– Mivel a kijelentésben volt valami provokatív sarkítás, óhatatlanul  lesz valami hasonló a továbbgondolásában is. (Megjegyzem: úgy beszélek, mintha valaki mást kommentálnék, annyira rég volt, hogy ezt mondtam.) Nem mennyiség, hanem minőség, nem felszín, hanem elmélyülés. Egy Rilke-vers vagy egy Beethoven-szonáta nem az enyém, hanem az övé, a szerzőé. De hogyha nagyon erősen benne élek, ha vele ébredek és vele alszom el, akkor már szinte az enyém. A katedrális nem önmagáért van, hanem azért, hogy rajta keresztül éljek az univerzumban. Igazi kultúra csak ott van, ahol az emberek benne élnek a művekben, vagyis a műalkotások értelmén keresztül jutnak el a világ értelméhez. Ennek ellentéte a kultúra fogyasztása: a metabolizmus eseménye – felvétel, emésztés, ürítés.  

– Az értelmiségiek egyre gyakrabban hangoztatják, hogy kevesen élnek a kultúrában. Sőt, most mintha az állami intézkedések is azt erősítenék, hogy rendjén van ez így. Hogy látja ebben a helyzetben az értelmiségiek vagy a kultúrában élők lehetőségeit? 

– A jelenség részleteit ismerjük, nincs sok mondanivalóm erről. Annál inkább foglalkoztat, hogy milyen fejlődést jelez hosszú távon. A kultúra mindig megőrzés és felejtés. A modernitás fölerősítette a kultúra általi felejtés eseményét. Minden, ami régi, múzeumba kerül. A múzeum kívül esik az élet megszokott színterein. Mivel maga a világ egyre gyorsabban távolodik (történelmi) eredetétől – mondjuk az ókor és a középkor világától –, egyre kevésbé tartja érdemesnek azt is, hogy emlékezzék rájuk a tőlük örökölt irodalom (és művészet) ismeretével. Az Iliász vagy az Isteni Színjáték megismerésének akkor van értelme, ha közösséget vállalok azzal az emberiséggel, amely őket létrehozta, más szóval: tudatosítani akarom, hogy attól származom. Nem vagyok sem a görög polisz, sem a keresztény középkor polgára, de identitásom, értékeim, gondolkodásom elképzelhetetlen anélkül, amit ők jelentenek. Ennek ellentéte a (késő) modernitás szabad létállapota, amely a kötöttségek feloldásával bárminek a választását elfogadhatóvá teszi. Úgy látom, a jövő efelé tart, ennek megfelelően szorul háttérbe a múlt emlékezete: visszaminősül múzeumi tárggyá, töredékké, törmelékké.  

– A múzeumügy külön szakma, olvasok róla ezt-azt, de nem vagyok benne igazán járatos. Én a gondot abban látom, hogy válságban van az a rendszer, amely a múzeumot mint kulturális intézményt kitalálta és működtette. Ugyanígy válságban van a könyvtár és a színház is. Évtizedek óta feltalálták a „könyvtárbuszokat”, amelyek kiviszik a könyveket a városnegyedekbe vagy a gyárakba, falvakra. Természetesen lehetnek ezek az akciók eredményesek, de nem hiszem, hogy megoldanák a rendszer válságát. Ugyanez vonatkozik az utcai, piactéri, plázákban tartott színházi előadásokra, performanszokra is – a kultúrát belopják a hétköznapba, amely ily módon alkalmilag, egy pillanatra, művészettel színeződik. Meglehet, hogy ez (is) a művészet jelenlegi létmódja, de fogadjuk el, sajátosan „érintőleges”, felszíni kapcsolat a művészettel.

– Ha a kérdést gyakorlati oldaláról közelítem meg, akkor egyszerűen arról van szó, milyen megélhetési lehetőségekkel startol egy mai pályakezdő. A világ gazdasági gondjait nézve azt kell mondanom, nem születtek egy felívelő, nagy lehetőségeket rejtő korszakban. Másfelől viszont nyitva áll előttük a világ... Maradjunk tehát annál az ősi bölcsességnél, hogy az embernek elsődlegesen saját életét kell tartalmassá tennie, értékválasztások mentén alakítania, ha már a körülmények csak részben függnek saját akaratától.  

