Október 23-a
Ötven esztendővel ezelőtt, október 23-án napfényes reggel köszöntött Budapestre, mintha a búcsúzó nyár egy kis időre visszatért volna, mielőtt minden az őszi ködbe merül. Lázas volt az ország, Rajk László és társai október 6-i temetése után kisebb egyetemista csoport tüntetést rendezett a Batthyány-örökmécsesnél. Hétvégi reggeleken hosszú sorokban álltunk az újságosbódék előtt, hogy hozzájussunk az Irodalmi Újság frissen megjelent számához, s versengve olvastuk Háy Gyula, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor írásait. Barátaimmal már a nyáron eljártunk a Petőfi Kör vitadélutánjaira, a Múzeum utcában lévő Kossuth Klubban, majd a Veres Pálné utcai tiszti házban mindig hatalmas tömeg gyűlt össze, kivált azon a sajtóvitán, amelyen Déry Tibor a politikai rendszer eredendő torzulásait: antidemokratizmusát leplezte le. Utána rövidesen be is tiltották a kör rendezvényeit, aztán megjött Mikoján, és a szovjet pártvezetés nevében rövid úton kirúgta Rákosit (és hatalomba helyezte Gerőt). Az események menetét azonban ekkor már nem lehetett megállítani.
Nagy Imrét egyik napról a másikra visszavették a pártba, közlemény jelent meg Farkas Mihály letartóztatásáról. Október 13-án ünnepélyesen eltemették az 1950-ben meggyilkolt Sólyom Lászlót és tábornoktársait. Gerő Ernő párt- és kormányküldöttség élén Jugoszláviába utazott, hogy megbékítse Titót, akit nemrég még az „imperialisták láncos kutyájának” nevezett. Október 19-én Lengyelországban a börtönből nemrég szabadult Gomulka vette át a vezetést, a nyugati rádiók arról beszéltek, hogy Varsót szovjet csapatok vették körül, s velük szemben felvonultak a lengyel hadsereg egységei.
Az egyetemeken is forrongott minden. Október 16-án a szegedi tudományegyetemen megalakult a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége. Addigra ugyanis kiderült, hogy az éveken keresztül monopolhelyzetet élvező ifjúsági szervezet, a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) alkalmatlan minden megújulására. (Nagyon jellemző, hogy egyik vezetője – ne hagyjuk titokban: egy Hollós Ervin nevű pártalkalmazott – pár hónappal később alezredesi rangban az értelmiség ellen irányuló megtorlások irányítója lett.) Október 22-én egymást követték a diákgyűlések az ország egyetemein és főiskoláin, s a budapesti műegyetem hallgatóinak éjszakába nyúló gyűlésén megszületett a híres Tizenhat Pont, amely néhány óra múlva a kirobbanó forradalom követeléseinek forrása lett.
A bölcsészkaron ugyancsak voltak gyűlések, a közhangulatot azonban egyáltalán nem a szenvedélyek jellemezték, inkább valami népünnepély jellegű vidámságra és várakozásra emlékszem. Mindenki arra számított, hogy végre fog történni valami: persze nem forradalom, ez eszünkbe sem jutott, hanem az, hogy összehívják a pártvezetőséget, leváltják Gerőt, és Nagy Imrét visszahelyezik a miniszterelnöki székbe, következésképp folytatódni fog az 1954-en elrekesztett enyhülési folyamat, és ahogy akkor mondottuk és reméltük, a „demokratikus szocializmus” keretében, a magyar nemzeti függetlenség érvényesítése révén valóban új korszak köszönt a sokat szenvedett országra. Ez a bizalom hatotta át az egyetemi ifjúságot, én magamat is 1956 szeptember végén – október elején.
Október 23-ka: az „első nap”, miként oly sokakat, engem is felkészületlenül ért, de nem váratlanul. Hiszen az ötvenhatos nyár és a nyárias meleget árasztó szeptember egész eseménysorozata mutatta: valaminek történnie kell. Az ország ekkor már forrongott, az események egymást követték: az Irodalmi Újságban megjelent írások (kivált Háy Gyula, Méray Tibor, Sarkadi Imre, Pálóczi Horváth György, Tardos Tibor, Lukács Sándor publicisztikái), a Petőfi Kör összejövetelei, Rákosi bukása, Nagy Imre mindinkább növekvő népszerűsége, majd a lengyelországi események, amelyek során a börtönből szabadult Gomulka vette át az ottani kommunista párt vezetését – nos, mindezek azt jelezték és ígérték, hogy hamarosan korszakos változásokra lehet számítani.
A műegyetemi diákgyűlésről már ejtettem néhány szót, voltak más egyetemista összejövetelek is. Magam a Képzőművészeti Főiskolán vettem részt egy több főiskolai intézmény bevonásával megrendezett találkozón, ott is a lengyelek melletti szolidaritás kifejezéséről esett szó. A lengyelek melletti kiállásnak igen nagy szerepe volt a magyar forradalom előtörténetében. Mondhatni, ez a magyar–lengyel barátság és összefogás történelmünk (és a lengyelek történelmének) egyik leginkább erős és állandó hagyománya, a korai középkorig vezethető vissza, később Nagy Lajos és Báthori István lengyel királysága, az erdélyi fejedelmek lengyel kapcsolatai, II. Rákóczi Ferenc lengyelországi támogatása, az 1848–1849-es szabadságharc lengyel tábornokai és légiója, a lengyelek kiállása az első világháború után a magyarság mellett és persze a magyarság lengyelbarát gesztusai a második világháború idején – nos, mindez azt mutatja, hogy a magyar és a lengyel történelmet baráti szálak kötötték egybe, olyan barátság, amelyet, sajnos, nem kaptunk meg a közép-európai régió más népeitől.
Másnap némi izgalommal, mégis meglehetősen gyanútlanul mentem be a bölcsészkar, az egykori piarista gimnázium belvárosi épületébe: ott töltöttem már általános iskolai, majd gimnáziumi éveimet is. A lépcsőn Gömöri Gyurka – akkor magyar–lengyel szakos egyetemi hallgató, később a cambridge-i egyetem szláv intézetének tanára, akkor is, most is jó barátom – rohant velem szembe. „Gyere a DISZ-irodába, beválasztottunk a tüntetés-előkészítő bizottság tagjai közé!” – lihegett. Az irodában nagy volt a zsivaj, a lányok: az évfolyam szépei már lengyel s magyar kokárdákat készítettek. A költségekre Kékes Andor, a rettegett ávéhás tanulmányi osztályvezető utalt ki sebtében némi pénzösszeget, megpróbált: gyorsan helyezkedni, hogy aztán november 4-ike után mint a kari fegyelmi bizottság egyik vezetője üljön törvényt professzorok és hallgatók fölött.
Elkészültek a kokárdák, a piarista kápolna korábbi és az Egyetemi Színpad későbbi terméből levonultunk a Petőfi-szoborhoz, kisvártatva megjelent Sinkovits Imre és elmondta a Nemzeti dalt. Óriási volt a lelkesedés, mindenki érezte, hogy valami egészen új eseménysorozatnak a résztvevői – a történelem alakítói és tanúi vagyunk, mint annak idején a márciusi fiatalok. Lassan megindult a menet a Kossuth Lajos utcán, Tanács körúton, Bajcsy-Zsilinszky úton, Szent István körúton, a Margit hídon át a Bem-szoborhoz. Sorban csatlakoztak a pesti egyetemek és főiskolák tüntető csoportjai, majd a Bem téren a budaiak. elsősorban. a műegyetemisták hatalmas serege. Kart karba fűzve vonultunk, hogy idegenek ne állhassanak közénk: többen tartottak a államvédelem provokációjától. Az első sorban a bölcsészkar népszerű professzorai meneteltek, közöttük a kiváló nyelvész, Pais Dezső, aki jellegzetes pattogó hangján így szólt a körülötte vonuló diákokhoz: „Tudjátok, fiaim, mikor tüntettem utoljára? – Nem tudjuk, professzor úr!” – „1905-ben, a báró Fejérváry-kormány ellen!” De ott haladt a tanulmányi osztály korábban rettegett vezetője is, rebegő hangon skandálta a jelszavakat: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?”, „Nyilvános Farkas-pert!”
