"hőskorok leáldoztán"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 10. (600.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
600.
Erős Kinga
„Öleléssel kezdődött az erdélyi honfoglalásom” - Beszélgetés Szakolczay Lajos irodalomtörténésszel
Egyed Ákos
Középajtai Benkő József pere 1803-ban
Király László
Versei
Karácsonyi Zsolt
Versei
Papp Attila Zsolt
Kagylóban a tenger
Sigmond István
Molekulák 28. - Maga csak egy ember
Székely Örs
Versei
Nagy Koppány Zsolt
A vég szövedéke mindig fölfeslik valahol
Pál Tamás
Versei
Horváth Előd Benjámin
Versei
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból
Szőcs István
Amiről fenn a hegyekben beszélnek
Gömöri György
Három új vers-hungarikum Angliából
Láng Orsolya
Azonosulások
Demeter Zsuzsa
Színház és kontextusai
Szántai János
A diktatúra indiszkrét tája
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Csak tiszta szívből
Júniusi évfordulók
 
Láng Orsolya
Azonosulások
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 10. (600.) SZÁM — MÁJUS 25.

Ha a szövegtest is reinkarnálódik, macskává születne újjá a Briszéisz. Merthogy most is dorombol, dörgölőzik, könnyen enged neki az olvasó. Amint megtörténik a – mindkét fél számára – felelősségteljes befogadás, hirtelen kiereszti körmeit, láthatatlan sebet ejtve, mintegy utólagos figyelmeztetésül. Ekkor az olvasó kénytelen ráeszmélni saját elvárásainak önkényes voltára, és máris magára hagyottan bámulhat az ismeretlen helyre és beláthatatlan időre visszahúzódott szöveg után. A macskaszöveg tulajdonsága, hogy elzárkózásából egyszerre megejtő mértékű nyitottságot képes tanúsítani. Mint sebezhetőt, ösztönösen oltalmunkba vesszük (azaz: ő részesít kegyeiben), felismerjük, hogy érdemes vele foglalkozni (azaz: ő engedi magához közel az interpretációk sokféleségét). 
Ha a szövegtest még életében más alakot ölt, a Briszéiszből szőttes lesz. Falikárpit, gobelin, Pénelopé szőnyege. A szövés és ennek szűkebb-tágabb értelemben vett rokonszavai (szövet, szőttes, kárpit, hímzés, gyékény, szőnyeg, öltés, kelme, zsinór stb.) nyitnak rá a szöveg egyik legfontosabb asszociációs terére. „Ének szövődik/ a lehetetlenről”, így a Hosszúének felütése. Induljunk el hát ezen a szálon. Szövésnek azt a műveletet nevezzük, amellyel az egymásra merőleges irányban haladó fonalrendszerek fonalait különböző módon keresztezik, hogy a fonalakból összefüggő felületet készítsenek. Ehhez legalább két fonalrendszer kell: a kelme hosszában haladót láncnak, a szélességben haladót vetésnek nevezik. Azért érzem fontosnak szóról szóra ezt a meghatározást, mert erre a kötetre is érvényes. A kettős fonalrendszer szinte tapinthatóan tölti be a kettős gerinc szerepét: a kötet baloldalain a Hosszúének címet viselő versfüzér, a jobboldalakon A keresés címet viselő epikus egység oszlik fejezetekre és mellékletekre. „Az öltögetés, mint a könnyhullatás, könnyít a szíven” (87.), vallja a szöveg. Ebben a markánsan női beszédhelyzetben hol egymással párhuzamosan, hol egymásra merőlegesen, de végső sorban egy irányba tartó vonalak szimultán rajzolódnak ki szemünk előtt. A párba szerkesztett szövegkép elébe áll annak, hogy a versbeszéd sodrását az öntörvényűbb ütemben és szerteágazóbb irányban haladó emlékezés/elmélkedés megtörje. „Folyóbeszéd és verspart”, így nevezi meg e két fonalrendszert a Prológus. 
Kárpitba szövi bánatát a nő, megfutamodásából pajzsot kovácsol a férfi. Talán így lehetne egy mondatba foglalni a Briszéisz tapasztalatát. És mintha ez a bináris oppozíciókat magába olvasztó mitologikus világszemlélet alakítaná az elbeszélés hangnemváltásait is. A sokféleség jegyében születik a szöveg: az antik kultúra hagyományaitól (akár a díszleteket, akár a szentenciózus megfogalmazást tekintve) az egyedi, hangsúlyosan személyes hangvételű kitárulkozásig jut el. Mese, anekdota, stilizált napló, bölcselet ötvöződik ebben a prózában; a lírai részben az egysoros töredéktől a népdalokat idéző felelgetőkön át, a ráolvasásoktól a klasszikus szerkezetű és rímképletű dalig terjednek a forma variációi. Aki új meg új köntösbe bújik: rejtőzködik. Briszéisz és az elbeszélő alakja egymásba játszik: a történet szintjén kibontakozó szakítás-, búcsú-, keresés-, menekülés-motívum a műfaji sokrétűségben jut kifejezésre. A színekben tobzódó szöveg: álarc (lásd a kötet hátlapjára kiemelt szövegrészt). Az epikai kellékekkel való játék (akár az öttusa váltott szerekkel való célfutása) az egyén dilemmáján átszűrve nem más, mint a múlt köntösébe bújtatott jelen. A szöveg-szöveten átütő fájdalmat a mítosz jelenvalósága tompítja, mert a személyes történet arra törekszik, hogy