– A magyar kultúrában nagy hagyománya van a román irodalom fordításának (mint ahogy általában is a műfordításnak). Ennek ellenére a két nemzeti közösség kölcsönös tájékozottsága elégtelen, a két kultúra érintkezése esetleges, ami károsan hat vissza a két társadalom közötti közeledés mélyebb szellemi áramlataira, közéleti viszonyaikra is. Reméltem, hogy 1990 után lesz valamiféle intézményes áttörés, de ez elmaradt. Elégtelenek a két nemzet közötti tisztelet szellemi alapjai, de senki nem hajlandó sem pénzt, sem energiát áldozni arra, hogy ezen változtassunk. Még a rendszerváltás előtt kidolgoztam egy kétnyelvű folyóirat tervét – nem kellett senkinek akkor sem, nincs rá igény ma sem. A rendszerváltást követően remélni lehetett, hogy megélénkül a magyar és a román szellemi élet közötti kapcsolat. De ez nem következett be, jóllehet bizonyos intézmények (például színházak, szerkesztőségek) között vannak jelei a jó együttműködésnek. Hiányzik azonban az a tudatosan irányított társadalmi igény, amely a másik kultúrával való megismerkedésnek megfelelő teret, közeget, programot teremtene. Ebben mindkét fél ludas, mert mindkét oldalon könnyebb a különállást tartósító előítéleteket és tévhiteket kultiválni, azokra alapozni etnikai identitástudatot, mint ezeket végre meghaladva újraalapozni a nemzeteink közötti történelmi viszonyt.

Amennyire rálátásom van, azt tapasztalom, hogy Andrei Pleşu magyarra fordított könyveinek fogadtatása nagyon kedvező volt. Személyében a magyar értelmiség olyan partnert lát, aki a legmagasabb szinten jeleníti meg az értékteremtő román szellemiséget: gondolkodásmódja eredeti, kritikai szelleme éles, iróniája pezsdítő. De már például Neagu Djuvara könyve a románok történetéről vegyesebb fogadtatásra talált. Nem azt teszem szóvá, hogy magyar bírálói olykor vitába szálltak nézeteivel, hiszen ez természetes. Azt találom aggasztónak, hogy a könyvében megnyilvánuló szellemi nyitottság nem részesült abban az elismerésben, amelyet megérdemel, és amelyre a közeledés újabb fejezeteit lehet építeni. Elfogadhatatlannak tartom, hogy mai erdélyi magyar fiatalok nem tudnak különbséget tenni a nemzeti himnusz eléneklésének csoportos és hivatalos alkalmai között, vagy abban élik ki a szabad véleménynyilvánítás szabadságát, hogy elégetik a többség nemzeti hősének bábuját. Túl az érintett személyek hiányos műveltségén, ez rossz fényt vet arra a közegre – beleértve a nevelés intézményeit is –, ahol a fiatalok nem  sajátítják el azt az alapvető igazságot, hogy a saját nemzeti jelképeink (és értékeink) iránti tisztelet elvárása azzal kezdődik, hogy mi magunk tiszteljük a másokéit. Ennek belátásáért kellene többet tudni a másik kultúrájáról.    

– Emlékezetem szerint az idézett mondat polémikus környezetben hangzik el: éppen azt bizonygattam ott, hogy az (ókori) irodalmi mű szabad értelmezésének, aktualizálásának határai vannak: bármit bele lehet ugyan olvasni, de azért nem kell úgy tenni, mintha saját látomásunk benne volna. Helyesnek tartom, ha azon fáradozunk, hogy elmúlt korok irodalmi (művészeti) alkotásairól kimutassuk: nemcsak saját korukban voltak időszerűek, hanem egészen más módon, mint akkor, ma is azok. A filológus akkor jár el szerintem helyesen, ha kapcsolatot épít a múlt és a jelen között: próbálja megértetni, miért volt valami szép (igaz, fontos) egykoron – mert ez tudás a múltról, s megvan a saját értéke –, és felmutatja azt is, miért szép (igaz, fontos) ugyanaz a mű másként ma, mert ezáltal szembesíti az olvasót saját korával. A filológusnak nem csak ez a szerepe, de ha így szemléljük, mint „közvetítőt”, akkor talán ő az, aki megmondja, miért van szükségünk ma is Az ember tragédiájára.  

– A kultúrát megpróbálják árukapcsolással vonzóvá (ha nem épp jövedelmezővé) tenni. Vonósnégyes-fesztivál és kolbászevési vetélkedő, sörivó-bajnokság és szavalóverseny. A mai kultúra paradigmatikus állapota a Sziget: kultúra orrvérzésig. A kultúrának nincs helye a mai társadalomban; nem kivetette magából, épp fordítva: mindenütt ott van, a fülhallgatóból megállás nélkül árad a zene, csak éppen kevés köze van a kultúrához. A kultúra levegővé vált: belélegzik és kifújják, mint a levegőt. A kultúra évezredeken át azt képviselte az emberek életében, ami állandó, ami szilárd, ma minden máshoz hasonlóan azt jelenti, ami érdekes, sőt, szenzációs: „trendi”. A tegnapi slágert elsöpri a mai, a friss bestsellert a még frissebb, a fellépő sztár kiszorítja az előzőt. Persze ez is kultúra, csak éppen nem a maradandóság, hanem a múlandóság, a perc kultuszának kultúrája.  

