.

De hogy ne csak általános képet adjunk a Wilmer által beválogatott anyagról, nevezzük meg „legjobban” fordított magyar költőit: Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Vas István, Pilinszky János, Gömöri György, Szilágyi Domokos, Petri György, Szabó T. Anna. Persze Clive-nak volt kikből válogatnia, hiszen együtt vagy huszonegy magyar költőt fordítottunk angolra. A fenti költők közül hármat Clive személyesen is ismert, Petrivel egyszer interjút is készített az angol rádió számára. Amit a fenti névsor mutat, s ami vitán felül áll: Wilmert elsősorban az „urbánus” költők vonzzák. Ez nem csak az én sugallatomra történik így, hiszen fordítottunk mi verset Illyés Gyulától meg Kányádi Sándortól is, de például Radnótiban a többi közt a  költő klasszikus műveltsége fogta meg barátomat, Dsida Nagycsütörtökében és Pilinszkyben pedig e költők ’keresztény egzisztencializmusa’, ami ma sokak szemében idejétmúltnak tűnhet, de ami ma is erős izzást kölcsönöz Pilinszky János általában ‘színtelen’ verseinek. Ami pedig a fordítás-részleget bezáró Szabó T. Annát illeti,  ő rátalált egy olyan hangra, ami előtte hiányzott költészetünkből: ezen íródott Elhagy című verse, ami egy kisgyerek reménytelen anyaimádatát önti szavakba. Ez a nagyszerű vers még angol fordításban is úgy hat, hogy hallgatósága általában könnyekig meghatódik. 

A harmadik könyv versantológia, a címe I lived on this Earth… (Oly korban életem én…), alcíme Hungarian Poets on the Holocaust, vagyis magyar költők a holokausztról. Itt erős hangsúly esik a „magyar” szóra, mert ebben az antológiában (amit feleségemmel, Marival együtt szerkesztettünk) nem tettünk semmilyen vallási vagy egyéb különbséget a szerzők között, Radnóti Miklóstól és Vas Istvántól éppúgy szerepelnek benne ehhez a témához kapcsolódó versek, mint Pilinszkytől vagy Csoóri Sándortól. Sőt, külön hangsúlyt helyeztünk arra, hogy amennyiben vannak cigány költőknek jó versei a szinte elfeledett (vagy eltagadott) cigány holokausztról, azok is bekerüljenek az antológiába. Sikerült ilyeneket találunk, Lakatos Menyhért egy versén kívül még Choli Daróczi József és Szolnoki Csanya Zsolt verseit. Összesen 18 magyar költő 44 verse került be az Alba Press által kiadott antológiába, amit Londonban már február 19-én sikeresen be is mutattunk. A verseket itt a világhírű színésznő, Dame Janet Suzmannal együtt  olvastuk, és két angol zenész, Marianne Olyver és Robert Schuck olyan zenedarabokat mutatott be az elhangzott versek között, amelyeket a holokauszt áldozatai, illetve a nácik miatt emigrált zeneszerzók komponáltak. Ezért a zenei műsor értelemszerűen Bartók Bélával végződött, Bartók ugyanis (bár mivel ezt nem mindenki tudja, nem árt megjegyezni) a Hitlerrel szövetséges akkori magyar kormányzat politikája miatt emigrált az Egyesült Államokba.

Holokauszt-antológiánk magyarországi bemutatójára április 4-én került (?) sor a budapesti brit követségen. Jönnek velünk (saját költségükön!) az angol zenészek és támogatja az eseményt a Holokauszt Múzeum. Azt hiszem, méltó lesz ez a megemlékezés a második világháborúban származásuk vagy bőrszínük miatt meggyilkoltak millióihoz, annál is inkább, mert a budapesti brit követség falára még tavaly felkerült egy Raoul Wallenberg emlékét megörökítő emléktábla. Többek között ennek a svéd diplomatának is, aki ezrek életét mentette meg 1944–45-ben, köszönetet mond antológiánk mottója: „Az áldozatoknak és azoknak, akik nem féltek segíteni.”