A Bem-szobornál Veres Péter olvasta fel a magyar írók tizenkét pontját, a szobor mögötti laktanya ablakaiban kiskatonák ültek: integettek s éljeneztek. Volt a levegőben valami felszabadultság, vidámság, 1848. március 15-én lehetett hasonló. Később a hatalmas tüntető tömeg átvonult az Országház elé, akkor már vagy kétszázezren lehettünk, lassan besötétedett. Vártuk Nagy Imrét, énekeltük a Himnuszt és a Szózatot, teherautók érkezek a Budapest környéki üzemek, a pilisi bányák munkásaival. A tér hirtelen elsötétedet, az országház ávéhás őrségének vezetője azt hitte, ha kioltja a közvilágítást, az emberek elszélednek. Ahogy aznap az egész pártvezetés és a kormány, beleértve Gerő Ernőt, aki Belgrádból hazatérve provokatív rádióbeszédeivel csak felkorbácsolta az indulatokat, az ávéhás parancsnok is tévedett: az emberek csak haragosabbak és elszántabbak lettek. Fáklyákat gyújtottak a Szabad Nép papírjából, és már kezdték kivágni a nemzetiszínű zászlóból a gyűlölt Rákosi-címert: a „lukas zászló” később valóságos kelet-közép-európai forradalmi embléma lett, legutoljára 1989 karácsonyán Bukarestben.
Nagy Imre nem volt felkészülve az események ilyen alakulására, különben is nagyon idegen volt számára az orátori vagy néptribuni szerep – nem is igen tudta, hogy a váratlanul érkezett történelmi elhivatottsággal mit kezdjen. Valójában rosszul sikerült beszéde után a tér lassanként kiürült, a tömeg a Belváros felé kezdett hömpölyögni. Közben érkeztek a hírek a Gerő-féle rádióbeszédről és arról, hogy egy másik tüntető tömeg a Városligetbe vonult és ledöntötte a Sztálin-szobrot, amely mindnyájunk gyalázatára magasodott a liget fái fölé, a lerombolt Regnum Marianum templom helyén. Többekkel együtt a rádióhoz mentem, akkor ropogtak fel az első géppisztolysorozatok. A Kossuth Lajos utcán teherautók száguldottak, rajtuk munkásruhás emberek, „gyilkosok, gyilkosok!” – harsogták rekedten. A Katona József színházban akkor ért véget az előadás, ha jól emlékszem, Németh László Galileijét játszották: a kitóduló emberek zavartan figyelték, amint a kiáltások szétterülnek a Belváros felett. Valami elkezdődött, fordult a történelem: kitört a magyar forradalom. Számomra is megnyílt egy út, amelyen végig kellett menni: az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságig, a MEFESZ-ig, később az internálótáborig.
A forradalom napjaiban
A forradalom élményében nekem és nemzedékemnek addig sohasem volt részem, nem is lehetett. Amit hivatalosan „forradalomnak” vagy „forradalmi átalakulásnak” neveztek, tehát a kommunista párt 1948-hoz köthető hatalomátvétele, az valójában közönséges politikai puccs volt, összeesküvésszerűen szervezett hatalomátvétel a Magyarországon tartózkodó szovjet hadsereg és a politikai rendőrség hathatós közreműködésével. Magam nem is vágytam semmi olyanra, amit „forradalomnak” lehetett nevezni, idegenkedtem az erőszaktól, a véres eseményektől, az utcai tüntetésektől, és persze jól tudtam, hogy a „forradalom” fogalma nem egészen ugyanaz, mint amit 1848. március l5-ével kapcsolatban a kortársi emlékezet, mondjuk Petőfi Sándor naplója, vagy a romantikus-hazafias történetírás, mondjuk, Gracza György híres történelmi legendáriuma megörökít. Akkor, október 23-án, majd a következő napokban mégis magával ragadott a váratlanul kirobbanó forradalom lendülete, őszintesége, önfeláldozása – az események „lelke”, amely akkor a „nemzet lelkével” volt azonos. Igen, történelmi időket éltünk, először életemben ennek a fogalomnak a pozitív jelentéstartalma szerint, és a történelmi idők magukkal sodorják az ember, főként, ha fiatal, képzeletét. Igen, valami elszabadult, valami felszakadt, Budapest utcáin vérben és lőporfüstben megjelent a forradalom: csak könyvekben olvastam ilyenről, nem éreztem örömöt, inkább szorongást és megrendülést.