az örökérvényű emberi történetek sorában megtalálja a helyét. Nem is lényeges már, hogy kit takar a hős neve, ha a nevet viselő a névben elevenedik meg. Apollón, Akhilleusz, Briszéisz, Déidameia, Thétisz: régről ismert nevek – Éanna, Edlisz, Bredofón, Hudlisz, Ágiszthó, Zólkosz: a személyes mitológia szereplői. Trója, Lyrnessus: az ütközet és a védelem terei. „(Ha nem tudod a neveket, adj újakat, s ragaszkodj hozzájuk egy ideig.)” (197.), vagy: „többet ér, ha a legapróbb részletek nevét magad jelölöd. Az összefüggés megsejtésére nem mindig vagyunk képesek, és megnyugtat a gondolat, hogy valaki, Valaki mégiscsak figyeli iparkodásunkat.” (89.) Ez a felvetés az író-olvasó viszonyára is kiterjeszthető. Odafigyeléssel kísérjük ezt az iparkodást, mert kíváncsiak vagyunk arra, hogy hova vezet. És miként Weöres Sándor Pscychéjét olvasva, megnyugvással tölt el egy-egy valóságra utaló jel, „bizonyíték” közbeékelése, el akarván hinni, hogy a szöveg által megteremtett, eleven figura a valóságban létezett, vagy csupán hogy gyönyörködni tudjunk abban a filológiai körültekintésben, amely létjogosultságot biztosít az invenció szülöttének is, Briszéisz létezéséhez sem fér kétségünk, hiszen az Iliász szereplője (s mint ilyen, legalábbis a fikció múltjában él már jóideje). Ezek után azt is evidenciaként fogadjuk, hogy leánykorának meghatározó alakját Ágiszthónak hívják. Adalékokat kapunk egy vázlatként rögzült portréhoz. 
„Miért keressük a megfejtő mondatot, az alakmást az időben? (…) Ahogy telik az idő, egyre inkább úgy véljük, csak mások életével érthető meg a magunké.” (208.) A másokról alkotott történetek között az elbeszélő én magát definiálja: „Az vagyok, pörgettyű. Valamikor örömre csiszoltak, de ki kérdi azt már.” (183.), „Egy karéj kenyér a párna alatt. Az vagyok.” (209.), „örökségem ez a hányódás” (212.), majd dőlt betűkbe szedve: „Briszéisz, nem vagy fiatal!” (194.). Nigra sum, sed formosa, a szicíliai Fekete Madonna. Kinek és kiről szólnak e sorok? „Próbálom elképzelni, mi lesz végtére velem. Nézem az egyedül élő asszonyokat. (…) Nem tudom tovább, nincs tovább.” (43.) Kíméletlenebb az önmagába tekintő, mint az olvasó, kinek kíváncsisága és kombináló hajlama általában nem ismer határokat. De itt semmi sem egyértelmű: rébuszok és álnevek, töredékek és kihagyások egyfelől („nincs elme felismerni az összefüggést” (91.), „Mint sovány igásállatok testén a csontok – kiütköznek a mesén az elhallgatott részek. (…) Arra pedig, jaj, még sincs idő, hogy végigmeséljünk mindent, az emlékezet másképpen rendelkezik. Majd apránként, mondogatnám, ahogy adódik. (…) Miért is akarom megszabni a történetmondás rendjét?” (95.), másfelől meg utalások átjárható rendszere, nyíltszavú értékítélet, szentenciózus létösszegzés, cizellált formába öntött szabad ötletek jegyzéke. Az elbeszélés nehézségei párhuzamosan foglalkoztatják az elbeszélőt a személyes élettörténetben felmerülő akadályok leküzdésével (így mosódik össze a címszereplő és az elbeszélő személye). Az egzaltált szövegalakítás egy szinte minden (még a cím-)szereplőtől (is) független belső vívódás hullámzó vonalát követi. „…utólag veszem észre, mi mindent nem értek, csak apró szálak az emlékezetben: az összefüggés csak érzelmek mulandósága.” (95.) Ne keressen összefüggést itt az, aki soha nem volt még nagyon szomorú. Vagy nagyon boldog.
A Mesékből (1998, Kriterion) ismert istenkereső hang a Briszéiszben mintha révbe ért volna. A Mesék névtelenül személyes vallomástevője valóságos szavakért („amelyek nem elfednek, szétmorzsálnak, hanem kijelentenek és bizonyítanak”) esdett akkor, az utolsó oldalon, ugyanott, ahol a szöveg szintjén tudatosult: „érezni, hogy távolodunk”. Ez a (bizonyos értelemben a lényegtől való) eltávolodás a szavak alkalmatlanságának, a fogalmi háló felfeslésének volt tulajdonítható. Mintha az akkori történetben többször emlegetett elásott üzenetek, szövegek kerültek volna most felszínre. Bármennyire is széttartó a Briszéisz gondolatmenete, mondatkezelése, vagy töredezettebb a Mesékben összeálló bukástörténetnél, az érzelmi állomány, amelyből építkezik, koncentráltabbá teszi. Amikor a mások történetét meséli, akkor is magáról beszél, önmaga érdekli, senki más, és ez erőssé teszi. A rejtőzködő elbeszélő, aki a Mesékben még „saját szavainak örvényébe kerülve” kapott volna valamiféle bizonyosság után, a Briszéiszben mindent elenged – menjen, múljon, távozzon –, ő marad, hogy leltárt készítsen. A Mesék várakozás volt, a Briszéisz búcsú. Ami e kettő közt történt, mindkettőnek a magva.

Egyed Emese: Briszéisz. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében