A posztkommunista korszak művészetének, ezen belül a filmnek egyik vállalt, sőt, zászlóra tűzött feladata az átkos múlttal való szembenézés, e múlt (görbe)tükröztetése, ki, a jelenbe, jövőbe, ahova. A román filmművészet sem különbözik e tekintetben a többi ex-vasfüggönyös országétól. A mioritikus újhullám fenegyerekei sorra lerótták mozgóképes tiszteletüket a siratófalnál, ki jobban, ki kevésbé jól. A legújabb komcsi rendszertablót egy elsőfilmes ember jegyzi. Igaz, az illető „civilben” a román színházi univerzum egyik terminátora: Silviu Purcăreteről van szó. A film címe: Valahol Palilulában. Vagy Palilulán. Bár a -ban jobban talál, szerintem legalábbis: benne lenni abban a világban, annak a világnak foglya lenni. De lássuk, miről van szó.

Van egy fiatal doki, Serafim, akit a kor játékszabályai szerint az egyetem elvégzése után kihelyeznek falura. Eddig semmi különös, ezt csinálta minden hazai orvos 1989 előtt, már aki nem tudta kicselezni a rendszert. (Megjegyzem, a dokit Dimeny Aron alakítja. Így jelenik meg a végefőcímben. Távol álljon tőlem, hogy kisebbségi frusztrációkat vigyek a történetbe, de az istenért, nem így hívják az embert. Van neki rendes neve: Dimény Áron. Egy helyi román sajtóterméktől nem vár sokat az ember, egy több millió eurós költségvetésű nagyjátékfilm illetékes szakembereitől viszont esetleg, mégis, talán, igen.) Tél van. Egy terepjáró kiteszi Serafimot (szeráf – az angyalok első karának tagja) a semmi hátára, a hóba. Emberünk elindul, találkozik egy békával. Hm. Aztán egy mozdonnyal. Doki fel a vasparipára, elindulnak a falu felé. A járgányon van egy mozdonyvezető, néhány gyönyörű oleander, egy borotválkozó férfi (mint kiderül, ő a gyerekorvos Palilulában, hamarosan meghal, de folyton feltámad), egy borotváló nő (ő a takarítószemélyzet, mellékállásban gombás ételeket főz és dohányzik), meg egy zongorista, aki majd végigzongorázza a filmet. Ezzel a jelenettel az elsőfilmes rendező alaposan és végérvényesen bedobja a nézőt a film világának feneketlen katlanába. Világos: ez a dolgozat nem lesz (kis)realista, nem lesz újhullámos. Az elmúlt húsz év tudtommal egyetlen nem-realista filmje ez, már ami a kommunista rendszer mozgóképes ábrázolását illeti. (Hadd jegyezzük meg azért: 1985-ben Mircea Daneliuc elkészítette Glissando című, 158 perces dolgozatát, ami, noha cselekménye a 30-as években játszódik, jó pár áthallást tartalmaz, az akkor jelenébe.) Feltevődik a kérdés, hogy ha nem realista, akkor milyen. Sokan írták: szimbolista, szürrealista, allegória. A szimbolizmussal, allegóriával egyetértek, a szürrealizmussal nem. Ha jól megnézi az ember, minden egyes jelkép – legyen az akár a legelrugaszkodottabbnak tűnő – közvetlenül kapcsolódik a jelentéshez. Ez pedig nem a szürrealista látás- és láttatásmód sajátja. Tehát: szimbolikus allegória. Nem hiába lovagolok az izmusokon, góriákon. Purcărete filmje ugyanis igazából nem film. Hanem koncept. Van neki egy sajátos konceptje a kommunista rendszerről. Fogta ezt a konceptet, letette néhány kamera elé, és 145 percig vette, vette. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen célt tévesztett. Sőt. Hidegrázósan bűbájos képsorokba botlik a néző, ha van türelme figyelni. Az az érzésem, hogy valahol itt rejtőzik a színházi nagyember első filmjének fő erénye. Hogy sikerül neki ábrázolni a kommunista rendszerben élő emberek sokaságának fantáziálásából összeálló (vagy épp össze-nem-álló) világot. Odakint, a másik Palilulában (de nevezhetjük akár Romániának is), nem történik semmi. A diktatúra van, volt és lesz. A végtelenségig. Egyfajta mátrix ez. Kint van, mondjuk a 4,3,2 világa, bent pedig tombol a lázfantázia. Könnyen érthető (főként azok számára, akik reálban is megélték a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket), hogy a diktatúrára megfellebbezhetetlennek és öröknek hitt jelenlétére adható egyik lehetséges válasz a fantáziába való belső emigráció. Hát nagyjából ez Palilula. Ahol minduntalan feltámadnak a népek. Kicsit. Ahol a gravitáció sem abszolút törvény. (Nagyon bájos, ahogy a szereplők nevettükben elhagyják az anyapadlót. Az effektus itt funkcionális. Ellentétben más szituációkkal.) Ahol a hermafrodita teleholdkor nővé válik, újholdkor pedig férfivá. Ahol a néger kifehéredik. Ahova váratlanul befut a fény expresszvonata, hogy az ismeretlenbe szállítsa a neppertermék békacombokat. Ahol, ahol. Tüneményes fantáziavilág ez. A diktatúra itt nincs jelen. Illetve, ha jelen van is, csak háttérként. Mint a Hold. (Ezért nem értettem a Ceauşescu- és Elena-képek ad hoc körbehurcolását, meg a zászlókat. Túl konkrétak. Nem odavalók. Fölöslegesek. Aki érti, ezek nélkül is érti, hol, mikor vagyunk.) Hanem: ennek a fantáziavilágnak nincs vége. Nem 145 percig, 1450-ig, 14 500-ig lehetett volna folytatni az apró lázálmok egymás mellé rakosgatását. Hogy az elsőfilmes rendező mégis befejezi a filmet: ilyen a körülmények meg a költségvetés szigorú ereje. Viszont nem ott, és nem azért fejezi be, ahol, és amiért kell. Mert muszáj. Hanem ott, ahol (és mert) úgy hozza a kedve. És itt kezdődnek a bajok.

A mozgóképre vett konceptnek ugyanis nincs története. Nincs dramaturgiája. Ezt pedig egy színházi rendezőóriásnak tudnia kellene. Biztos tudja is. Nem hiszem, hogy nem tudja. Csak nem veszi tudomásul. Szeráfunk személyisége nem halad semerre. De egyik szereplőé sem. Nincs fejlődés, nincs irány. Persze ez az egysíkúság, iránytalanság, drámai ívtelenség szervesen illeszkedik a koncepthez. Na de talán nem kellett volna éppen mindent feladni a rím kedvéért. Mert egy idő után hiába halmoz bravúrt bravúrra Adrian Silișteanu csodakamerája, hiába rázza bennünk a hideget Helmuth Stürmer és Dragoș Buhagiar horrordíszlete, hiába van látvány, és hiába kápráztatnak a legkiválóbb színészi alakítások (Dimény Áronon kívül, hogy azsúrban maradjak a főcímmel, George Mihăiță, Răzvan Vasilescu, Constantin Chiriac, Horațiu Mălăele, Ofelia Popii és a többiek). Minden hiába: unatkozni kezdünk. És ezzel meghalt a film. Béka poraira, hogy igazodjam a rendezői szimbolikához.

Egy dologról még szót ejtenék. Az effektusokról. Említettem, hogy az antigravitációs elem funkcionális volt egy adott jelenetben. Általánosabbra fordítva a szót: a hollywoodi viszonyítási alapot ismerve, bárki filmes nagyon figyeljen oda, hogyan használja az effektusokat. Purcărete opuszában van például egy effektfarkas. Ne haragudjon rám senki, de nagyon béna. Van aztán egy béna effektszamár meg sok béna effektlégy. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Abban légy erős, filmkészítő csapat, amiben otthon mozogsz. Igaz, más, kevésbé dinamikus effektek, trükkök jól működnek. 

Summa summárum: igen jó film lehetett volna a Palilula, ha... ha a rendező nem lesz szerelmes a gyermekébe. Előfordult ez már nem-elsőfilmes rendezőkkel is (lásd, például Peter Greenaway egyes opuszait), de ott is, itt is kár a képért. Kellene egy kis kontrollmonitor a fejbe. Mert hiába érvelünk, hogy így szép, úgy jó, amúgy furmányos. A néző 145 percen át ül a teremben, és úgy jön ki, hogy unatkozott. Pont. Ezzel nincs mit kezdeni. Se píár, se színházi elismertség, de még Isten se segíthet itt. Akárcsak Palilulán.

Valahol Palilulán (Undeva la Palilula), román film, 2012, 145 perc. Rendező: Silviu Purcărete. Operatőr: Adrian Silişteanu. Vágó: Cătălin Cristuţiu. Szereplők: Dimény Áron, George Mihăiţă, Răzvan Vasilescu, Horaţiu Mălăele, Adriana Şchiopu, Constantin Chiriac.