– Nem azt mondom, hogy elvetendő. Baudelaire százötven évvel ezelőtt nagyon okosan elmélkedett arról, hogy egy korszakot a maga kultúrájával együtt kell elfogadni, nem lehet kilépni a korból, amelyben élünk. Amire céloztam, az inkább az: a kultúrában, ha történetiségében szemléljük, nagy opciók nyilvánulnak meg, ezeket szokás embereszménynek, erkölcsi értékrendnek, szellemi horizontnak nevezni. Engem ennek a háttérbe szorulása foglalkoztat. Természetesen ma is születnek minden művészeti ágban értékes művek, a kérdés csak az, mennyire állítják kortársainkat a gondolkodásukat, sorsukat valóban befolyásoló választások elé. 

– Biztosan változott, és benne változtam én magam is. Mindig abban láttam a tanári munka nagy kihívását, hogy egyszerre feleljen meg két ellentétes feladatnak. Az egyik: alapozza meg a tudást egy diszciplínában, ami az én esetemben a világirodalom, a komparatisztika. Ez olvasottságot, komoly tájékozottságot jelent a „nagy” irodalmakban, mondjuk, a görögöktől napjainkig, beleértve természetesen a kommentárokat, az értelmezéseket is. Miután a mennyiség akkora, hogy ez életre szóló feladat, be kell érni a módszeres megismerés képességének a kialakításával. A másik – valójában csak részben ellentétes – feladat: az állandó túllépés képessége, az arra való felkészülés, hogy az értelmezések játéka örökké nyitott, hogy egyrészt tudni kell, mi az Iliász vagy az Isteni Színjáték „magában véve”, a maga korában, de másrészt szüntelenül arra kell rákérdezni, miként szól hozzánk ma, mit fedezhet fel benne a ma emberisége. Az irodalmi művek nem egyszerűen szépek – bár természetesen azok is –, nemcsak annak a lenyomatát őrzik, hogy mit hozott létre az emberi szellem a századok folyamán – az emberiség sorsa raktározódott el bennük, mindazzal a választási lehetőséggel az értékek világában, amely ma is meghatározza életünket.  

– Nehéz kérdés, alaposabb tudás- és kultúraszociológiai fejtegetést igényelne. Érjük be annyival, hogy meglátásom szerint a két világháború közötti időszak – a Korunk első évfolyama és fénykora – úgy írható le, hogy volt egy tájékozódni vágyó művelt középosztály. Többnyire diplomásokból állott, de nem csupán belőlük, összekötötte őket az igény, hogy saját szakmájukon túl tájékozódjanak a világ dolgaiban, beleértve a politikai vagy világnézeti kérdéseket is. Döntően fontosnak tartom ebben a viszonyban annak a bizalomnak a szerepét, amelyet az olvasó a véleményét alakító személynek eleve megszavazott. Napjainkra itt történt talán a legnagyobb elmozdulás: a tekintély vagy kifejezetten szakmai – ha szakkérdésről van szó –, vagy pedig a vélemények olyan sokaságával állunk szemben, hogy azok egymást állandóan fölülírják vagy semlegesítik. Mindenre van bizonyíték és van cáfolat is, ezért a vélemények nem eligazító érvényűek, hanem szüntelenül táplálják a mindenre kiterjedő, határtalan relativizmust. Ilyen körülmények között a folyóirat-olvasás a világban való mozaikszerű tájékozódás eszközévé válik, ennélfogva használata, a hozzá való viszony merőben esetleges. 

– Gyermekkoromban inkább mulatságosnak találtam, hogy a „két” március 8. egybeesik. Egészében véve úgy éltem meg, hogy inkább a „nőnap” értéke emelkedett vele a szememben, nem pedig megfordítva. Valahogy természetesként szoktam meg, hogy szép dolog aznap virággal köszönteni a hölgyeket, annál is inkább, hogy közöttük Édesanyámat illette meg az első hely, aki világra hozott. 

 

 

Esszéíró, műfordító, egyetemi docens, a Korunk című folyóirat főszerkesztő-helyettese. 1944-ben született Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán szerzett oklevelet 1966-ban. Tanulmányai után Tordán tanított francia nyelvet, majd 1970-ben a Bukarestben indított hetilap, A Hét világirodalmi rovatának szerkesztője, később a lap főszerkesztő-helyettese lett. 1983-tól a bukaresti Művelődés című lapnál dolgozott. 1990 és 1992 között a Művelődési Minisztérium államtitkára, 1992-től a kolozsvári egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója, 1997-től egyetemi docens, összehasonlító irodalomtörténetet, világirodalmat és fordítási gyakorlatokat tanít. 1996 óta a Korunk főszerkesztő-helyettese. Több önálló kötet szerzője, francia és román nyelvű könyvek magyarra fordítója. Legutóbb Neagu Djuvara könyvét fordította magyarra (A románok rövid története fiataloknak elbeszélve, Koinónia, Kolozsvár, 2010).