Hazajutottam valahogy: a város egyik külvárosában, Pestújhelyen laktam, csak három nap múlva, az egyetemi diákparlament hívó szavára mentem be egy alkalmi teherautó tetején a bölcsészkarra. Addig a nyugati rádiókat és persze a pesti rádió nemegyszer közönséges hazugságnak bizonyult híreit figyeltem – ezeken estem kétségbe, tőlük kaptam időnként reményt. Akkor már nem volt értelme, és nem is volt rá idő azon gondolkodni, hogy ami történt és történik, elkerülhető lett volna-e, s mit hoz a közvetlen jövő. Forgatni kellett a stencilgépet, szövegezni a röpcédulát, tartani a telefonügyeletet. Az egyetemi ifjúság, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság azt a programot támogatta, amelyet Nagy Imre nem is annyira meghirdetett, inkább képviselt. Ennélfogva az általunk készített röpcédulák és újságcikkek a fegyveres harc megszüntetését, a különböző társadalmi erők párbeszédét szorgalmazták: a kölcsönös önmérsékletet és a megegyezési készséget javasolták.
Így érkezett el november 4-e, ezt a napot én Győrben éltem át, előző nap, szombat délután utaztam barátommal, a most Párizsban élő Vázsonyi Vilmossal a dunántúli városba, hogy az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság nevében kapcsolatot vegyünk fel a Szigethy Attila által vezetett Dunántúli Nemzeti Tanáccsal. Autóval utaztunk, egy hatalmas fekete kocsival, amely a belügyminisztérium garázsából került a Forradalmi Diákbizottság fennhatósága alá. Dorog és Komárom között a gyárépületeken mindenütt nemzetiszínű zászlók, középen a kivágott címer helye, a kapukban sztrájkőrség állt, még tartott az országos munkabeszüntetés, hétfőre tervezték a munka megindítását. Későn érkeztünk Győrbe, már nem tudtuk felvenni Szigethy Attiláékkal a kapcsolatot, az ottani forradalmi ifjúsági bizottság helyezett bennünket el.
Hajnalban valami dübörgésre ébredtünk: szovjet tankok vonultak a főútvonalon. Bekapcsoltuk a rádiót, Nagy Imre szózatát lehetett hallani, később Háy Gyula felhívását a világ íróihoz, ezt több nyelven is, majd néma csend. Már az előző napokban tele voltam szorongással a forradalom sorsa miatt, hiszen a budapesti bölcsészkaron, az Egyetemi Ifjúság című lap szerkesztőségében, de kint a városban is mást se lehetett hallani, mint hogy özönlenek befelé a szovjet csapatok. Mindazonáltal reménykedtünk még akkor, hiszen tudtunk arról, hogy miben állapodott meg Nagy Imre és Mikoján, bíztunk a nyugati hatalmak tisztességében, erejében, s hittük, hogy az oly nagy véráldozattal kivívott szabadság megőrizhető.
A Győrbe bevonuló szovjet páncélosok ezt a reményt taposták a földbe. Talán még egy hetet töltöttem a városban, amelyen áthömpölygött a menekülők áradata, közöttük igen sok személyes ismerősöm, barátom, évfolyamtársam. Vázsonyi Vilmos is felült egy vonatra s elindult Bécs felé, én magam padig kalandos úton Budapestre. De ez már egy másik történet, a forradalom és az egyetemi diákmozgalom utóvédharcainak krónikájához tartozik.
(folytatjuk)
